A ​varázslók (A varázslók-trilógia 1.) 69% 529 csillagozás

Most volt a 10. osztálytalálkozónk, ahol Joker barátommal (meg még néhány arccal) megtárgyaltuk, ki-hogy érezte magát érettségi után, és kiderült, hogy többünkben megjelent egy érzés, amit nagyon hosszú idő után sikerült csak levetkőzni.

Ez pedig az értelmetlenség érzése.

A gimiben-kollégiumban folyamatos, konzisztens, érthető és jól megokoltnak látszó szabályok adtak keretet életünk minden aspektusának. Mikor kelünk, mikor van a reggeli, reggeli után irány a suli, már nem mész vissza a hálóba, délután 13:00-tól 15:30-ig kimenő, 15:30-tól stúdium… Mindez egy nagy célnak alárendelve: hogy átmenjünk az érettségin.

Na, nagy cél meglett, átmentünk. És kiestünk egy világba, ami tök üres volt a korábbihoz képest, amit szabályokkal és egy jó életmóddal megtöltöttek számunkra. Persze azért, mert innentől nekünk kellett (volna) mindenfélével megtölteni, tőlünk lett volna jó és értékes. Nagyjából sikerült ezt elérni – de az útkeresés hosszú idő volt, van, akinek talál túl sok is.

Egy ilyen útkeresés A varázslók, ugyanaz az üresség-érzet tölti el, mint ami belénk is szállt az érettségi után. Ez már a csodák földje, az érettségi után? Nem? Akkor tovább kell menni. Irány az egyetem! Jé, ez egy diploma. Akkor ez már tényleg a csodák földje? Nem? Akkor tovább…!

Félelmetesen jól adja át ezt az érzést ez a szépirodalom/fantasy/mágikus realista/mese határán egyensúlyozó regény. A nyelvezete szép, izgalmas kis zsánerközi utazást nyújt, amellett, hogy tarkónvágja nagy lucskos ponttyal Harry Pottert, ahol a varázsvilág létezése afféle eszképista vágyálomként egy mentőöv, egy csodák földje azoknak, akik beléphetnek a kapun. Csakhogy ez az eszképizmus hazudik – ha félmilliót keresnél, azért sírnál, hogy miért nem egymilliót keresel, ha ötöt keresnél, akkor tízre vágynál. Mindezt úgy, hogy kellő intelligenciával nagyon jól tudnád: tök mindegy, mert mindkettőből bármit megszerezhetsz, amit akarsz…

Quentinnek is az a baja, ami a mi generációnknak is: úgy érzi, tulajdonképpen mindene megvan, amire direktben szüksége van, és már csak a luxus cuccokért, italokért, stb-ért kell küzdenie. Csakhogy amikor odaér, kevés a mágia, kevés a hatalom, kevés a gyermekkori vágyálom, kevés a csodák földje, sőt, kevés a csodák földjének koronája is.

Hiába, ilyenek vagyunk: faltól falig rohanunk, hogy átmásszunk rajta, mert ott, a falon túl majd jobb lesz. És ez nem is baj, enélkül az általános emberi érzet nélkül nincsenek nagy földrajzi felfedezések, nincs űrkutatás, nincs tudományos érdeklődés… A gond ott kezdődik, amikor egy generáció egész életét elkezdi meghatározni ez az életérzés, mert akkor a végeredmény egy generációnyi Quentin és Eliot lesz. Akik mindent megtehetnek ugyan, de semmi értelme az egésznek, mert pontosan emiatt semmit nem jelent nekik.

Ez egy jó könyv, és tetszik vagy nem, de rólad és rólam szól, meg úgy általában mindenkiről, akik a következő választástól, a fél év múlva megvételre tervezett autótól vagy egy új melótól várják a felhőtlen boldogságot. Előre szólok: ha magadra ismersz benne, nem biztos, hogy tetszeni fog… de az lehet, hogy nem a könyv hibája.

Nekem ez egyszerűen nem éri el az önálló könyv szintjét. Ez egy Harry Potter/Narnia öszvér, amiben annyi a saját ötlet, hogy a szereplők ugrottak egy-két korosztályt felfelé. Ennek megfelelően is viselkednek, de attól, hogy mélakórosak és időnként orális szexbe bocsátkoznak, nem lehet nem észrevenni, hogy egyszer (kétszer) ezt már valaki megírta (megírták).

