Szent ​sötétség 9 csillagozás

A Gulag utolsó napjai
Levan Berdzenisvili: Szent sötétség

Levan ​Berdzenisvili (1953) grúz író, politikus, akadémikus az illegális Grúz Köztársasági Párt alapító tagja (1978), a Tbiliszi Nemzeti Parlamenti Könyvtár igazgatója (1998-2004), parlamenti képviselő (2012-2016). Klasszika-filológusként végzett Tbilisziben. Arisztophanész műveiből doktorált, az összes komédiáját lefordította grúzra. Három évig (1984-1987) politikai fogolyként ült a Gulagon szovjetellenes propagandatevékenység vádjával.
„Életem legjobb évei voltak” – írja a szerző félig-meddig komolyan, mivel egyrészt fiatal volt, másrészt a KGB buzgalma folytán remek társaságba keveredett: ebben az utolsó Gulag-érában, a glasznoszty és a peresztrojka idején kivételes emberek, művészek, értelmiségiek gyűjtőhelye volt a munkatábor. A foglyok büntetésképpen kesztyűt varrtak normában, szabad idejükben pedig holt nyelveket tanultak egymástól, a valódi kommunizmus lehetőségét vagy lehetetlenségét latolgatták, gitároztak, énekeltek, könyveket rendeltek postán, költészeti estet… (tovább)

>!
Európa, Budapest, 2019
272 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789635040919 · Fordította: Bazsó Márton

Most olvassa 4

Várólistára tette 21

Kívánságlistára tette 21


Kiemelt értékelések

Ezüst P>!
Levan Berdzenisvili: Szent sötétség

Nini, egy újabb kaukázusi varázsképesség…! A grúzok még a börtönbéli vagy büntetőtelepen játszódó kalandokról is úgy tudnak írni, hogy az embernek az a benyomása támad, mintha a szabad életből tett kényszerű kitérő csak egy szigorított osztálykirándulás vagy nyári tábor lenne, amit ugyan a hátad közepére sem kívánsz, legszívesebben sikítva rohannál haza anyádhoz, és összességében egy borzalom az egész, de míg tart, azért csak megesik egy s más, ami van annyira hihetetlen és tragikomikus, hogy évek múltán röhögve idézd vissza.

Térdcsapkodós röhögés ugyan nem feszíti Levan Berdzenisvili visszaemlékezését, de a finom mosoly kavarta csintalan szellőcske rendre meglibbenti mindegyik történetének szövetét. Ha a Gulag citrommal kínál, csinálj magadból Szókratészt, lakj jól a grúz konyha remekeinek említésével, hallgass versmondót a szögesdrót árnyékában, tanulj nyelveket (Örkény óta tudjuk, milyen hasznos), és sose légy rest ráérő idődben könyvekről vitázni. Évek múltán pedig állíts emléket annak a tizenöt fickónak, akikkel anno együtt ültél, és akiket ilyen vagy olyan okból sosem feledsz. Kész is a személyes, szórakoztató, gondolatébresztő, egyedi hangvételű memoár.

Ugyan nem gulagos sztori, ráadásul fikció is, de a „grúz” és „börtönös” címke vidáman illik Nodar Dumbadze Fehér zászlók című művére, és mivel nálam az említett alkotás örök etalon (olyannyira, hogy az iránta érzett szerelmem valahol az exoszféra magasságában ugrál), szegény Berdzenisvili könyvének elég kemény kihívója akadt a szívemért vívott küzdelemben. Abszolút elfogultságom okán a trónfosztás persze nem sikerült, helyi kedvencem továbbra is Zaza sittes hányattatásainak meséje, de azon túl, hogy igazi öröm volt egy újabb grúz szerzőtől olvasni, egy percig sem vitatom, sőt, gondolkodás nélkül elismerem, hogy Berdzenisvili kötete is jól megírt, figyelemreméltó, színvonalas mű. (Ráadásul Berdzenisvili még Dumbadzét is említi a kötetben, na tessék. Meg aztán ott az a zsivány kis anekdota Szimonovról meg az ő csalfa feleségéről – igazi csemege.)

