Dosztojevszkij ​és Nietzsche 7 csillagozás

Lev Sesztov: Dosztojevszkij és Nietzsche

Sesztov ​könyve nem filozófiai mű a szó hagyományos értelmében. Az olvasónak nem kell megbirkóznia bonyolult terminológiával, filozófiai általánosításokkal, mert Sesztovot nem az általános izgatja, hanem minden egyes ember személyes tragédiája. Ez a könyv mindenkinek szól, aki kénytelen szembenézni az élet kegyetlenségével, tragikumával s végső soron a halállal. Sesztov, az egzisztencialista filozófia legkülönösebb s alighanem legeredetibb gondolkodója mindenkinek segít – élni és túlélni. Dosztojevszkij és Nietzsche című művét 1903-ban írta; akkor, amikor az addig radikális, többnyire marxista nézeteket valló orosz filozófusok legjobbjai rádöbbentek, hogy az emberi lét mögött milyen metafizikai titok rejtőzik, s az ember problémáját nem lehet forradalmakkal megoldani. E rádöbbenés pillanatát örökíti meg Sesztov könyve, amelyben a szerző Dosztojevszkij és Nietzsche gondolataiból kiindulva megalkotja a mindmáig talán legkövetkezetesebb egzisztencialista… (tovább)

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Filozófiai kiskönyvtár Európa

>!
Európa, Budapest, 1991
372 oldal · ISBN: 9630753650

Enciklopédia 8

Szereplők népszerűség szerint

Immanuel Kant · Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij · Friedrich Nietzsche · Lev Tolsztoj


Kedvencelte 1

Most olvassa 1

Várólistára tette 18

Kívánságlistára tette 20


Kiemelt értékelések

Richard_the1st>!
Lev Sesztov: Dosztojevszkij és Nietzsche

Kiváló filozófiai interpretáció. Aki már kicsit járatosabb Dosztojevszkij és Nietzsche műveiben, problémáiban, annak tetszeni fog. Az általánostól kicsit eltérően értelmezi az életművüket, de engem meggyőzött. Igaza lehet Sesztov egzisztencialista megközelítésének, hogy a szerzők műveit életük tükrében kell értelmezni és nem lehet attól messze elvonatkoztatni. Egyébként még Tolsztoj nevét is oda lehetett volna írni a címbe… Az utószó sem volt rossz, jólehet nagy része irreleváns volt, de az írója mentségére szóljon, hogy ezt ő is észrevette – igaz csak a végén. Szerintem a témában érdeklődőknek kötelező darab, én magam sajnálom, hogy eddig halogattam.

Dosztojevszkijt és Nietzschét közös nevezőre hozza és szembeállítja a másik közös nevezős Kanttal és Tolsztojjal. Tolsztoj a kanti rigorózus filozófiát képviseli, amely nem lendül át az értelem és morál biztos határán, (habár tudják, hogy át lehet lépni) mert az veszélyes, bizonytalan, de az biztos, hogy minimum nem praktikus (főleg társadalmi szempontból). Tolsztoj amúgy egy kicsit kilóg a képből, mivel benne erősen munkált a határ átlépése; legalábbis az Anna Kareninaban veszélyes gondolatokat villant meg és azzal, hogy Tolsztoj élete végén megtagadta az életművét tulajdonképpen megtört és az addigi életfilozófiája hiteltelen lett a saját szemében is.