A stílusa sem nyújt kárpótlást az innen-onnan átemelt, szebb napokat megért karakterekért és helyzetekért, a világfájdalom inkább depivagyok-öngyileszek megközelítésben jelentkezik, mint úgy, aminek tétje van. A másik kihagyhatatlan közhely, a züllött zifjúság bemutatása is inkább mulatságosra sikeredett, csúcspontja a műpunk fiatalember, akit mintha egy amish közösség oszlopos tagja írt volna meg olyanra, ahogy ő képzeli a vadulást. Igen kemény wtf-élményt nyújtott, utána is néztem, hogy Lev vajon nagykorú-e már, és igen, bár azt nem zárta ki a wikipédia-bejegyzés, hogy ő az, akit minden buli esetén arra kényszerítenek a többiek, hogy vezessen. Ez megmagyarázná a könyvben megjelenő csoportdinamikai összefüggések egy részét is.

Amit legkevésbé értek a művel kapcsolatban, az, hogy ugyanennyi energiával valószínűleg meg lehetne írni akár egy saját történetet is. Saját ötletekkel, saját világgal, saját ezmegazzal. Persze lehet, hogy a logika fordított volt, megszületett a tuti szlogen, hogy a felnőttek Harry Pottere, és ehhez készült a könyv, mint az intelligens mosópor a piros molekulához. Ami azért piros, mert a marketingesek erősen törték a fejüket, ugyan mivel lehetne reklámozni még egy uncsi fehér port, és támadt ez a kiváló ötletük, aztán megkérdezték a fejlesztőket, hogy tudnak-e olyat, ők meg megvonták a vállukat, hogy végül is igen, bár értelme zéró. Hát, Lev is tudott végül is. És ami azt illeti, a szlogen egyáltalán nem hazudik. Ez tényleg a felnőttek Harry Pottere. Apró részletekbe menően.

De az is lehet, hogy csak arról van szó, hogy ezek a könyvek gyakorolták a legnagyobb hatást Levre. És milyen szép is lenne, ha mindenki úgy dolgozná fel meghatározó olvasmányélményeit, hogy könyvet ír abból, amin felnőtt, csak átkalibrálja a korcsoportot. Nem is tudom… kezd körvonalazódni bennem egy sztori a tini Winnetouról… a sasorrán kiütő pattanások kikezdik bimbózó önbizalmát… a préri is olyan kiüresedett, csupa por… a bölények kihalóban… meg a lábfeje vagy mije is aránytalanul kicsi… keresi az élet értelmét, de csak Young Shatterhandet találja, aki erősebb és szőkébb is, mint ő… oké, megyek is, mielőtt elhagy az ihlet. Vagy legyen inkább mondjuk… Óvoda a határon?

Mit mondhatnék? A JÓ varázslós könyvekkel, filmekkel és játékokkal könnyedén el lehet csavarni a fejem. Itt is ez történt. Kaptam egy realista fantasyt, ami folyamatosan átvert; amikor azt hittem, nem lehet már meredekebb, akkor ismét felbukkant valami döbbenetes vagy történt valami meghökkentő. Rengeteg jó irodalmi és kult. dolgot beleforgatott, de ezek által élvezetesen realistává írta át a varázslók kemény életét. Fillory nem lehet NEM NARNIA… illetve Narnia egy torzabb, ijesztőbb verziója. Nálam bejött a lenyúlás!

A karakterek sokrétűek és rengeteg hibájuk van. Nehéz egyértelműen imádni őket vagy utálni. A leginkább azokat kedveltem, akik sokféle érzelmet kicsaltak belőlem: Alice, Quentin, Eliot és Penny.
A sztori felépítése furcsa, ugyanis relatíve érdektelen kezdés után egy nagyon, nagyon izgalmas rész következik, mire rá leereszt a történet és enyhén ellaposodik, hogy aztán megint visszarántson a szájtátva olvasós hangulatba. Furcsán hullámvasút-érzetet keltett bennem, holott utólag belegondolva felhívták erre a figyelmemet előre, várhattam volna…

Nagyon jól lekerekített történet, simán véget érhetne itt (még a nyitott kérdések ellenére is), én mégis megvadulok a folytatásért. Pedig nem 100 %-osan rajongtam érte, több kedvenc fantasymből lopott – építkezett és ezeket nyíltan fel is vállalta a könyv írója. Ugyanakkor a jó dolgokat gyűjtötte be, felturbózta és beszippantott a világ, amit kaptam. A Varázskapu Egyetem, Semfölde, Fillory… Nagy valószínűséggel sosem jönnék haza, ha egyszer Semföldére keveredhetnék – és ha egy könyv miatt így gondolkodom, akkor az megérdemli az 5 csillagot.

