Add ​vissza az életem! 89% 325 csillagozás

Nagyon tetszett a könyv, legfőképpen azért mert rávett, hogy beleéljem magamat a főszereplőnk helyébe. Felkavaró volt végiggondolni, vajon milyen érzés lenne elveszíteni az emlékeimet. A történet nagy százaléka Alice próbálkozásáról szól, miképpen is próbálja felvenni az elveszett életének fonalait. Az olvasmányt színesíti, hogy nem csak Alice fejében járunk, hanem megismerjük a testvérének és a nagyijának a gondolatait is, ezáltal átfogó képet nyerve az egész családról és a valós problémákról.
Alice jelleme szerintem nagyon jól sikerült, kézzel fogható a 29 és 39 éves önmaga közötti különbség. Teljesen átéreztem a bizonytalanságát. Miután rájött, hogy 3 gyermek édesanyja, és válófélben van, megkérdőjelezte az egész életét. Azonban itt nem áll meg a történet. Folyamatosan kirakózik, vajon mit ronthatott el? Miért távolodott el az egykori élete szerelmétől?
A könyv soha nem volt lapos vagy unalmas. Az egyetlen gondom az amnézia könnyelmű kezelésével, valamint a folytonos titkolózással volt.
Az olvasás csak akkor vált ki belőled heves érzelmeket ha lelkileg és szellemileg azonosulsz a szereplőkkel.
Kedvenccé nem vált, de egyszer mindenképp megéri elolvasni. :)
Spoiler-mentes, vélemény: https://missreaders.com/books/details/43

Engem teljesen felkavart ez a könyv… egy érzelmi hullámvasút volt az egész! Már a fülszöveg is megvett magának, de ahogy elkezdtem olvasni, tudtam, hogy ez maradandó élmény lesz. Adott az alaptörténet, miszerint főszereplőnk, Alice fejsérülést szenved, és amikor magához tér, nem emlékszik az elmúlt 10 évre. Arra a 10 évre, amelynek során szült 3 gyereket, megromlott a házassága, átalakultak az emberi kapcsolatai, és ő maga is teljesen megváltozott. Hirtelen visszatér a 10 évvel ezelőtti önmagához, kétségbeesve jön rá, hogy bár még mindig szerelmes Nickbe, a férjébe, ő már elhidegült tőle. A gyerekekkel alig találja meg a közös hangot, hiszen nem is emlékszik rájuk, ráadásul szeretett nővérével is megváltozott a kapcsolata, alig állnak szóba egymással. Belegondoltam, hogy milyen érzés lehet, és végül arra jutottam, hogy talán még örülnék is egy ilyen esélynek, hiszen az élet nagyon ritkán ad lehetőséget arra, hogy rendbehozzuk, amit elszúrtunk… főleg, ha 10 évről van szó. Alice megpróbál talpraállni, emlékezni, felvenni az élete fonalát, kideríteni, kivel, mit, hol rontott el, és milyen titkok vannak a múltjában. Nagyon tetszett, hogy nem csak az ő szempontjából láttuk a dolgokat, hanem a nagymama, Frannie blogjából, és a nővére, Elisabeth leveleiből is, amiket a pszichológusának írt. Elisabeth-et nagyon megkedveltem, annyira megrázó és fájdalmas volt a története, minden gondolatát, rezdülését megértettem, még a legelborultabbakat is… pontosan tudtam, hogy mit érez, néha már a sírás határán voltam, ahogy a sorait olvastam…
Kíváncsi voltam, mi lesz a végén, féltem attól, hogyha visszatér Alice emlékezete, talán nem olyan lesz a befejezés, mint amilyet szeretnék… minden jel arra utalt, hogy falhoz fogom vágni a könyvet, de aztán… igen, igen, igen, az utolsó oldalakon megmentett az írónő… köszönöm!!!

