A ​varázsló birodalma (A varázslók-trilógia 3.) 84% 174 csillagozás

Ez az értékelés nagyon váratott magára, (már régen befejeztem a sorozatot) és egy .txt fájlban pihent a gépemen. Mintha a kinyilatkozással elvesztenék valami varázslatot, kapcsolatot ezzel a világgal.
Bizonyos értelemben jót tett, hogy előbb láttam a filmsorozatot, mint olvastam a könyvet. Persze tudom, hogy sok részletben eltér, mindenesetre jó alapot adott a fantáziámhoz.

Jó érzés volt olvasni.

Valami nagyon nincs rendben a világunkkal. Napról-napra elképesztő, hogyan alakul át, szűkül le a tér, feszültebb mindenki, növekszik az ellentét. Semmibe vesznek, közömbösek egymás iránt az emberek. Vagy ha nem, akkor egymásnak esnek, ki-ki a saját igazát fröcskölve, felgyülemlett sérelmeit hangoztatva. (Nézzünk csak rá a közösségi médiára) Valamelyik nap, éjjel forgolódás közben belém villant, hogy most már tuti nem állja meg a helyét az az elmélet, hogy a világunkat mi irányítjuk. Én biztos nem ilyet szerettem volna. De lehet olyat sem, mint Fillory. Valami egyedit, belőlem valót.
Jó érzés volt olvasni, hogy Liv Grosmann világa hasonló a miénkhez, hiszen a kiüresedés, élvezetek hajszolása jelen van.
De mégis más, mert van benne mágia, és egész másfajta lehetőségek… végtelen lehetőségek. De ugyanakkor egyszerű, hétköznapi is. Nincs rajta mesterkélt máz.
Mit is akarok még írni? Ez a világ nincsen túlságosan kidolgozva, de nem is hiányzott. Fejezetekből áll, tulajdonképp egy olyan srác szemszögéből, aki még csak különösebben nem is szerethető, mert mindig elcsesz valamit, de közben mégis ebben a hétköznapiságban rejlik az ereje.
És ott van az átjáró. Fillory. Mint egy mesevilág, színes, néhol mintha drogos vízió lenne. Menekülés a hétköznapokból, a szürkeségből. Ki nem akarna ilyet?
A trilógia vége is nagyon tetszett, a megsemmisülés és az újjászületés; az új, végtelen lehetőségek.
Végül, ez a zene nekem ez egybeforrt a The Magicians-al:
https://www.youtube.com/watch…

Hát, ez a lezárás olyan jólfésültre sikeredett, mint az egyszeri tízéves köszönőlevele a nagyinak egy olyan ajándékért, aminek a létezéséről is elfeledkezett öt perccel a kicsomagolás után. Minden, úgy értem, minden a helyére került, megoldódott és ha nem is feltétlenül cukormázban,de pihepuha tejszínhabpamacsokban egész biztosan meghempergett. Az eredmény egy helyenként étcsokoládé-sötét, lelkizős regénytorta, fillory-beli habcukorral, narancsos-fahéjas akciókencével és enyhén pszichologizáló tartalmú szerencsesütikkel gazdagítva. És a helyzet az, hogy többnyire nagyon finom.

