Borderline ​személyiségzavarom van 90% 32 csillagozás

Néha mindenkinél klasszabbnak látom magam, úgy érzem, legyőzhetetlen vagyok, és egyszerűen tökéletes. De elég egyetlen megsemmisítő tekintet, vagy más valaki, aki jobbnak tűnhet, máris a porba hullik az önbizalmam, és nem, nem kevésbé tökéletesnek érzem magam, hanem szerethetetlennek és borzalmasnak. Nem ismerem az átmenetet. Mennyből süllyedek a pokolba, egyik irrealitásból a másikba. És ehhez nem kell nagy dolog, még egy csúnyán néző néni is megteszi.

19. oldal

Mégis számomra jobb dolog ez a gyógyszerfüggés, mint személyektől függeni, a gyógyszerek mindig ráérnek.

39. oldal

Egyszerűen nem bírtam. Nem tudom, mit nem bírtam. Mindenki azt várja tőlünk, hogy pontos, értelmes magyarázatot adjunk a betegségünkről, és konkrétan definiáljuk, mi is a bajunk, mi meg csak hülye sablon dolgokat, banális frázisokat tudunk válaszolni. Közben érezzük, hogy valami nagyon nem stimmel, valami nagyon máshogy van bennünk, mi és a világ két különböző dolog vagyunk. Persze a kívülálló csak nevet, legyint, jó szöveg ez, nesze semmi, fogd meg jól, nincs is semmi baja.

Annyi fájdalmam, csalódottságom és kudarcom vegyült már az emberi kapcsolatokba, hogy ahhoz képest az egyedüllét egészen szerethető és elviselhető lett.

Megjegyzem, utólag én sem értem magam, mi a fenének csináltam mindezt. Csak ülök az ágyamon, a nyitott ablakon át bambulom az eget, figyelem a repülőket, hallgatom a villamost, és csak vagyok. Elmegy vele fél napom. Aztán újabb fél nap a bűntudattal, hogy megint több órámat sikerült elszúrnom.

Egy másodperc alatt össze lehet törni minket bármivel. Nagyon kiszolgáltatottak vagyunk. Részben ezért is tartom meg nehezen a kapcsolataimat. No meg persze azért, mert sokszor nem is teszek érte, hogy fennmaradjanak. Vagy elüldözöm őket, vagy eleve nem állnak olyan közel hozzám, hogy barátság szülessen belőle. Átmenet meg nincs. Legalább is nálam nincs. Vagy legjobb barát, és akkor rá teszek mindent, vagy csak ismerős, akkor meg sajnos nemigen törődöm vele. Ha szorosabb a kapcsolat, az néha rosszabb, mert fájóbban éget, ha megbántanak. És ha egyszer megteszik, nagyon nehezemre esik megbocsátani. Nem azért, mert erős harag élne bennem. Ez már nem harag.

Nem tudom, hogy mire vagyok jó. A családom nyaggat, hogy menjek dolgozni, de én csak rettegek, mi van, ha egy újabb emberi közegbe kell lépnem. Nem vagyok benne biztos, hogy értik, mit jelent ez nekem. Mit érzek, mikor kiderül, hogy gáz van velem, milyen érzés, mikor látom, ahogy folyamatosan ellököm magam mellől az embereket, mi történik a fejemben, mikor azt érzem, hogy kirekesztetté válok és megszűnök, mennyire nem tudom feldolgozni, ha bármi negatívat kapok. Nem érzik a belső küzdelmem, ahogy saját magammal szemben harcolok, hogy olyan lehessek, mint amilyen normál körülmények közt elvárható.

Harminchat munkahelyem volt néhány év leforgása alatt. Egyik sem tartott két hétnél tovább. Humánusabb környezetben egy hétig is bírtam, lélekmentes társaságból egy nap után sírva vagy megbántottan rohantam haza. Volt, hogy meg se vártam a nap végét, csak leléptem, mert képtelen voltam megmaradni.

23. oldal

Visítva menekülök az olyan tennivalók elől, amihez a belvárosba kell bemennem, és megszámlálhatatlan kifogást vagyok képes kitalálni, csak hogy ne kelljen.

Ha egyedül vagyok, akkor nincs senki körülöttem, attól magányos még nem feltétlen leszek. Magányos viszont a legnagyobb társaságban is lehetek. A legrosszabb pedig, ha egyedül vagyok magányos. Én kitűnően tudok szenvedni a társas magánytól is, nem kell nekem ehhez egyedül lenni. Többek között ez az oka annak, hogy nemigen járok emberek közé. Kevés az a hely, ahol úgy érzem, rátaláltam a hozzám passzoló társaságra. Régi tapasztalataimból kiindulva pedig nem megyek oda, ahol tudom, hogy csak elszigeteltebb leszek.