Hosszú hosszú történet után, aminek a nagy részére már nem is emlékszem (olyan utalások vannak a könyvben, amitől úgy éreztem, 2-3 kötetet kihagytam véletlenül), elérkeztünk a végéhez. A végső összecsapáshoz. Oda, amiért ezt a sok sok (talán összesen 1000) oldalt olvastuk.
Eddig is voltak utalások a könyvben, hogy pl. angol tanulni fontos dolog, stb.. De most már konkrétan azt mondja az írónő: gyerekek, menjetek el ebbe és ebbe az olasz városba, mert az nagyon szép, izgalmas.
Más részről semmi értelme nem lenne az utazásnak, mert miért kerültek a darabkák olyan messzire? És miért nem őrzi senki, és még számtalan kérdés. De ezek nem annyira fontosak, mégiscsak egy mesekönyv.
Sokkal jobban zavar, hogy a történetben rengeteg potenciál van, rengeteg úgymond fontos tanítást nyújt a gyerekeknek, és rettentő izgalmas lehetne. Igazán szívbemarkoló. De pont az az erő hiányzik belőle. Minden rész súlytalan, minden rész felszínes. Minden veszteség csak egy újabb sor a listán ahogy minden nyerés is.
Nagyon sok jó ötlet lett összeszedve, de nem lettek kidolgozva.
A történet is nagyrészt arról szól, hogy míg Karl és a Professzor a megoldáson dolgoznak (amiről mi nem tudunk semmi, mert kütyüket babrálnak), addig Sofia halálosan fáradt és aludni akar.
Szerintem Nida karaktere lehetett volna a legérdekesebb spoiler
És akkor a végső összecsapás:
Ismét csak súlytalan, kidolgozatlan volt. Pedig olyan jól haladt a könyv. Úgy éreztem, hogy oly sok oldal utál beindultak az események. Minden felpörgött, végre van kockázat, nemcsak egy napközis foglalkozás az egész. És persze vérre menő a harc, és mindenki fél, stb.. De közben úgy éreztem, hogy „jó, lapozzunk, már csak pár oldal maradt”
spoiler