Van ez a furcsaság Grossmannel, hogy minden kötet elején mintha lenullázna mindent, ahol, amikor és amilyen helyzetben zárta függővéggel az előzőt, egy könnyed szaltóval előrébb bucskázik az időben – ez pedig lehetővé teszi, hogy a korábbi zárlattól eltérő karaktereket és hangulatokat hozzon létre. Ez különösen Quentin szálán érződik, aki körül a teljes cast lecserélődik, és ugyan nagyjából az összes új szereplő úgy felesleges, ahogy van spoiler , a Nagy Rablás és előzményei szórakoztatóak, és ha az érdeklődést egy loncsos bundájú, lógó nyelvű juhászkutyaként képzeljük el, akkor annak a füle alaposan meg van vakargatva, időnként még a hasa és a mellénykéje is. spoiler Quentin továbbra is kellemesen összetett karakter, a döntésein érződnek a korábbi sikerek és kudarcok, veszteségek és nyereségek, belőle változatlanul jólesik bármikor bármennyi. Egyébként ugyanez elmondható Eliot és Janet történeteiről is – kár, hogy az épp aktuális jelen, a kezdődő apokalipszis az akváriumban bambuló aranyhalat sem érdekli. Ez van, emberek, Fillory egyszerűen nem különösebben érdekes, ráadásul már valószínűleg azok számára is Narnia-áthallás-szaga van, akik nem olvastak egy sor Narniát sem lásd az értékelés íróját, egynek. Ami viszont meglepetés: spoiler naplója, ami már megint izgalmas családtörténet-nosztalgiavonat-meséskalandosdecsakutalásszinten-amúgyleheletnyisötétséggelbeszőtt-szomorkásfelnövéstörténet. Komolyan, már csak ezért érdemes volt elolvasni a regényt nem is értem, minek kellett a többi. A befejezéshez viszont Grossman fogta mindazt a cukiságfaktort, rózsaszín mázat és babakék marcipánt, amit ezidáig nem írt a trilógiába, és nemes egyszerűséggel belegyömöszölte az utolsó 80 (?) oldalba. A befejezés ennek megfelelően ragacsos, ráadásul itt-ott alighanem elkenődött a szöveg spoiler .
Mindazonáltal, a kisebb és nagyobb hü… következetlenségek, meg hagyjukmár-díjas megmozdulások leginkább annyit értek el, hogy nem lett és nem lesz kedvencem a sorozat, meg a kötetei sem – ellenben mindben vannak momentumok és fejezetek, amik okot adnak somolygásra és legalábbis epizódonkénti újraolvasásra.

Jól indult, lekötött, érdekelt, meglepett,majd ahogy a felvezetés megszűnt, és kezdet kibontakozni merre megy a történet ellaposodott, olyan lett, mint az előző részek.
Fillory továbbra se lett a szívem csücske, a való világba történt eseményeket ismét jobbnak találtam. A karakterekkel így a harmadik rész végére megbarátkoztam, de továbbra is vérszegénynek, érdekteleneknek érzem.
Még mindig értetlenül állók ezzel a regénnyel szemben (mind a három résszel), mert annyi jó ötlet van benne, amit ki lehetett volna aknázni, de ezt mindig sikerül a következő mondattal, fejezettel, elfelejteni, elveszíteni. Egy-egy fantázia szegény megoldással agyonütni.
Nem bántam meg az olvasását, mert így legalább lehet véleményem róla, mert tényleg megosztó könyv, és most már tudom, hogy én melyik oldalon állók.

Úgy raktam le a könyvet, hogy ezúttal nem akartam rögtön újrakezdeni az elejétől fogva, és talán már ez is jelzi, hogy mennyire ellentétes érzések kavarognak bennem. Nem tudom eldönteni, hogy önmagának mond-e ellent Grossman, vagy csak annak, amit én képzeltem róla. Nem ezt vártam, nem ezt szerettem volna, de talán pont erre volt szükségem. Hogy ennyire radikálisan más legyen a befejezés. Azt hiszem, még sokáig fogom magamban pörgetni ezt a sorozatot, amiről mostanra biztosan ki tudom jelenteni, hogy kötelező olvasmány minden fantasy-n nevelkedett és fantasy-rajongó huszonévesnek. Nagyon szeretném, ha minél többen elolvasnák ezt a trilógiát, hátha más is ennyit tanul belőle saját magáról.
Bővebben: http://ekultura.hu/olvasnivalo/ajanlok/cikk/2016-07-02+…

