Alice's ​Adventures in Wonderland (Alice 1.) 82% 97 csillagozás

Az az érzésem, hogy sokan félreértették ezt a könyvet. Ugyanezek az emberek valszeg’ a világ minden regényét félreértik, mely nem lineáris szerkezetű. Ezt kifejtem.

Az Alice’s Adventures in Wonderland a lehető legbolondosabb formában űzi a progresszivitást. A világirodalomra mért hatását a mai napig érezzük, pedig ha jobban megvizsgáljuk a szerkezetét, nemigen beszélhetünk se regényről, se gyerekirodalomról. Az Alice ugyanis nem rendelkezik gerinces cselekménnyel. Majdhogynem minden véletlenszerűen történik benne, mintha a sztorit dobókockás gurításokkal alakította volna Karola bácsi. A mesék külön-külön is éppúgy érthetetlenül fonódnak össze, mint egyben olvasva. Gondolkodtam is rajta, mielőtt belevágtam a könyvbe: hogy szerepelhet benne ennyi karakter, ha a könyv aprócska? Nos, a választ hamar megkaptam: így, b*szd meg.

Mi magyarok nem igazán szoktunk hozzá az efféle cselekményvezetéshez, mert nálunk nem terjedt el az nonszenszirodalom tematika. Bár szerintem saját hazájában is félrement Lajcsi bá’ regénye. A kor szülői a sok meseszerű teremtmény miatt adták gyermekeik kezébe, ami sokban alátámasztja a könyv társadalomkritikai vonalát. Minden egyes szereplő ugyanis leképzése egy korabeli történelmi személyiségnek, vagy viktoriánus sztereotípiának. Már a főszereplő, Alice is ilyen. Ő testesíti meg a jómódú, művelt, ugyanakkor kíváncsi, de akaratos brit kislányt, mely akkoriban jellemző volt az elsődleges célközönségre. A viktoriánus Angliában leginkább a jómódú családok engedhették meg maguknak, hogy sokat olvassanak. És akkor még nem is beszéltem a versekről, melyeknek mindegyike parodizálja valamelyik brit dalt. Ha belegondolok, hogy a manapság terjedő, mainstream zenéket milyen jól ki lehetne figurázni és beleírni egy-egy regénybe…

A „sztori” amúgy elég egyszerű. Alice kíváncsiságból követ egy fehér nyuszit, le az üregén át, és hirtelen egy másik világban találja magát, ahol semminek nincs értelme. Ugyanakkor éppen Wonderland illusztrálja jól, hogy a nonszensz nem feltétlen jár együtt az átgondolatlansággal. A cselekmény maga nagyon abszurd, különösen az utolsó, tárgyalásos jelenet. De így is volt tervezve. Elvégre éppen ott történnek meg a legfurcsább dolgok, ahol a legnagyobb rendnek kellene lennie (további példákért lásd A tanú című filmet). Az pedig, hogy kb. majdnem mindegyik szereplőnek mára komoly népszerűsége van, sokat elárul Carroll szereplőépítési technikáiról.

Azt azonban meg kell hagyni, hogy az Alice-hagyaték nem igazán tudta (vagy akarta) visszaadni az író kreativitását. Ha például mozgóképre visszük Wonderlandet, két választásunk van: vagy egy LSD-trip érzését keltjük a nézőben, vagy egy teljesen más cselekményt építünk fel rá. Természetesen mindkettő működik önmagában, ha átértelmezésként értékeljük, de el is árulja, hogy mihez tudtak kezdeni a készítők az alapanyaggal. A mai olvasó számára ugyanis ennyit mond Alice története. Vagy egy bedrogozott sztoriként értelmezik, vagy valamiként, melyből sokkal epikebb fantasyt lehetett volna írni. És mivel szerintem sokan előbb ismerték meg valamelyik feldolgozást, mint az eredeti regényt, ezért nem kezelik többként Carroll munkáját, mint egy alapként. Mások pedig észreveszik, hogy miben is rejlik a rejtett szépsége.

Lewis Carroll remek szatírája, humora, a nonszenszhez való érzéke, szereplőalkotása és szójátékai teszik a mai napig remek olvasmánnyá az Alice Adventures in Wonderland-et. Leginkább azoknak ajánlható, akik kedvelik a nonszenszt, akik el tudnak merülni a zűrzavarban, akik szeretik a szójátékokat és a fura szereplőket. Meg a még furább világokat. Amúgy azoknak is ajánlható, akik szeretnek sokat filózni. Elég sok háttéranyag halmozódott fel a regénnyel kapcsolatban az elmúlt kétszáz évben. Sok sikert a felderítéshez! Vár Wonderland!

