A ​szórakoztató Biblia 81% 18 csillagozás

Az egyes számú Midiánban Mózes megismerkedett egy Jethró nevű pogány pappal, akinek hét leánya volt.

A kritikusok azon tanakodnak, vajon milyen alakban jelent meg isten Ádámnak és később Káinnak, a pátriárkának, a prófétáknak, mindazoknak, akikhez saját szájával beszélt. A papok azt válaszolják, hogy emberi alakja volt, s nem tudta másként megismertetni magát, hiszen saját képmására teremtette az embert. Erre azt az ellenvetést teszik, hogy akkor az izraelita vallás e tekintetben nagyon is hasonlít valamennyi többi valláshoz, amelyet a katolikus papok a pogány névvel bélyegeznek meg. A régi rómaiak, akik átvették a régi görögök hitét, szintén emberi külsőben képzelték el az istenséget. Fel kell vetnünk: nem inkább az ember képzelte el istent a saját képmására, mintsem hogy isten teremtette volna őt saját hasonlatosságára? De ne kardoskodjunk emellett; hiszen aki ilyen nézetet melenget agyában, az a pokol lángjaira kárhoztatja magát. Csak említsük meg egy filozófus rosszmájú megjegyzését: ha a macskák isteneket csináltak volna maguknak, akkor egerek után szalajtatnák őket.

Mózes második könyve a zsidóknak Egyiptomból való kivonulását és a Sínai-félszigeten tett hosszú sétáját beszéli el. Tudjuk, hogy a zsidó nép nagy utazása negyven évig tartott. Ha egy pillantást vetünk Köves Arábia és Palesztina térképére, könnyen képet alkothatunk erről a híres vándorlásról. A zsidók Baál-Czefónnál, a mai Szueznál hagyták el Egyiptomot – és feltehetően ezen a helyen keltek át a Vörös-tengeren. Végighaladtak a Héroopolisz-tenger (a Szuezi-öböl) keleti partján. A Sínai-hegyláncon átkelve, egészen Refidimig értek le. A félsziget e déli vidékén Hazeróthig jutottak keleti irányban (mai neve Ain el-Hadrah). Innen felmentek északnak Dzsebel-Halalig, azután pedig keletebbre igyekeztek, s a Holt-tenger felé tartottak; ezt jobbról megkerülve, végre elérkeztek Jerikóba. Modern térkép segítségével igen könnyen meghatározható az útvonal három szélső pontjának fekvése: Baál-Czefón, a kiindulópont, az északi szélesség 30°-n és a keleti hosszúság 32° 10'-n terül el; Hazeróth, az út délkeleti végpontja az északi szélesség 28° 45'-nél és a keleti hosszúság 32° 10'-nél van; Jerikó, a végcél az északi szélesség 31° 50'-nél és a keleti hosszúság 33° 7'-nél fekszik. Ennél fogva e három szélső pont egymástól való távolsága nem valami óriási.
Mekkora lehetett ez a legendás út? Milyen utazáshoz hasonlíthatjuk ma, hogy jobban rávilágítsunk a bibliai elbeszélés nevetséges voltára?… A zsidók emlékezetes menetelése Mózes és Józsué vezetésével pontosan olyan hosszú volt, mintha valaki gyalogszerrel elindulna Párizsból, délkeleti irányban elmenne Dijonig és azután északkeletnek fordulva a belgiumi Liége-ig. Párizs, Dijon és Liége szakasztott olyan mértani helyzetben fekszik a glóbuszon, mint Baál-Czefón, Hazeróth és Jerikó. Egy nyomoréknak sem volna szüksége három hónapra e távolság megtételéhez, és útközben gyakran pihenhetne! Az izraelitáknak pedig negyven évig tartott ez az út. Hajtsunk fejet e rekordteljesítmény előtt, és mosolyogjunk ezen a kolosszális lódításon, amelyet a kacsagalamb elhitetett az elbolondított vakbuzgó ájtatosokkal.