Kedvenc rész: Marie Byrd Land (és a IV. könyv).
Hiba: A 6. Fillory könyvet a regény elején „A varázslók”-nak, a közepétől pedig „A mágusok”-nak hívták.

Sokkal-sokkal bővebben, szétömlengve a könyvet: http://hagyjatokolvasok.blogspot.hu/2015/08/a-varazslok1.html

Extra – 2017. június: könyv + sorozat
https://hagyjatokolvasok.blogspot.hu/2017/06/avarazslok…

=^.^=

Akit az istenek szeretnek
Örökre meghagyják gyereknek…*

2015-ben a magyar fantasy piacon két kimondottam megosztó könyv is megjelent, de míg A szótlan tárgyak lassú szemlélése esetén tudtam mit kezdeni az írói koncepcióval, ennél a könyvnél voltak olyan mélypontok, amelyek miatt még akkor is a guta kerülgetett, ha egyébként az írói alapvetéssel spoiler nekem fikarcnyi gondom sem volt.

A kedvenc fantasy regényeim között fehér holló az eszképista, vágybeteljesítő, vagy fekete-fehér jellemeket felvonultató és könnyen szerethető hőssel dolgozó írás. A legtöbben komoly morális, etikai kérdéseket is érintenek az írók. Hőseik jól árnyaltak, van múltjuk, családi kapcsolataik és komoly – nem is mindig heroikus irányú – jellemfejlődésen esnek át azoktól a pofonoktól, amelyeket az élet az író keze által rájuk mér.
Az első értékelések alapján ez a regény is ilyennek ígérkezett, így aztán hamar a kedvencemmé kellett volna válnia, mégis kicsit gyanakodva vettem a kezembe.
Az elején ugyan még bizakodtam, mivel sokakkal ellentétben könnyen tudtam azonosulni Quentin nyomorával, de az író egyre nyilvánvalóbb következetlenségei, koncepcióvesztése, és úgy egyáltalán a fantasy, mint műfaj irányába mutatott felszínes ismeretei miatt egyre gyakrabban kellett küzdenem a késztetéssel, hogy felmarkoljak egy virtuális szívlapátot.

A gondjaim egyik fő forrása, hogy ez a regény rohadtul elkésett, és már a megírás pillanatában is túlhaladott volt szinte minden lényeges szempontból.
Ha a kötet kolofonjában az első kiadás dátumaként 2009 helyett 1984 szerepelt volna, akkor elnézőbb lennék, mert formailag, tartalmilag és üzenetét tekintve talán akkor volt hiteles utoljára a hang, amin megszólalt, de 25 évvel később, az MP3-ak korában ez már csupán egy sisteregve kattogó bakelitlemeznek hangzik.

Tévedés ne essék, ezt nem a zsánersznob mondatja velem, mivel ez a fantasy részen kívül igaz úgy általában a regény egészére nézve is.
A ’80-as évek közepén volt ugyanis egy rakásnyi fiatal író, a „Kölyökfalka”, akik megint lekottázták a l'enfant perdue-t** ezúttal neonfénnyel, kokainnal, szexuális kicsapongással, és a céltalan pörgéstől becsavarodott karakterekkel.
Ez a maga idejében leképezte a korszellemet, de a Fények, nagyváros vagy a Nullánál is kevesebb és a fantasy nem járnak ám kéz a kézben. Ahhoz, hogy megszülethessen egy jó szintetizáló regény, igen pontos koncepcióval kellett volna rendelkeznie az írónak, és nem pedig egymás mögé hányni a hol innen, hol onnan vett motívumokat.