Nagyon tetszett. Tetszett a témája elsősorban, de nagyon kedvemre való volt a felépítése is, ahogyan egyszer Alice nézőpontjából szemlélhettük a történetet, máskor a nővére Elizabeth pszichiáterének írt „házi feladataiból” láthatjuk a másik oldalról is az eseményeket és Elizabeth saját történetét is megismerhetjük. Egy harmadik szem , Frannie a 75 éves nagymama blogbejegyzései, és az olvasói hozzászólásai is segítenek nekünk teljes körűen látni a dolgokat. Érdekes volt, hogy 10 év alatt mennyit változott Alice (és mindenki más is), megtudni, hogy mi vezetett ezekhez a változásokhoz. Ekkor azon is elgondolkodtam, melyik énem lenne a kedvesebb nekem, a 10 évvel ezelőtti, vagy a mostani? Vagy tanácsolnék-e valamit a 10 évvel ezelőtti önmagamnak? Nagyon jól összehozta ezt a könyvet Liane Moriarty, és majd elfelejtettem a humort, ami átszőtte az egész könyvet. Az utolsó pár oldalon nagy erőfeszítésembe került, hogy ne lapozzak a végére, hogy megtudjam ki mellett köt ki Alice, de nem tettem, és kedvemre való volt a végeredmény. :) Kedvenceim közé tettem ezt a könyvet, jó szívvel ajánlom mindenkinek.
Bővebben: http://konyvutca.blogspot.hu/2015/10/liane-moriarty-add…

Nagyon elgondolkodtató témát kaptunk ebben a könyvben. Hasonló helyzetben vajon tetszene-e magunknak az, amilyen emberré a tovatűnő évek alatt váltunk, ahogyan alakultak a kapcsolataink, vagy épp az, ahogy a számunkra fontos emberek megítélnek minket.

Engem azonnal beszippantott a történet, ahogy Alice fokozatosan szembesül az elmúlt tíz évével. A szerző apránként adagolja a történéseket, de számomra egy cseppet sem volt unalmas az egész. Főleg, hogy Alice lassú ébredezését Elisabeth és Frannie részei megtörik és néhány pillanatra begyorsítják. Nagyon szembetűnő volt a különbség Alice két énje és a férjével való kapcsolatai között, kíváncsivá is tett, mik voltak a változásokat kiváltó okok (még ha sejtése mindenkinek is lehet róla). Nagyon szorítottam értük, hogy amikor minden visszatér a rendes kerékvágásba, akkor is megmaradjon valamennyi Alice tisztánlátásából, hogy újraértékelhesse a lényeges pontokat a kapcsolataiban.

A könyvnek több üzenete is lehet számunkra, de egyiket sem konkrétan szegezi nekünk, hanem egyszerűen csak rákényszerít minket, hogy gondolkozzunk el olyan dolgokon, amiken egyébként lehet, hogy eszünkbe sem jutna. Az olvasó Alice-szel együtt fedezi fel, hogy az egyes emlékek hogyan épültek be és alakították a személyiségét és tíz év mennyi változást hozott az életében. A történet igazán lebilincselő, s még érdekesebb attól, hogy időnként megtöri a lendületet egy napló és egy blog bejegyzései is, s így olyan érzésünk lehet, mintha három szorosan összefüggő könyvet olvasnánk felváltva. Mindezt az írónő igazán könnyen olvasható, kellemes kikapcsolódást nyújtó köntösbe bújtatta. Nem mindennapi elképzelés, mégis könnyű azonosulni vele.

Meglepett ez a könyv, de nagyon jó értelemben.
Komoly témát dolgoz fel, teljesen életszagúan. Azt vettem észre olvasás közben, hogy koncentrálok, nem akartam kihagyni egy lényeges részt sem.
Értékes, ez a szó jut róla az eszembe. Elgondolkodtat és nem ereszt.
Tényleg maradandó ♥

Hű! Ez volt, amit a könyv olvasása után mondani tudtam… Elképesztő, és ijesztő, mert ez olyan történet, ami tényleg megtörténhet. Időnként mennyire szeretnénk, hogy kiessen az emlékezetünkből a múltunk egy-egy pillanata… na de 10 év??
Letehetetlen könyv, megragad, húz magával.