Dosztojevszkij és Nietzsche sokmindenben rokonlelkek. Mindketten szélsőséges idealistaként indultak és személyes tragédiájuk és alkatuk folytán nem tudták az addigi nézetüket folytatni (amit amúgy elvártak tőlük). Dosztojevszkij már nem megható, emberjavító regényeket írt miután traumákkal megszenvedte a munkatábort (a Feljegyzések a holtak házából még az, de az már egy búcsúregény az előző nézeteitől; a Feljegyzések az egérlyukból viszont már a saját önálló gondolatvilága). Nietzsche Wagnernek a „bértollnoka" / „lakájfilozófusa” volt, de miután szembesült a betegségével és ezzel kilátástalan helyzetével, nem tudta ő sem folytatni az addigi meggyőződését. (Nála is megfigyelhető egy búcsú mű.)
Sesztov elemzése szerint Dosztojevszkij semmivel sem kevésbé radikális, mint Nietzsche. Dosztojevszkij kereszténysége, pánszlávizmusa gyenge lábakon áll és csak fedi a felforgató gondolatokat. Miskin herceg vagy Aljosa banális, együgyű karakterek, csak azért szereplenek, hogy elfedjék Dosztojevszkij valós meggyőződéseit (ahogy tudjuk a Karamazov regény meg nem valósított folytatásában Aljosa is radikális forradálmárrá alakult volna át). Dosztojevszkij a nagy műveit nem univerzális emberszeretetből alkotta, nem szerette különösebben az embereket, inkább azért alkotott mert nem bírta elviselni a régi önmagára emlékeztető, értetlen, naív, vagy esetleg álnaív és képmutató idealistákat. „Dosztojevszkij futott a valóság láttán, ám az idealizmus elől inkább a valóságnak rohant” Ő az igazságot követelte az emberről, még ha fáj is. Az igazság pedig az, hogy az ember veszélyes egoista, olyan lény, aki a „kivételesek” és „átlagosok” (Nietzschénél úr/szolga) morálja között ingadozik; szerinte meg kell érteni, hogy „az élet szörnyűségei egytől egyig kevésbé rettenetesek, mint a lelkiismerettől és az észtől származó eszmék”; továbbá a vallás és más moralisták is bűnösek a hazudozásban: Az „Antikrisztus és az Inkvizítor” elbeszélésben valójában Dosztojevszkij önmagát az Inkvizítornak érezte, ami habár lehet, hogy bizonyos szempontól (a kanti világban) nemes tett, de mégis hazug és undorító.
„Dosztojevszkij nemcsak 4 évet töltött fegyházban, hanem utána egész életét”, mert nem tudott visszailleszkedni abba a biztos kanti világba, mely körülvette. Nem hitt már az idealizmusban, de úgy nem hitt, hogy nem is akarta megvalósítani, mert annál rosszabb lenne a világ attól.

Nietzsche döntése is heroikusan értelmezhető, hiszen a betegsége után ő is beletörődhetett volna, mint annyi más ember az isteni gondviselésbe (főleg egy lelkész fiaként), de ő inkább dacolt és Dosztojevszkij „odúlakó” világát választotta. (Az odúlakó hitvallása legtömörebben így hangzik: ”Pusztuljon el az egész világ, csak én ihassam meg a teámat!”) Nietzsche nem érte be Istennel, az emberek sajnálatával, mert hazugságnak érezte. Tulajdonképpen sarokba lett szorítva, mivel tudta, hogy beteg és tudta, hogy nem menekülhet; nem úgy mint az emberek többsége, ő (hasonlóan Dosztojevszkijhez) közvetlenül szembesült az élet rideg abszurditásával, szembe találta magát „a végtelennel”, így más alternatívákat keresett. Le akarta bontani az addigi struktúrákat, ezért „filozofált a kalapáccsal”, mert jól ismerte őket, tudta, hogy neki azok nem nyújtanak vigaszt. Megalkotta a „végtelen visszatérés gondolatát”, gondolatai az „odúlakó” gondolatai (nem véletlen, hogy magányosan a hegységekben született). Nietzsche utolsó menedékként bízott az irracionalizmusban, a kanti biztos világot meghaladó szférákban, mert reményt nyújtott neki, egy olyan lehetőséget, ahol még találhat valamit, ami számára vigaszt ad.
„Az ő élete csak akkor ért, akkor érhetett még valamit, ha az összes tudós építmény nem egyéb, mint az ijedős emberi ész önkéntes önkorlátozása. Életcélja éppen az volt, hogy kitörjön azokból a szférákból, ahová a tudomány és a morál hagyományai szorították. Innen ered a tudomány iránti gyűlölete, mely a filozófiai rendszerekkel folytatott harcában fejeződött ki, innen ered a „túl jón és rosszon” formulához vezető ellenszenve is a morál iránt. Nietzsche számára csak egyetlen kérdés létezett: „Én Istenem, miért hagytál el engem?”
Sesztov szerint Dosztojevszkij és Nietzsche személyes tragédiái, arra késztették őket, hogy létrehozzák „a tragédia filozófiáját”, a reménytelenség és a halál filozófiáját, miszerint „a remény örökre elveszett, élni viszont kell, és sokáig kell élni. Hiába óhajtja az ember a halált.”
Felteszi hát Sesztov a kérdést:
„minden a priori meghalt, vége Kant és Tolsztoj gróf filozófiájának, itt a „Ding an sich” szférája kezdődik… Van-e kedvünk követni oda Dosztojevszkijt és Nietzschét? Nem kötelező: aki akar, „visszatérhet Kanthoz”. Hiszen korántsem biztos, hogy azt találjuk itt, amire szükségünk van, ami a „szemet gyönyörködtetné”. Lehet, hogy e szférában minden rút. Egy dolog kétségtelen: itt valóság van, egy új, eddig nem látott, nem hallott, helyesebben, eddig nem mutatott valóság, és azok az emberek, akik kénytelenek saját valóságukat látni benne, más szemmel néznek majd mindent, mint mi. Ők már nem térhetnek vissza az egyszerű életbe (…).

