Az ​egyiptomi tanács 6 csillagozás

Nem először olvasok Leonardo Sciascia-tól, de minden alkalommal azt érzem, hogy a kiváló szicíliai szerző egy tipikusan 99%-os író. Gyakorlatilag minden jó amit csinál, semmibe sem tudnék belekötni, ám a végén minden alkalommal valami meghatározhatatlan hiányérzettel csukom össze a könyveit. Nem kivétel ez alól Az egyiptomi tanács sem. Szicília történelmének egy érdekes pillanatát idézi fel, mikor a szigeten még megkérdőjelezhetetlen a feudális kasztrendszer és a kínvallatás üdvös módszereiben való hit. Az arisztokrácia politika fogalmán még kizárólag a király és a földesurak közötti huzakodást értette, miközben már kapják a vészjelzéseket, hogy Franciaországban sosem látott társadalmi robbanás söpri el az itt feledett középkor egész építményét. Tulajdonképpen egy feszes ritmusú, remek történelmi regény. Tetszett is, másoknak is ajánlom, hogy ki ne hagyja. De azért az az egy százalék hiányérzet csak bennem van.

Sciascia jó szokásától eltérően ebben a regényben nem egy 20. századi történetet írt meg, hanem visszament a 18. század végére, igaz, a bűnnek itt is jut szerep. Történelmi regény ez, bár nem néztem utána, hogy tényleg megtörténtek-e ezek a dolgok. Mindenesetre a fülszöveg és a könyv eleje egy pikareszk imposztor regényt sejtet. A jelentéktelen Vella apát csekély arab tudásának és egy véletlennek köszönhetően rájön, hogy mekkora igény volna Szicília arab múltjának feltárására, ezért aztán „lefordít” két kódexet is, természetesen kitalálja az egészet. Itt aztán jöhetnének a komikus fordulatok a kódexekben leírtakból kiindulva, de sajnos semmi ilyesmi nem történik. Sem fordulatok, sem komédia, sőt, a regény második fele kimondottan tragikus, néhol már horrorisztikus.
A fő problémám az volt a történettel, hogy rengeteg benne a szereplő, egyik don és monsignore követi a másikat, nevek, amikhez nem lehet kötni semmit, nem ismerjük az egymáshoz való viszonyukat, csak random társalgásokban vázolják fel a kor szicíliai belviszonyait, de közben nem történik semmi. A regény első felében megszületnek a kódexek, és mindenki boldog velük, a néhány kétkedő le lesz söpörve. A második részben, ami tíz évvel később játszódik (ennyire nem történt semmi), aztán jön a lelepleződés.
A könyvben rengeteg a párbeszéd, és alig-alig van megfestve a környezet, a kor, Sciascia, úgy tűnik, ezt ismertnek vette.
Egyetlen érdekes momentuma volt számomra a regénynek, Vella apátból előtör az írói hiúság. Végül is megírt két kódexnyi történetet, nagyrészét ő maga találta ki nem kis munkával és fantáziával, és semmi elismerés. Hiába a hamisítással elért jólét, ez már nem elég neki, művészi elismerésre vágyik, így aztán nem is áll útjába a lelepleződésnek.
Vajon hány író van manapság is, aki mások helyett ír könyveket? Bár a kor változott annyit, hogy ha ma előállna valamelyikük az igazsággal, akkor nem tudnám megmondani, hogy korunk inkvizíciója, az internet őt vagy a nevét megvásárlót cincálná-e szét.

Kellemes meglepetés. Még a végén rákapok Szicília történelmére…
Sciascia igazán olvasmányos elbeszélést hozott össze Vella apát nagy stiklijére… és mint annyiszor a történelemben a szélhámosság valahogy összefonódik a politikával.

Ilyenkor vagy hősök születnek, vagy elbuknak… de valami történik.
Mindig.
Ez is egy ilyen történet.