A Kilenc idegent annyira nagyon szerettem tavasszal, hogy kíváncsian vártam, mit ad majd az írónő többi kötete. Hát, örülök, hogy nem ezt olvastam először tőle, mert akkor bizony lehet, elbúcsúzunk egymástól. Mondjuk ez jól példázza, hogy nem szabad egy írót egy könyv után sem kedvenccé avatni, sem elengedni, csak hát egy rossz élmény után elég nehezen veszi rá magát az ember, hogy adjon egy újabb esélyt. Na de itt most 1-1-re áll eddig Moriarty, majd meglátjuk a következő után, merre billen a mérleg.
Pedig az alapötlet nagyon tetszett: Alice 39 éves, válófélben lévő, háromgyerekes anyuka. Egy nap elesik az edzőteremben, beveri a fejét, és huss eltűnik az elmúlt 10 év az emlékezetéből. A 29 éves, félénk, tortaimádó, friss házas énje nem érti, hogy lett belőle egy szuper rendezett, tip-top házat egyben tartó, az alakjára kínosan ügyelő nő, aki az összes iskolai rendezvény fő hangadója, de ami a legdurvább, hogy lehet, hogy imádott férjével gyűlölik egymást, a testvérével alig beszélnek, és honnan a csudából pottyant ide ez a három gyerek, amikor utolsó emléke szerint még csak épp terhes lett az elsővel? Hogy tudtak a fontos kapcsolatai így elromlani, ő pedig hogyan válhatott egy mindig rohanó, folyton elfoglalt emberré, amikor annyira megvetette az olyanokat? Érdekes kérdés ez bizonyos életkor felett, hogy a 10 évvel ezelőtti önmagunk vajon mit gondolna a mostani életünkről, a mostani énünkről? Nagyon élem most ezt a harmincasokra jellemző örökös rohanást, az emberi kapcsolatok elsorvadását, a beszűkültséget, a vergődést a mókuskerékben, úgyhogy nagyon kíváncsi voltam, mire jut a főhős és mire juthatok általa én is. Jól ábrázolta a huszonévesekre jellemző naivitást, ahogy az ideális kép él a fejünkben a házasságról és a gyereknevelésről, meg sem fordul a fejünkben mennyi befektetett munkát igényel, hogy jól működjenek. Ahogy az sem, hogy esetleg teljesen elszakadhatunk a legjobb barátainktól, amikor más utat vesz az életünk. Vagy hogy annyira lefoglalhat a saját életünk, hogy nem jut időnk magunkra venni a testvérünk nyomorát. Meg különben is, kívülről olyan evidensnek tűnik, mit kéne tennie…
Ezeket a ráeszméléseket jól mutatta be, és a nővére, Elizabeth szála teljesen letaglózott. Nem sűrűn találkozni ilyen szereplővel, aki hasonlóval küzd. Hogy őrülten szeretne gyereket és nem lehet, már a sokadik lombikján van túl, 10+ vetélése volt. Trigger warning is mehetne a könyvre, mert aki hasonló cipőben járt, annak nagyon nehéz lehet Elizabeth naplóbejegyzéseit olvasni. Még nekem is az volt, a végén már a könnyem is kicsordult, pedig én nem vágyom gyerekre, és annyira sajnáltam őt, hogy kvázi bűntudatot éreztem, hogy én önként lemondok róla, ő meg ennyire szenved, hogy összejöjjön neki hosszú évek óta. Nagyon reméltem, hogy találnak ebből a letargiából valami kiutat a férjével. spoiler
Érdekes megoldás volt, hogy három narrátorunk volt, és pont a főszereplő kapott E/3-at, a nővére naplóbejegyzései és a fogadott nagyijuk blogposztjai E/1-ben íródtak. A nagyi nem sok vizet zavart, de üde színfolt volt, hogy 75 évesen blogol meg számítógépes játékot játszik, sőt, még a szerelmet is megtalálja.
Ami nem tetszett, hogy baromira lassan haladt, annyira végtelenül untam, hogy még 50-100-150 oldal után is csak ott tartunk, hogy Alice csepegeti fel az infókat, nem akarja elhinni, hogy a férje utálja, és hogy gyerekei lettek. A régi életét idézgettük fel, ahelyett, hogy az újjal ismerkedtünk volna és kezdtük volna másfajta szemüvegen keresztül nézni. Annyira vontatott volt, tele volt felesleges leírásokkal a házról, a ruhászekrényről, mindenről, legszívesebben félbehagytam volna, el is gondolkoztam rajta, de kíváncsi voltam a végére az alapfelvetés miatt. Viszont emiatt vagy 2 hétig küzdöttem vele, és igazából később sem lett olvasmányosabb, amikor már interakcióba lépett a gyerekekkel meg a volt férjével. És az is csalódás volt, hogy igazából nem arra futott ki, hogy minek ez az eszeveszett rohanás, hanem arra, hogy hát ez van, megváltoztunk, minden döntésünknek oka volt, ilyen az élet. Csak annyi mondandója volt, hogy ha egykor szerettünk valakit, azzal próbáljunk már meg normális kapcsolatot fenntartani, és megküzdeni a nehézségekkel, ne egymás ellen fordulni. spoiler
Párszor kiégtem azon, mennyire bután viselkedett Alice, mintha 9 évesnek hitte volna magát, nem 29-nek. Mikor a sógornője lecseszi, hogy tehén módjára viselkedsz, erre ő bekiabál, hogy múúú, mert ez jutott eszébe egy gyerekkönyvből… Jesszus. Amúgy azt kifejezetten jól mutatta meg, hogyan jönnek vissza folyamatosan az emlékei, érdekes volt, mennyire nagy szerepük van az illatoknak például.
Összességében csalódás volt ez a könyv, egészen mást vártam tőle, remélem, az írónő többi könyve nem ennyire vontatott, hanem olyan, mint a Kilenc idegen.