Kezdjük azzal, hogy ne írjon fantasy regényt az, aki a műfajról kb. annyit tud, hogy a Harry Potter és a Narnia is fantasy*** – de akkor se, ha azt gondolja, hogy a megcélzott olvasói sem ismernek mást. De ha már ebből a kettőből akar valami olvasmányt gyúrni, akkor ne a HP-vel kezdje és a Narniával fejezze be, hanem fordítva.

spoiler
spoiler
spoiler
spoiler
spoiler

A másik gondom, hogy az író elkövet egy irgalmatlanul nagy történetvezetési hibát: a Varázskapus rész végén egy iszonyatosan kemény beavatási rítusnak teszi ki a főhőseit, aztán pedig – mintha mi sem történt volna – a következő fejezettől kezdve ismét nihilista, nyavalygó senkiházivá degradálja őket, akik még véletlenül sem felnőttként, hanem egy rakás elkényeztetett ötévesként reagálnak a rájuk szakadt szabadságra.
Látszik, hogy Grossmannak halvány gőze sincs a beavatási rítusok hatásairól…

Az a durva, hogy ennek a könyvnek a három fő része külön-külön egyáltalán nem rossz – nekem még a nihilista vergődés leírásával sem volt gondom. Rengeteg jól elkapott hangulat, és az adott szituációban hiteles karakter reakció jellemzi a könyvet, s az író számos, korábban kilógó szálat is ügyesen belesző a végére a történetbe.

Mégis, ez az a regény kudarc, mivel nem csupán többnek akar látszani annál, ami valójában, de egészét tekintve sokkal kevesebb, mint a részeinek összessége.

* Vagy nem…
** Csak hogy megmutassam, hogy én is tudok ám olyan sznob lenni, mint a tisztelt író. :P****
*** Még A Gyűrűk Ura is csak egy félmondatos utalást kap a regényben, amit szerintem valamelyik szerkesztő tanácsára került bele.
**** Aki egyébként úgy tűnik, hogy a művelt alkoholista nevű állatfajba tartozik, az alapján, hogy a szereplői mit és mennyit vedelnek.

Ez a könyv fogja minden fantasyolvasó legbensőbb vágyait, darabokra cincálja, és az olvasó arcába ordítja, hogy „nőj már fel, a szivárványon túl is ugyanúgy te vagy ott, az összes szaros problémáddal együtt!” Persze, titkon álmodozhatunk, hogy varázslóiskolába nyerünk felvételt és átkerülünk egy csodás, mágikus világba, de a valóság sokkal közelebb áll Grossman világképéhez.
Tulajdonképpen megnyugtató ez az emberarcú kiábrándultsága, amellyel viszonyít és elhelyez a vágyak és a valóság tengelyén lényegében minden fontosat, amit az ember felnőve megél.

Hogy én mióta várok egy ilyen fantasy-re!
Próbálom meghatározni, hogy mi is volt az az összetevő, ami miatt legszívesebben egyhuzamban végigolvastam volna, ami miatt annyira lelkesedtem közben minden soráért, de újra és újra a depresszív szó jut eszembe. Depresszív, fájdalmas, lehúzó – és közben olyan pontosan világít rá életünk legfőbb gondjaira, hogy az valami elképesztő.
Grossman persze valójában nem csinál mást, mint fogja a Narnia krónikáit és a Harry Pottert (számomra előbbi hatása sokkal erősebb volt), majd fokozatosan lehúz róla minden idealista mázat, minden mesés elemet, minden olyan momentumot, ami eltávolít a valóságtól, és esetleg valami túl jó felé vezetne. És a végeredmény tökéletesen adagolja az érdekes/izgalmas cselekményt, a jól eltalált karaktereket, s legfőképpen a vívódásaikat, az útkeresésüket, a felnőtté válás rögös útját: azt, ahogy ők megélik mindezt.
Lev Grossman nagyon jól érzi, milyen nehéz ezen az úton járni, egy pillanatig sincsenek illúziói: A varázslók ettől lesz olyan nagyon erős érzelmileg, ettől húz olyan mélyre, ahonnan csak a befejezés szabadíthat fel – és az sem tökéletesen.
Hogy ezek után mi lesz még a folytatásban, elképzelésem sincs. De már nagyon várom.
Bővebben: http://www.ekultura.hu/olvasnivalo/ajanlok/cikk/2015-07…

Önmagad elől nem menekülhetsz.

Képzeld el, hogy megjött a meghívód Roxfortba. Vagy megtalálod a Narniába vezető szekrényt. Vagy hirtelen megnyered a lottó ötöst. Megtörténik veled, amire annyira vágytál, amiről úgy gondoltad, hogy már csak ez hiányzott a boldogságodhoz. És képzeld el azt, hogy mégsem leszel boldog.