Mózes mielőtt tovább vitte volna az izraelitákat a Nébó-hegy felé, Jehova parancsára gondosan legyilkolta azokat a népeket, amelyek testvéri vendégszeretettel fogadták őket, de azt a hibát követték el – megbocsáthatatlan bűn! –, hogy rávették a zsidókat, hódoljanak velük együtt más isteneknek. Törzsenként ezer-ezer embert válogattak ki, összesen tizenkétezren voltak tehát Zebaoth bosszúálló harcosai. (31. fej.) Főként a midiánitáknak jutott ki a jóból. E nép minden férfi-polgára életével lakolt, közte a királyok is, akik öten voltak: Evi, Rékem, Czúr, Húr és Reba. „És Bálámot a Beór fiát is megölék fegyverrel” – vagyis azt a jeles prófétát, aki megáldotta őket (31, 8.); „És fogságba vivék Izrael fiai a midiániták feleségeit és azoknak kisdedeit, és azoknak minden barmát és minden nyáját, és minden vagyonát prédára vetek. Minden városukat pedig az ő lakhelyeik szerint, és minden falvaikat tűzzel megégetek.” (31, 9–10.) Mózes azonban még ezzel a dúlással sem elégedett meg. „És megharaguvék Mózes a hadnak vezetőire, és monda nékik: Megtartottátok-e életben mind az asszonyokat?… Most azért öljetek meg a kisdedek közül minden fineműt; és minden asszonyt is, aki férfit ismert azzal való hálás végett, megöljetek (!). Minden leánygyermeket pedig, akik nem háltak férfiúval, tartsatok életben magatoknak.” (14–15. és 17–18. vers.) Megszámolják a zsákmányt: „És vala az a préda, azaz annak a zsákmánynak maradéka, amit a hadakozó nép zsákmányolt: hatszázhetvenötezer juh; és hetvenkétezer ökör; és hatvanegyezer szamár; emberi lélek pedig: a leányok közül, akik nem ismertek vala férfival való egyesülést, ilyen lélek összesen harminckétezer.” (32–25. vers.) E zsákmány egy részét Jehova számára tartották fenn; harminckét ifjú midiánita szüzet is neki áldoztak. (40. vers.)

Az isteni utasítások szerint az izraelita hadsereg hat napon át körbejárta Jerikót. A katonák komoran meneteltek, és a papok játszottak hangszereiken. Az ostromlottak meghökkentek ezen a harci módszeren, de nem adták meg magukat. A hetedik napon – megint Jehova rendelkezése szerint – Józsué újra körsétát tett, de most már harsányabban szólt a zene, és az egész nép hangosan kiáltozott. Erre a város bástyái leomlottak. Józsué megparancsolta, hogy mészároljanak le mindenkit, „ami csak vala a városban, a férfitól az asszonyig, a gyermektől az öregig, sőt az ökörig, juhig és a szamárig, fegyver élivel”. Csak a parázna Ráhábot kímélték meg, hozzátartozóival együtt, akiknek menedéket adott házában. „A várost pedig megégetek tűzzel, és mindazt, ami benne vala; csakis az ezüstöt s aranyat és a réz- és vasedényeket rakták az Úr házának kincsei közé.” (6, 24.)
Ez a vérfürdő indította lord Bolingbroke-ot (1678–1751) a következő megjegyzésekre, amelyek a barátja – David Mallet gondozásában megjelent műveiben találhatók:
„Lehetséges-e – írta a brit királyság miniszterelnöke –, hogy isten, minden, ember atyja, maga vezetett volna egy barbárt, akihez a legvadabb kannibál sem szeretne hasonlítani? Szent isten! Előtör egy ismeretlen sivatagból és megsemmisít egy ismeretlen várost! Legyilkolja az asszonyokat és a gyermekeket, a természet valamennyi törvénye ellenére! Megöli az állatokat! Felperzseli a házakat és a bútorokat, a józan ész törvényeinek fittyet hányva, mikor jómaguknak nincs se házuk, se bútoruk! Nem kegyelmez senkinek, csak egy utolsó szajhának, aki halált érdemel! Ha ez a mese nem volna a legképtelenebb, akkor förtelmesebb mindennél. Csak egy részeg haramia írhatott ilyesmit, és egy részeg bolond hiheti el.”
Ne feledjük el, hogy ennek az elmefuttatásnak a szerzője az angol nemzet egyik legkiválóbb államférfia. Lord Bolingbroke mint külügyminiszter kezdeményezte és hozta tető alá a híres utrechti békeszerződést (1713), amely véget vetett a XIV. Lajos uralkodása alatt folyó hosszú és véres háborúknak; bízvást elmondhatjuk, hogy e nagy mű által – amely életének büszkesége volt – visszaadta a békét Európának, mégpedig valamennyi hatalom számára elfogadható feltételekkel. Célszerű, ha felidézzük érdemeit. Bolingbroke a béke érdekében dolgozott. Ezeket azért kell megemlíteni, hogy betömjük a száját azoknak a fanatikusoknak, akik az imént olvasott idézetet holmi huszadrangú firkász istentelen elmeszüleményének próbálnák tulajdonítani. Lord Bolingbroke mondta a következő ítéletet a bibliáról: „Vétek volna isten és az emberek ellen komolyan tárgyalni ezt a szánalmas mesekotyvalékot, amelyben egyetlen szó sem akad, amely ne volna a nevetség vagy a rémség netovábbja.”