Végezetül álljon itt egy nagyon kifejező idézet, ami fantasztikusan jól leírja azt, ami szerettem volna, ha hangsúlyosabb a könyvben: off
”Úgy tűnt … egyszerűen semmire nincs elég idő. Szűkös forrássá vált. Régen, … a napok sokkal tágasabbak voltak. Amikor reggel felébredt, a nappal kigördült előtte, mint valami hosszú folyosó, majd békésen kanyargott az este felé, és a legjobb részeknél el lehetett időzni. Mostanában azonban a napok olyan fösvénnyé váltak. Az idő zsugori időforgácsaivá. Száguldó autók gyanánt röppentek el. Huss! Amikor éjszakánként felhajtotta a paplant, hogy belezuhanjon az ágyba, úgy érezte csupán másodpercei maradtak arra, hogy ismét ledobja magáról és felpattanjon a következő nap kezdetén.”

Felkavaró,elképesztő,ledöbbentő egy könyv ez. Mély nyomot hagy, az tuti…Örülök,hogy most olvastam,mert most „felnőtt” könyvre vágytam és ez olyan volt. Hol nevettem,hol elmorzsoltam egy könnyet.Komoly témákat boncolgat…hihetően ábrázolva.
Azért elborzadnék,ha ez velem történne meg…a végét másképp írtam volna meg… aki olvasta a könyvet világosítson már fel hogy hány év is telt ez a két anyák napja közt?!mert nem értettem,idő zavarom volt..
megfejtve!

Nagyon tetszett a könyv. Egy elég abszurd szituációt mutat be, amely mindenképp elgondolkoztatja az olvasót azon, hogy mi lenne, ha ez tényleg megtörténne? Egyszercsak kiesik tíz év az életedből, nem tudod, hogy mi történt, nem érted, hogy ki vagy, és foggal-körömmel abba kapaszkodsz, aki tíz évvel ezelőtt voltál – nem érted a változásokat, mi miért történt. Ez az alaptörténet egyszerűen zseniális.
Alice karaktere sokat fejlődött a könyv során, ahogy ráébredt a miértekre, ahogy szép lassan összerakta a puzzle hiányzó darabjait – de még így is próbált ahhoz a valakihez visszatérni, aki 29 éves korában volt. Nagyon tetszett, sokkal többet kaptam, mint amire számítottam, imádtam!