Némileg telhetetlenül szúrnám még ide, hogy bár – mint említettem – szerfelett feldobódtam, amiért újabb grúz irodalmi alkotás jutott el hozzánk, a teljes, mennyei elégedettség csak akkor fog eltölteni, ha egy szép napon Aka Morcsiladze angolul Journey to Karabakh címen futó regénye is megjelenik magyar fordításban. (Még film is készült belőle, teszem hozzá, csak hogy érezzük, nem holmi semmiséggel van itten dolgunk.)

pepege P>!
Levan Berdzenisvili: Szent sötétség

Vannak bizonyos „hívószavak”, amelyeket ha egy-egy könyv kapcsán meglátok, szinte biztos, hogy felkeltik az érdeklődésemet. Az egyik ilyen a Gulag. Nem állítom, hogy minden eddig megjelent témába vágó művet elolvastam már, inkább igyekszem sorra venni azokat, amelyek kiemelkednek a gulagregények közül. Ez az úgynevezett kiemelés természetesen nem feltétlenül általános érvényű: nem biztos, hogy amit én fontosnak ítélek, azt a közvélemény szintén.

Mit is várok tehát én egy gulagregénytől? Semmiképpen nem azt, hogy olyan információkkal szolgáljon, amiket már úgyis tudok: hány embert hurcoltak el és miért, mennyit szenvedtek, éheztek, túlélték-e vagy sem, és így tovább. Ahhoz, hogy felcsillanjon a szemem és akarjam azt a könyvet, kell valami plusz adalék a szokásos tényeken kívül. Levan Berdzenisvili regényétől mindezt maximálisan megkaptam.

Ezúttal az alcím volt az, amire felfigyeltem (A Gulag utolsó napjai), illetve a könyvborítón található mondat: „Életem legjobb időszaka volt”. Rögtön kíváncsivá tett, hogy ki ez a Levan Berdzenisvili és hogyan érezhette magát jól egy ilyen helyen. Már az első fejezetben elárulja nekünk, hogy „jobb periódus egyszerűen nem volt az életemben – soha többé nem voltak körülöttem olyan emberek, mint akiket oly nagy buzgalommal gyűjtött be akkor a KGB.” De én még mindig nem értettem, hogy mitől ilyen „happy” minden, amíg el nem kezdtem szép sorban olvasni a fejezeteket, amelyek valójában nem is magáról Berdzenisviliről, hanem inkább a fogolytársairól szólnak.

Olyan kivételes személyiségekkel (és egyéniségekkel) töltötte együtt a büntetését, akiknek a társaságában élvezet volt együtt lenni. Többségüket a „hét plusz öt” (hét év szigorított munkatábor és öt év száműzetés) büntetéssel sújtották, de senkin nem lehetett érezni, hogy teljes letargiába, vagy akárcsak kétségbe esett volna. A napi normájuk 92 pár egyujjas munkáskesztyű elkészítése volt, ha azt teljesítették, utána azt kezdhettek a szabadidejükkel, amit csak akartak: költészeti est, novellaíró verseny, szókratészi párbeszédek lefolytatása, éneklés, filozofálgatás – csak néhány példa a tevékenységeik repertoárjából.

Valóban illusztris társaság gyűlt itt össze, és számomra az egyik legérdekesebb karakter Gregorij Pavlovics Homizuri, a számok mestere volt, aki folyton számokkal foglalatoskodott. Az életében valahogy visszatérő szám volt a 26. (Az otthoni telefonszáma is 26-tal kezdődött, sőt, a számok összege is 26-ra jött ki, és mikor megváltoztatták a telefonszámát, a számok összege akkor sem változott.) Így aztán a zónatársai a 26 helyett egyre inkább a homizuri kifejezést kezdték használni: kinek hány homizuri foga van, kit hány homizurira ítéltek, és így tovább. Rajta kívül taxisofőr, pszichológus, a szovjet légierő őrnagya és sokan mások is helyet kapnak a kötetben.