4 hozzászólás

Népszerű idézetek

Leverkühn>!

Ha az embernek az a feladata, hogy a földön nyerje el boldogságát, akkor minden örökre elveszett.

Richard_the1st>!

Határozottan állíthatjuk […], hogy az idealizmus minden kérlelhetetlen ellensége egykor szélsőséges idealista volt, mint Dosztojevszkij vagy Nietzsche, s hogy a manapság viruló „pszichológia” az idealizmus renegátjainak keze műve.

120. oldal

Richard_the1st>!

Hallgassuk meg Nietzsche imáját, és valamelyest megértjük belőle, hogyan születnek a meggyőződések egy ember lelkében, és mit jelent, ha saját útját járja és a saját szemével nézi az életet: „.. ó, égiek, küldjétek el nekem az őrületet! Az őrületet, hogy végre higgyek önmagamnak. Küldjétek el a lázálmot és a görcsöket, a hirtelen megvilágosodást és a hirtelen elborulást„ taszítsatok hol jéghidegbe, hol forróságba, ahogy még egy halandót sem, ijesztgessetek titokzatos zajjal és látomásokkal, hadd vonítsak, visítsak, kússzak, mint egy állat: csak találjam meg a hitet önmagamban. A kételkedés felfal, megöltem a törvényt, a törvény rémülettel tölt el, ahogy egy holttest ijeszti az élő embert; ha nem vagyok több mint a törvény, akkor viszont én vagyok a legkitaszítottabb ember. A bennem született új szellem honnan lenne, ha nem tőletek? Bizonyítsátok be, hogy a tiétek vagyok – csak az őrület bizonyíthatja be nekem ezt.”

276. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Friedrich Nietzsche
Richard_the1st>!

„Szemem elől eltűnt a part, a végtelen hullámai vettek körül”, mondja Zarathustra. Mit tehet itt a pozitivizmus, vagy az idealizmus? Hiszen céljuk az, hogy az ember közelinek lássa a partot, rejtve maradjon előle a végtelen, és hogy ne hagyja el a mindenki számára egyforma, pontosan körülírható, megszokott, érthető jelenségek korlátozott területét. Mill számára még óriási bánatot jelentett, hogy egy távoli bolygón lehetségesnek kellett elismernie az ok nélküli történést. Lange Kant nyomán csak azért ismerte el az aprioritást, hogy ne legyen kénytelen megengedni az önkényt a természetben. Mindezek a gondok azonban távol álltak Nietzschétől; sőt ezek a félelmek reményt jelentettek számára. Az ő élete csak akkor ért, akkor érhetett még valamit, ha az összes tudós építmény nem egyéb, mint az ijedős emberi ész önkéntes önkorlátozása. Életcélja éppen az volt, hogy kitörjön azokból a szférákból, ahová a tudomány és a morál hagyományai szorították. Innen ered a tudomány iránti gyűlölete, mely a filozófiai rendszerekkel folytatott harcában fejeződött ki, innen ered a „túl jón és rosszon” formulához vezető ellenszenve is a morál iránt. Nietzsche számára csak egyetlen kérdés létezett: „Én Istenem, miért hagytál el engem?” Ugye ismerjük ezeket az egyszerű, de végtelenül szomorú és keserű szavakat? Csak egy válasz adható erre a kérdésre: hamis a középszerű, közönséges élethez idomult emberi tudomány, és hamis az emberi morál, mely igazolja, szentesíti, felmagasztalja, sőt törvénnyé emeli a középszernek támaszt nyújtó normákat […] Nietzsche szavaival: semmi sem igaz, mindent szabad – vagyis minden érték újraértékelendő.

263. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Friedrich Nietzsche · idealizmus · pozitivizmus
Leverkühn>!

Dosztojevszkij nem négy évet, hanem az egész életét fegyházban töltötte…

Leverkühn>!

Dosztojevszkij futott a valóság láttán, ám az idealizmus elől inkább a valóságnak rohant: az élet szörnyűségei egytől egyig kevésbé rettenetesek, mint a lelkiismerettől és az észtől származó eszmék.

Richard_the1st>!

A remény örökre elveszett élni viszont kell, és sokáig kell élni. Hiába óhajtja az ember a halált. Tévedett a hajdani orosz herceg, amikor azt mondta, a halottaknak nincs szégyellnivalójuk. Kérdezzük meg Dosztojevszkijtől. Dimitrij Karamazov által másról vall: „sokat tanultam ezen az éjszakán! Megtanultam, hogy gazemberként nemcsak élni lehetetlen, hanem lehetetlen gazemberként még meghalni is. Világos ez? Minden a priori meghalt, vége Kant és Tolsztoj gróf filozófiájának, itt a Ding an sich szférája kezdődik… Van-e kedvünk követni oda Dosztojevszkijt és Nietzschét? Nem kötelező: aki akar, „visszatérhet Kanthoz”. Hiszen korántsem biztos, hogy azt találjuk itt, amire szükségünk van, ami a „szemet gyönyörködtetné”. Lehet, hogy e szférában minden rút. Egy dolog kétségtelen: itt valóság van, egy új, eddig nem látott, nem hallott helyesebben, eddig nem mutatott valóság, és azok az emberek, akik kénytelenek saját valóságukat látni benne, más szemmel néznek majd mindent, mint mi. Ők már nem térhetnek vissza az egyszerű életbe […].

122. oldal

Leverkühn>!

Magyarázza meg nekünk Tolsztoj gróf – aki még mindig azt bizonygatja, hogy szégyenletes a boldogság annyi szerencsétlenség közepette –, honnan meríti lelki békéjét, miért nem szégyelli a maga nyugodt és örömteli (kedvenc szavajárása) életét, amikor körülötte annyi bánat van! Nietzschének – látszólag más megfogalmazásban – ugyanezt a kérdést tehetnénk fel. Azt mondhatnánk neki, hogy mielőtt a szerencsétlenek szemére vetné létezésüket, ő maga legyen boldog, és mielőtt azt követelné, hogy kizárólag a lélekben erősek és testben egészségesek maradjanak fenn, neki magának kellene lélekben és testben erősnek lennie.

Leverkühn>!

Ha egyszer valóra is válnának ifjúkora nemes álmai – csak annál rosszabb. Ha egyszer meg is valósul az ideál – és az emberek boldogan élnek majd a földön –, Dosztojevszkij előre átkot szór rá. Nyíltan kimondom: korábban senki sem mert ilyen gondolatokat hangoztatni, még megfelelő magyarázó megjegyzésekkel ellátva sem. Óriási kétségbeesés kellett ahhoz, hogy ilyen gondolatok szülessenek valakinek a fejében, s emberfeletti merészség kellett ahhoz, hogy kiálljon velük az emberek elé.

Leverkühn>!

Raszkolnyikov helyesen ítélt: valóban kétféle morál létezik – az egyik a közönséges, a másik a rendkívüli emberek számára, vagy Nietzsche élesebb, ám egyúttal kifejezőbb terminológiájával élve, a rabmorál és az úrmorál.


Említett könyvek


Hasonló könyvek címkék alapján

Nyikolaj Bergyajev: Az ember rabságáról és szabadságáról
Nyikolaj Bergyajev: Az orosz kommunizmus értelme és eredete
Alexandre Koyré: Tanulmányok a tudományos gondolkodás történetéről
Nyikolaj Bergyajev: Szellem és realitás
Nyikolaj Bergyajev: Az orosz eszme
Alekszandr Ivanovics Herzen: Válogatott filozófiai tanulmányok
Nyikolaj Bergyajev: A történelem értelme
Virginie Grimaldi: Ha az élet citrommal kínál…
Narine Abgarjan: Égből hullott három alma
Andrej Tarkovszkij: A megörökített idő