(Az illusztrációk pedig csak szimplán zseniálisak. Remekül megragadják a hangulatot.)

Imádtam. A Tim Burtonos filmadaptációja a kedvenceim között van és a rajzfilmet is láttam, így a történetet ismertem, de most először olvastam el. Az osztálytársaim nincsenek valami elismerő véleménnyel róla(angolórára volt kötelező), mert, hogy túl őrült az egész, de nekem pont ezért tetszik. Imádom az őrült, de jól megírt könyveket és ez iskolapéldája azoknak.
Tele van szóvicekkel, „nagyonbritt” mondatokkal és cselekedetekkel és olyan hülye kérdésekkel, amikkel a körülöttem lévőket szoktam boldogítani néhanapján. Pl.:
"“Take some more tea,” the March Hare said to Alice, very earnestly.
“I ’ve had nothing yet,” Alice replied in an offended tone, “so I can’t take more.”
“You mean, you can’t take less,” said the Hatter: “it’s very easy to take more than nothing.”"
Őrült és zseniális. Szórakoztató és érdekes. Mindenképpen újraolvasom normálisan is, ha nem utálom meg, mire befejezik a kikérdezést belőle :D. Illetve a film újranézéséhez is megjött a kedvem.

Örülök, hogy elolvastam ezt a művet, már régóta váratott magára. :)
Ahhoz képest, hogy 1865-ben íródott, elég modern a nyelvezete és könnyű megérteni. Nyomokban tartalmaz azért régies szavakat és kifejezéseket spoiler. A szöveget az író zárójelben olvasható megjegyzései is feldobták, melyek meglehetősen szarkasztikusak voltak néha.
Szereplői karakteresek, emlékezetesek és olykor-olykor fel is lehet bennük ismerni társadalmi vonásokat és sajátosságokat. Nagyon furcsák ezek a karakterek de valahol mindegyik szerethető és tudunk hozzájuk kötni jellegzetes megnyilvánulásokat. Mindegyikük őrült a maga módján.
Az egész könyvnek van egy álom jellege, ami nekem bejött, jó volt kizökkenni a valóságból. Egyik negatívumát is ide tenném, a párbeszédek némelyike kurtán félbe van hagyva, szereplők csaponganak, mintha egy őrült álomban kalandoznánk. De pont ez is teszi egyedivé az élményt. :)
Ajánlom mindenkinek, hogy olvassa el. :) Sok más mű táplálkozik ebből a könyvből, így látható, mi is volt a kiindulópont.
Végezetül az alkotással és az íróval kapcsolatban is sok érdekességet lehet olvasni itt:
https://nlc.hu/szabadido/20150803/alice-csodaorszagban-…

Az ízlésőrségem eredménye alapján csupán hetvennyolc százalékban tetszene. Amikor először olvastam angolul, teljesen másik szinten voltam még, és sok mindent nem értettem. Most azonban élveztem, és ez hangsúlyos különbség. Magyarul teljesen más. A feldolgozások megint mások, pedig elég sokat, legalább öt vagy hatfélét láttam. De ez kérem, ez üt. Nem is kicsit.

Imádok Csodaországban lenni! Mindegy, hogy a filmet, a mesét nézem vagy a könyvet olvasom. Szeretem benne a megfejthetetlen őrült talányokat, az érdekes figurákat. mindig eszembe jut, hogy kérek abból, amit Carroll szívott.
A Bolond kalapos és Bölcselő örök kedvenc marad. :)
Angolul sokkal jobban beszippantott, mint amikor magyarul próbálkoztam vele. Anno a felénél abba is hagytam, azóta pedig el van dobozolva és várja, hogy az új polcomon legyen. Nem tudom megmagyarázni miért, lehet, ha majd előszedem, megpróbálkozom vele megint.

Mi a különbség a holló és az íróasztal között?