Kedveltem még Vagyim Anatoljevics Jankovot is, aki „végzettsége szerint matematikus, a valóságban azonban egyszerre topológus, filológus, matematikus, fizikus, vegyész, […] csupa -us meg -ész…” El is nevezték Usmegésznek. Amint ezekből az apró érdekességekből is látható, a regény hangvétele inkább vidám, mint borús. Külön élveztem a szókratészi dialógusokat, amelyeket a foglyok egymás között folytattak. Furán hangzik, de legszívesebben magam is részt vettem volna ezeken (és a többi „rendezvényeiken”), annyira szórakoztatóak voltak.

A szöveg szerkezetéből eredően (minden fejezet más-más szereplőről szól) nehéz a kötetet műfajilag egyértelműen a regény kategóriájába sorolni, nevezhetnénk akár novellaciklusnak is.

A Sztálin halálának évében született grúz szerző az illegális Grúz Köztársasági Párt alapító tagja. Szovjetellenes agitáció és propaganda vádjával tartóztatták le és három évet töltött a munkatáborban, a „zónában”. A Szent Sötétség egyfajta tiszteletadás a sorstársainak, többségük még ma is él szerte a világban. Aki kíváncsi, hogyan lehet derűsnek maradni, miközben mardos az éhség, hogyan lehet szemrebbenés nélkül túlélni a Gulagot, az mindenképpen vegye kézbe ezt a remek, fizikailag is szemet gyönyörködtető kötetet.

http://ekultura.hu/2019/12/21/levan-berdzenisvili-szent…

Gvendolin P>!
Levan Berdzenisvili: Szent sötétség

Visszatekintve a 80-as évek második felére, az ember azt gondolná, akkor már nem létezett a Gulag. A grúz Berdzenisvili könyve azonban pont az ellenkezőjéről tanúskodik. Ő és öccse 1983-ban került munkatáborba államellenes szervezkedés vádjával (létrehozták a grúz Köztársasági Pártot). Még ekkor is a munkatábort néhány év száműzetés követte. Ha arra készülünk, hogy végigkövethetjük a szerző letartóztatásának és büntetésének mindennapjait, akkor csalódnunk kell. Apránként ezt is megtudjuk, és belelátunk a 80-as évek egyik munkatáborának életébe, de a szerzőnek nem ez volt a célja. Számára az volt a fontos, hogy megőrizze az utókor számára azokat az embereket, akikkel együtt raboskodott, és akik sokszínű, többnyire nagy tudású, széles látókörű és művelt emberek voltak. A szerző rabtársainak sorsát, ha csak lehetett, a szabadulásuk után is nyomon követte, velük kapcsolatban maradt. A könyv időnként nem könnyű olvasmány annak, aki nem járatos Grúzia, Örményország történetében, nyelvészetében, de latinos műveltség sem árt hozzá (szókratészi dialógusok), hogy a kötetet maradéktalanul élvezni tudja. A szerző nem siet segítségünkre, nem pótolja hiányzó ismereteinket, azokat magunknak kell majd pótolni, ha még közelebb akarunk kerülni ezekhez a népekhez. Mindezek ellenére Szolzsenyicin munkái után Berdzenisvili munkáját is el kell olvasnunk, hogy a Szovjetúnióhoz kapcsolódó fehér foltok számát tovább csökkentsük. Ez a világ már nem ugyanaz, mint ami a sztálinizmus éveiben volt, de hogy még a 80-as években is kemény világ volt, arra számtalan utalást találunk a műben. A Vörös keresztek után ennek a kötetnek is nagyon jól sikerült a borítója, ami Tabák Miklósnak köszönhető. Igazán jól sikerültnek érzem a fordítást is, (Bazsó Márton), akinek szintén nem lehetett könnyű dolga a szöveggel.