Kicsit tartottam ettől a kötettől. Az – én olvasatomban – igencsak felemásra (de összességében azért eléggé elgondolkodtatóra) sikeredett első rész után a második ugyan javított valamelyest a megítélésen, sokkal összeszedettebb, egységesebb képet mutatott az előzőnél, viszont a harmadik… olyan semmilyen lett! Én legalábbis végtelenül untam, érdektelennek, céltalannak tűnt az egész (a következetlenséget nem is említve), nem nagyon éreztem olvasás közben, hogy itt valami nagy dolog lenne készülőben, hogy tartana a történet valamilyen érdemleges végkifejlet felé. Aztán a befejezés egyébként egészen rendben volt, de az oda vezető út lehetett volna más. Nagyon más! Jobb. Sokkal-sokkal jobb!
Olvasás közben azon töprengtem, mit írhatnék (majd) értékelés gyanánt, de aztán rájöttem, hogy olyan nagyon nem is kell törnöm magam, hisz Grossman megtette helyettem saját maga. Három – a kötetből származó – idézettel gyakorlatilag össze tudom foglalni, milyen is lett A varázsló birodalma, de lényegében az egész trilógia is (mert néhány mondat, igencsak a helyén van a kötetben):
Egyrészt definiálta, hogy olvasói szemszögből mi lenne elvárható egy jó könyvtől: „Arra vágyott, hogy egy könyv azt tegye vele, amit a jó könyvek általában: varázsolja el, vegye el tőle a világot egy időre, tegye félre a valóságot, és légyszi, könyörgöm, csak egy picit hadd legyek máshol és valaki más.”
Másrészről megválaszolta, milyen – mennyire „varázslatos” – is lett a saját írása: „Ha valaki látott már igazi mágiát, tudja: ezek a kötetek valóban csak igen halovány imitációi annak.”
A kegyelemdöfést pedig – egyfajta összegzésképpen – ezzel adnám meg a trilógiának: „Eltűnődött, vajon később nem fogja-e azt kívánni, hogy bár sose nézett volna bele. Épp ez az egyik gond a könyvekkel: mind egyirányú utca. Ha egyszer az ember elolvas egyet, már soha többé nem lehet olvasatlan.”
Nos, ez bizony aligha lehet már olvasatlan. Pedig… :)
Najó, ennyire azért nem rossz a helyzet (vagy talán én vagyok most egy picit szőrösebb szívű a megszokottnál), de… idézve magamat korábbról: „Ettől függetlenül nem írom azt, hogy messze kerülje el, aki teheti (mert van benne potenciál, elvégre milliók szeretik), de azt azért igen, hogy fenntartásokkal közelítsen felé (mert viszont legalább ennyien nem).”

„Határozottan az az érzésem, hogy Lev Grossman a legjobb, ami a kortárs fantasyvel történhetett. A varázslók melankolikus hangulatú tabudöntögetése, súlyos realizmusa, intelligens és ironikus humora egy olvasót sem hagyott hidegen. Érdekes módon a reakciók általában a két véglet valamelyikének közelében helyezkednek el, vagy nagyon bejön valakinek, vagy nem tudja elviselni, ritka a középutas vélemény. A második rész, A varázslókirály, nem tudta megismételni az első kötet gyönyörűen felépített fő fordulatát (annak természetéből adódóan ez nem is lett volna lehetséges), viszont elmélyítette az olvasók kapcsolatát a világgal és a karakterekkel, az előzőnél kalandosabb történet segítségével. A varázsló birodalma értelemszerűen ezt az irányt viszi tovább, megtartva mindent abból, ami az első két kötetben jó volt, és kiegészítve izgalmas, új ötletekkel, karakterekkel és helyszínekkel. Ja, és persze közel tökéletes trilógiazárás.

[…] Grossman ezúttal is ügyesen szövi a történetet, folyamatosan fenntartva az olvasó kíváncsiságát és felfedezőkedvét. Minden újdonság organikusan illeszkedik a már megismert világhoz,és a trilógia szellemiségéhez, a karakterfejlődést is szépen, életszerűen sikerül érzékeltetni. Realizmusban sincs hiány, pont ugyanúgy jönnek a hibák, szívások, váratlan események, mint eddig, vagy mint a valóságban. Talán a stíluson múlik, talán a mágiához való hozzáálláson, akárhogy is, ezt a részt is legalább akkora élvezet olvasni, mint a korábbiakat, elvégre ilyenek vannak benne: http://moly.hu/idezetek/647380 […]”

–
Bővebben: http://kultnaplo.blogspot.com/2016/06/lev-grossman-vara…

Én olyan izgatott vagyok. Imádom. Szeretlek Lev Grossman. Hogy lehet ezt a könyvet nem szeretni. … stb. etc. és így tovább.

