Folytatódnak barangolásaink nonszensziában, ezúttal nem egy üregen, hanem a tükrön át.
A Through the Looking Glass (And What Alice Found There) nagyon érdekes fajta folytatás. Ugyanis nem folytatás, pusztán kb. fél év telt a Wonderlandre tett kitérő óta. Ezt abból tudjuk meg, hogy Alice macskája, Dinah életet adott két kiscicának, Snowdropnak (fehér) és Kittynek (fekete). A két tündéri szőrmók közül a fekete a rosszcsont (így is indul maga a könyv). A tükörvilágba tett kirándulás ugyanannyira nonszensz, mint az első kötetben, és most jutottam el oda, hogy már én is megkérdőjeleztem valamit Carrollal kapcsolatban.
Ami az előző részben a kártya volt, az itt a sakk. Azonban a sakk fehér-fekete bábukból áll általában, nem? Alice fehér és fekete cicusa ennek jó keretet adnak, de akkor miért a vörös és fehér „harcáról” van benne szó? Megjegyzem, nem zavart, csak így utólag gondolkodtam el rajta egy kicsit. Ez a színellentét egyébként megjelenik a The Dark Tower könyvsorozatban is.
A könyv persze remek, és az is nyugodtan olvashatja, akinek véletlenül ez van meg, nem az első rész. A cselekményvezetése (tripla idézőjel) ugyanaz, mint az első kötetnek. Alice találkozik fura figurákkal, akik mindenféle értelmetlenségről csevegnek vele, erősen kifordított logikával. Ha az első részt olvastuk, akkor két figura az illusztris illusztrációk alapján ismerős lehet (csak itt más a nevük), de ezen utalás megértés nélkül is teljes élményt biztosít. Itt is találkozunk csak versekben felbukkanó, de mára szintén ismert figurákkal (a sárkány Jabberwocky, és az Excalibur itteni megfelelője, a vorpálkard), de már más történetekből ismerős figurák is tiszteletüket teszik. Humpty Dumpty pl. egy gyermekmondókából tévedt valahogy Tükörországba, ahogy Tweedledee és Tweedledum is. Maga az egész történet amúgy egy fokkal kevésbé nonszensz (vagy már annyira az, hogy logikusabbnak fogja fel az elmém). Itt ugyanis már éreztem, hogy Carroll ad egy mitológiai keretet a munkájának.
Fura ezt kijelenteni, de az én szememben az Alice „duológia” epikké nőtte ki magát, annak ellenére, hogy a könyvek aprók. óriási örökséget hagyott maga mögött, hisz az adaptációi már a filmművészet hajnalán felbukkantak, és már minden létező médiumban gyökeret eresztett. Az én személyes kedvencem az American McGee’s Alice, ami – sok későbbi adaptációhoz hasonlatosan – egybefoglalja mindkét könyvet, és szakértő kézzel nyúl hozzájuk. Érdekes, hogy mennyi adaptáció szereti összemosni a duológia szereplőit és elemeit egymással. A Vörös Királynő például a legutóbbi Tim Burton-ös feldolgozásban nem különül el a Szívek Királynőjétől.
Ajánlom mindenkinek ezt a két könyvet, aki szeretne kikapcsolódni, szeretne elolvasni egy remek klasszikust, melyen generációk nőttek fel, vagy csak szimplán arra kíváncsi, hogy milyen is az,a mikor a káoszban kell rendet találni.