marilyn_marilyn>!
Levan Berdzenisvili: Szent sötétség

Több stílusban íródott könyvet olvastam már a Gulagról, de ez új volt.
Teljesen más megközelítés, más nemzetiségű író tollából. Az átélt nehézségek ellenére, érződik a grúz író elbeszélésén, hogy tényleg "élvezte"is az ott töltött napokat. Szellemileg friss maradt, hiszen hozzá hasonlóan rengeteg tudós embert tartóztattak le mondvacsinált okokból. Próbált ember maradni minden körülmények között.
A könyv olvasása közben jöttem rá, hogy mennyi mindent nem tudok a grúzokról, örményekről, ukránokról stb.
Mennyi mindent nem tudok még azokról az időkről.
A könyv kezdetén felmerült bennem, hogy nem olvasom végig, mert annyi név volt benne, hogy azt éreztemezt nem fogom tudni nyomon követni. Örülök neki, hogy mégis elovastam. A négy és fél csillagot is emiatt adtam.


Népszerű idézetek

Ezüst P>!

Egyébként a második szuperentellektüel feleségem különös kegyetlenséggel kínzott, például szex közben könyvet olvasott.

140. oldal

Ezüst P>!

(…) egyszerre volt tiszteletre méltó és szerény, megvolt benne mindaz, amire az oroszok azt mondják: „Ezt nem lehet elinni!”

106. oldal

Ezüst P>!

A „leghatásosabb” az volt, hogy az alaposan elázott Salva Nucubidze Berijánál felejtette a fordítása kéziratát, s amikor a két grúz akadémikus megjelent érte Berija elvtársnál, a meghökkent Lavrentyij Pavlovics a következő történelmi szavakra ragadtatta magát: „Csak keveseket láttam békével távozni tőlem, de olyanokat, akik biztonságos helyről a saját lábukon jönnek ide vissza, most látok először.”

47. oldal

Ezüst P>!

(…) őrjöngve ütötte a falat, majd a harmadik felvonásban belorusz nyelven valamilyen ismeretlen monológot adott elő, amelynek a tartalmát a zóna legkiválóbb szlavistái, Mihail Poljakov és Gelij Donszkoj sem tudták megfejteni. Arkagyij nyilván a szabadon bocsátását követelte az anyanyelvén.

19. oldal

Ezüst P>!

Valentyina később a gazember (Papajan, ne sértődj meg!) Konsztantyin Szimonov felesége lett, ami nem gátolta meg a szőke szépséget, hogy egyidejűleg viszonyba bonyolódjon a tábornok, majd leendő marsall Konsztantyin Rokosszovszkijjal. Ez a kapcsolat viszont olyan viharossá vált, hogy Sztálin elvtárs az egyik fogadáson megkérdezte Rokosszovszkij tábornokot, tudod-e, Rokosszovszkij elvtárs, kinek a felesége Szerova művésznő? Rokosszovszkij nagy nehezen kinyögte, hogy Szimonové, és Sztálin elvtárs erre azt mondta, hogy én is így tudom.

238. oldal

Gvendolin P>!

„E reggeli vitákban Anagyenko szakadatlanul az „emberarcú” szocializmusról szóló nótát „fújta”, Homizuri meg azt hangoztatta, hogy a szocializmus nemhogy emberarcot, hanem semmilyen arcot nem képes ölteni, mert mindig is farkaspofája volt és lesz.”

167. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Alekszandr Szolzsenyicin: A pokol tornáca I-II.
Jonas Jonasson: A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt
Alekszandr Szolzsenyicin: A Gulag szigetvilág
Kati Marton: A kém
Rózsás János: Keserű ifjúság / Éltető reménység
Kaldenekker Ferenc: Fogságom naplója
Menczer Gusztáv: A gulág rabtelepei
Nagy Péter: Távol a szülőföldtől
Hantó Zsuzsa: Kitaszítottak III.
Prevozné Balogh Irén – Rostás Gábor: Gulag