Ezt a könyvet nem lehet szavakba önteni. Mintha én írtam volna magamnak, magamról. Egy színes-szagos álom. Persze az a 21. századi fantasy forradalmasításáról továbbra sincs szó. Ez csak szimplán az a mese amire szükségünk van, ami úgy repít el minket titkos álmaink világába hogy ne kezdjünk el okádni utána. Már a Mátrix is megmondta, a tökéletes világot kilökjük magunkból, soha nem fogadnánk el valóságnak.

Ui. Bizonyos értelemben gyászolás is volt ez a kötet. Annyi sok csoda, amit képernyőn soha nem fogunk látni. Nem mintha bajom lenne a sorozattal, de se nem érti a könyveket, se nem elég nagy költségvetésű hogy akárcsak a tizedét megmutassa a csodáknak.

Jól indult. Végre kimásztunk Filloryból, gondoltam az elején, aztán szinte pofon vágott a harmadik fejezet. De hogy is képzeltem, hogy elfelejtette Grossman, és végre talán más úton indul el, sajnos nem. Visszakanyarodtunk az elejére, sőt még azelőttre is.
Quentint végre mepróbálja a szerző férfivá érlelni, és tobábblépésre sarkalni, megtalálni valami mást, küldetést, életcélt, akármit, de amit egyszer Filorry megrágott és kiköpött már sohasem szabadulhat.
Az első fejezetek jók, olyannyira, hogy alig vártam mi következik, hogyan kerül a képbe Plum, az új csaj, mignem ki nem derült ki is ő és mi a titka. Már az előző kötetekben is ezt a kettősséget éreztem, a varázslók merev mágiája a sok tanulás, a kiválasztottak magas inteligenciája, az exkluziv mágikus élet, hogyan egyeztethető össze evvel a gyerekes varázsvilággal, sehogy, szerintem, és emiatt nem tetszik a sorozat.
A történet amúgy kerek, a visszaemlékezések, és találkozás pár régi hőssel kitöltik az eddigi homályosabb foltokat és szinte mindenki motivációját megismerhetjük, Parázs és Zsarátnok csak játszadoznak, de életre halálra, a chatwinek csak a való világ borzalmai elől menekültek el, Eliott és a többiek simán megalomániásak, Quentin a szerelemre és gyermekkora ártatlanságára vágyik. A végén minden a helyére kerül, olyan felemás módon.
A legeslegjobban azt sajnálom, hogy úgymond Juliát kiirták ebből a részből, pedig talán ő küzdött a legtöbbet azért hogy varázslóvá váljon, és ő az egyetlen aki valóban tovább lép, magasabb szintre jut.

A sorozat mese a felnőtté válásról. Csak az vele a problémám, hogy nem tudott túllépni a mese mivoltán.
Megmutatja, hogy változik az ember, hogy egyre nagyobb súlya lesz a döntéseinek, hogy nem marad olyan, mint gyerekként. Csak valahogy mégsem éreztem a döntések súlyát és azt a nagy változást. Mert persze, van, amiről lemondtak, van, amit feladtak a szereplők, de végig komolytalannak tűntek ezek a mozzanatok, és mindig ott volt a menekülő útvonal. Sajnos a bemutatott háttérvilág is ilyen soványnak érződött számomra. A miértek és a hogyanok nem voltak egyértelműek, az okonál néha azt éreztem, hogy úgy egyszerűn „csak” a válasz. Mintha Grossman sem látna igazából többet Fillroyból és a mágiából, mint amit megmutat.
Ha valaki ismerkedik a fantasy irodalommal, vagy a felnőttkor küszöbén áll, annak nagyon érdekes olvasmány lehet, én viszont sajnos túl öregnek érzem magam hozzá.

Szeretem ezt a sorozatot. Kevés sorozatok egyike lesz, amit biztos, hogy újra fogok olvasni. Érdekes módon nekem nem Quentin volt a kedvencem, hanem Eliot és Julia. Miért érzem úgy, hogy simán lehetne folytatni?