A varázslók az utóbbi idők egyik legérdekesebb fantasy-je, amit olvastam. Grossman veszi a jól ismert sablonokat, összevegyíti őket majd csavar az egészen egy baromi nagyot, amitől a regénynek jellegzetes hangulata lesz. Nagyon jól kifejezi a történet kettősségét a borító: az egyik oldalon a csupasz valóság, a másikban pedig ott a varázslat. Az egyiket viszont nem választhatod el a másiktól.

A regény közepe sajnos kicsit leűl, de az egyetemi időszak és a regény vége igazán kíválóra sikeredett. Érdekes megfigyelni, hogy hogyan alakulnak az események, hogy a történet elején feltűnő motívumok és események értelmet kapnak.

Grossman megerősített abban a hitemben, amit mostanában vallok: a tegnapi boldogság már oda, a jövő boldogsága nem a tied, ezért a mai napból kell kihoznod a legtöbbet, amit csak lehet. És azért én még picit mindig hiszek a csodákban.

– Hurrá! Különleges vagyok és nagy dolgokra hivatott! – mondja az Y generáció egy (állítólag*) tipikus képviselője.
– L@$@!% vagy te különleges – mondja a Való Világ, meg az Átlagos Hétköznapok.
– De, de, Te tényleg különleges vagy! És megtalálhatod a Saját Utadat, és megvalósíthatod a Leghőbb Vágyadat! – mondja a Harry Potter, meg Coelho Mester.
– Höhö. Ez tiszta hülyeség. Tényleg tök átlagos vagy, és jobban jársz, ha nem is számítasz másra – mondja A varázslók.

Így magyaráznám én dióhéjban A varázslók kétségtelen jelentőségét és ellentmondásos fogadtatását. (Meg hogy miért ilyen fene népszerűek a további fent említettek.) Gyengébb pillanataimban még azt is mondom néha, hogy no igen, ez tényleg egy igazi generációs regény! Bár azért ehhez még meg kéne látni, hová is vezet el a további két kötet.
Egyébként, tényleg nem egy rossz regény ez, kifejezetten elgondolkodtató a fentiek miatt, de azért bizonyos részein kicsit tökön akartam szúrni magam (Buksibunda, Fenevad, ilyenek). Összességében meg alapvetően untam, kicsit nekem érdektelen volt az egész – talán néha tényleg nem baj, ha legalább egy icipicit meg tudjuk kedvelni a szereplőket. És ha nem csak allegóriák történnek velük.
A második részen még gondolkodom.

* http://www.nyugat.hu/tartalom/cikk/boldogtalan_frusztra…

Nincs olyan varázslat, amitől boldog lehetnél.

Ha létezne mágia, előbb-utóbb megszokássá válna. Már nem azt jelentené, hogy minden lehetséges, nem izgalmat vinne a szürke hétköznapokba, hanem a mágikus világ válna szürke hétköznapokká. Ezért a hitelességért és a csodamentes csodáiért szerettem A varázslókat a legjobban, mert úgy vezet be a bűbájt tanuló egyetemisták életébe, ahogy az a valóságban is történhetne, minden túlzó harsányság nélkül, természetesen. És közben mégis ott akartam lenni a hús-vér szereplők között, és igen, varázsló akartam lenni én is. Még akkor is, ha a könyv végig figyelmeztet: ahhoz, hogy az életed megváltozzon, nem mágia kell, hanem akarat.
Az utolsó harmadnál aztán valami megrémisztett – ennyi realizmus után furcsa Buksibundáról olvasni –, de feleslegesen aggódtam, Grossman mindenről tudja, miért teszi, és a befejezés pofonjai így lesznek fájdalmasak és tökéletesek, lemarva minden cukormázat az idealista fantasy eszképizmusáról.

Olyan kerek volt, hogy félek, az ígért folytatás már kevésbé nyűgöz le – de bízom Grossmanben, és minek szépítsem, vissza akarok térni Filloryba.

Hát, nem nyűgözött le. Olyan érzésem volt, mintha egy „mindent bele” koktél kóstoltam volna. Ebben aztán sok ollózás volt. Általában folytatni szoktam az olyan sorozatokat, amiknél az első rész nem kapott el, de itt elgondolkodtam rajta, hogy kihagyom a többit. Nem tett kíváncsivá. Ebben semmi sem fogott meg, sok részével találkoztam máshol, ahol viszont a világok magukba szippantottak. Alapból a főszereplőt sem bírtam, igazából egyiküket sem.