Angolul sokkal élvezhetőbb ez a könyv. Tele van angol szóviccekkel, amiket, természetesen, nem lehet lefordítani, így inkább furán jön ki, mint viccesen – viszont eredetiben nagyon jók voltak. Alice kalandjai ugyan továbbra is furák és elvontak, de ha a Cheshire Cat felfogása szerint ("We are all mad here.") állunk hozzá, máris sokkal érthetőbb minden. Érdekes volt, hogy Alice mennyit beszélt magához, szinte már skizofrén módon :D A könyv végén arra jutottam, spoiler hogy minden amit átélt, az agya által megjelenített dolgok, amik őt érdeklik, amikről tudni szeretné, miért úgy vannak, de mint gyerek, úgy gondolja, hogy felnőttként találja majd meg rá a válaszokat. Lehet, kicsit túl gondolom, de nekem így értelmet adna a sok elvont furcsaság, amin Alice keresztülment :D A kedvenc részem egyébként a krikettezés, valamiért azon mindig olyan jót szórakozok :))

Bevallom őszintén, nem akartam elolvasni ezt a könyvet. A történetet nagyjából ismertem a Disney-féle rajzfilmből (na persze a Disney szeret variálgatni), tudtam, hogy műfajilag a nonszensz hagyományához tartozik, úgy gondoltam, az olvasása túl sok meglepetést nem okozhat.
Aztán az itteni kihívás kapcsán sorra jöttek a frissembe a könyv értékelései, és meglepően sokan húzták le. Emiatt döntöttem úgy, hogy mégis elolvasom. Tényleg ennyire borzalmas lenne?
Nos, nem az. Ez egy vicces könyv. (Már ha az emberi szereti ezt a fajta humort.) Kíváncsi lennék rá magyarul is.

Kicsit furcsa múltam van ezzel a duológiával. Én a második részt olvastam először, még anno 2013-ban, az okát ne kérdezzétek, nem emlékszem. Azért olvastam el, hiszen nagyon szerettem az első könyvből készült filmet, amit Tim Burton rendezett. Eddig halogattam a könyv elolvasását, természetesen aggódtam, hogy mennyire fog tetszeni. A Scarlett Johansson által felolvasott hangoskönyvet hallgattam, amit egyébként tiszta szívből ajánlok, fantasztikus. A történet maga már kevésbé nyűgözött le. Nagyon sokat változott az ízlésem könyvek terén, főként az elmúlt egy évben, és már nincs türelmem a nonszenszhez. Annyira random és értelmetlen volt, és még csak nem is szórakoztatott. Sajnálom, de előfordul az ilyen. A filmet viszont még mindig szeretem.

Valamiért szent meggyőződésem volt, hogy alapvetően nem önmagáért szeretem Alice-t meg a történetét, hanem azért a számtalan ötletért (és túlkapásért), amit az utána jövő íróknak, játéktervezőknek, divatdiktátoroknak, mittudoménkimindenkinek adott. Leginkább az Alice in Horrorland játék kedvéért olvastam el annak idején* magyarul, majd tettem félre némileg csalódottan. A történet egyes elemeiért továbbra is odavoltam,d e egészében véve sajnáltam, hogy „ennyi az egész”; ráadásul pár héttel később ugyanez megismétlődött a Tükörországgal is.

Aztán ma a kezembe akadt angolul. Itthon rekedtem betegszabin. Kihívásra is jó. Úgyhogy felfaltam, és láttam ám, hogy angolul sokkal-sokkal szórakoztatóbb. Ugyanekkor elkezdtem szörnyen sajnálni a fordítót… hervasztó élmény lehet, ha egy-egy verset vagy sikerültebb szóviccet elolvasva először nem győzi abbahagyni a vigyorgást az ember – majd utána szembesül, hogy akkor ezt most át kéne ültetni magyarra…kéne…és nem igazán lehet.

Kegyeleti okokból megvan valahol a magyar változat is. Kegyeleti okokból megint nem nyitogatom egy darabig. De az eredetit megéri elöl hagynom, úgy látszik :) már csak egy Through the Looking-Glasst kell szereznem valahonnan.

*időterminus, amellyel huszonéves vén szatyorként a gimnazista időszakot szokás jelölni.

Szuper ötlet volt a New York-i könyvtártól, hogy ilyen kis e-könyveket „ad ki” a sztoriban. Azóta már megjelent egy újabb is. Az Alice nagolul is ugyan olyan egy őrült történet, mint magyarul, és kicsit nehéz is megbirkózni vele. Az illusztrációk nagyon sokat dobtak a történetem, ezt a részét imádtam :)