Akit az istenek szeretnek
Örökre meghagyják gyereknek…*
2015-ben a magyar fantasy piacon két kimondottam megosztó könyv is megjelent, de míg A szótlan tárgyak lassú szemlélése esetén tudtam mit kezdeni az írói koncepcióval, ennél a könyvnél voltak olyan mélypontok, amelyek miatt még akkor is a guta kerülgetett, ha egyébként az írói alapvetéssel spoiler nekem fikarcnyi gondom sem volt.
A kedvenc fantasy regényeim között fehér holló az eszképista, vágybeteljesítő, vagy fekete-fehér jellemeket felvonultató és könnyen szerethető hőssel dolgozó írás. A legtöbben komoly morális, etikai kérdéseket is érintenek az írók. Hőseik jól árnyaltak, van múltjuk, családi kapcsolataik és komoly – nem is mindig heroikus irányú – jellemfejlődésen esnek át azoktól a pofonoktól, amelyeket az élet az író keze által rájuk mér.
Az első értékelések alapján ez a regény is ilyennek ígérkezett, így aztán hamar a kedvencemmé kellett volna válnia, mégis kicsit gyanakodva vettem a kezembe.
Az elején ugyan még bizakodtam, mivel sokakkal ellentétben könnyen tudtam azonosulni Quentin nyomorával, de az író egyre nyilvánvalóbb következetlenségei, koncepcióvesztése, és úgy egyáltalán a fantasy, mint műfaj irányába mutatott felszínes ismeretei miatt egyre gyakrabban kellett küzdenem a késztetéssel, hogy felmarkoljak egy virtuális szívlapátot.
A gondjaim egyik fő forrása, hogy ez a regény rohadtul elkésett, és már a megírás pillanatában is túlhaladott volt szinte minden lényeges szempontból.
Ha a kötet kolofonjában az első kiadás dátumaként 2009 helyett 1984 szerepelt volna, akkor elnézőbb lennék, mert formailag, tartalmilag és üzenetét tekintve talán akkor volt hiteles utoljára a hang, amin megszólalt, de 25 évvel később, az MP3-ak korában ez már csupán egy sisteregve kattogó bakelitlemeznek hangzik.
Tévedés ne essék, ezt nem a zsánersznob mondatja velem, mivel ez a fantasy részen kívül igaz úgy általában a regény egészére nézve is.
A ’80-as évek közepén volt ugyanis egy rakásnyi fiatal író, a „Kölyökfalka”, akik megint lekottázták a l'enfant perdue-t** ezúttal neonfénnyel, kokainnal, szexuális kicsapongással, és a céltalan pörgéstől becsavarodott karakterekkel.
Ez a maga idejében leképezte a korszellemet, de a Fények, nagyváros vagy a Nullánál is kevesebb és a fantasy nem járnak ám kéz a kézben. Ahhoz, hogy megszülethessen egy jó szintetizáló regény, igen pontos koncepcióval kellett volna rendelkeznie az írónak, és nem pedig egymás mögé hányni a hol innen, hol onnan vett motívumokat.
Kezdjük azzal, hogy ne írjon fantasy regényt az, aki a műfajról kb. annyit tud, hogy a Harry Potter és a Narnia is fantasy*** – de akkor se, ha azt gondolja, hogy a megcélzott olvasói sem ismernek mást. De ha már ebből a kettőből akar valami olvasmányt gyúrni, akkor ne a HP-vel kezdje és a Narniával fejezze be, hanem fordítva.
spoiler
spoiler
spoiler
spoiler
spoiler
A másik gondom, hogy az író elkövet egy irgalmatlanul nagy történetvezetési hibát: a Varázskapus rész végén egy iszonyatosan kemény beavatási rítusnak teszi ki a főhőseit, aztán pedig – mintha mi sem történt volna – a következő fejezettől kezdve ismét nihilista, nyavalygó senkiházivá degradálja őket, akik még véletlenül sem felnőttként, hanem egy rakás elkényeztetett ötévesként reagálnak a rájuk szakadt szabadságra.
Látszik, hogy Grossmannak halvány gőze sincs a beavatási rítusok hatásairól…
Az a durva, hogy ennek a könyvnek a három fő része külön-külön egyáltalán nem rossz – nekem még a nihilista vergődés leírásával sem volt gondom. Rengeteg jól elkapott hangulat, és az adott szituációban hiteles karakter reakció jellemzi a könyvet, s az író számos, korábban kilógó szálat is ügyesen belesző a végére a történetbe.
Mégis, ez az a regény kudarc, mivel nem csupán többnek akar látszani annál, ami valójában, de egészét tekintve sokkal kevesebb, mint a részeinek összessége.
* Vagy nem…
** Csak hogy megmutassam, hogy én is tudok ám olyan sznob lenni, mint a tisztelt író. :P****
*** Még A Gyűrűk Ura is csak egy félmondatos utalást kap a regényben, amit szerintem valamelyik szerkesztő tanácsára került bele.
**** Aki egyébként úgy tűnik, hogy a művelt alkoholista nevű állatfajba tartozik, az alapján, hogy a szereplői mit és mennyit vedelnek.