„És megnyilatkozának mindkettőjöknek szemei s észrevevék, hogy mezítelenek; fügefa leveleket aggatának azért össze, és körülkötőket csinálának magoknak.” (3, 7.)
Jegyezzük meg jól, hogy az első emberi ruha nem szőlőlevélből volt; a szőlő felfedezésének dicsősége Noé pátriárkának jutott.
Miután így felöltöztek, a házastársak szemügyre veszik egymást.
– Nem is festünk olyan rosszul ebben a maskarában! – jegyzi meg a férj.
– Nekem pompásan áll a fügefalevél – feleli az asszony. – De talán kissé porosak ezek a ruhák: a tavalyi szezon óta nem verték ki őket… Kefélj le egy kicsit, Ádám…

Lássuk hát Jehova szózatának folytatását:
„Mostan azért átkozott légy e földön, amely megnyitotta az ő száját, hogy befogadja a te atyádfiának vérét, a te kezedből.
Mikor a földet míveled, ne adja az többé néked az ő termő erejét, bujdosó és vándorló légy a földön.” (4, 11–12.)
Káin bujdosásra van ítélve, kivert kutya lesz, örökké vándorol, nem pihenhet meg sehol – a legendás bolygó zsidó előfutára. De ha nyughatatlan kóbor életre kell adnia magát, akkor nem lehet egyúttal földműves, ami természeténél fogva megtelepedett életmóddal járó foglalkozás; hogyan művelheti így a földet, akár eredménytelenül is? Ha egy csavargással vádolt egyén bebizonyítja a bíróságon, hogy földművelő, ha kimutatja, hogy van telke, s megműveli azt, akkor bizonyára felmentik. A vád összeomlott, nem csavargó az illető.

Jehova egészen odáig megy, hogy arra is kioktatja népét, miként illik háború idején székelni.
„A táboron kívül valami helyed is legyen, hogy kimehess oda.
És legyen ásócskád a fegyvered mellett, hogy mikor leülsz kívül, gödröt áss azzal és ha felkelsz, betakarhassad azt, ami elment tőled;
Mert az Úr, a te Istened, a te táborodban jár, hogy megszabadítson téged, és elődbe vesse a te ellenségeidet: legyen azért a te táborod szent, hogy ne lásson te közted valami rútságot, és el ne forduljon tőled.” (23, 12–14.)
A bibliának ez a részlete különlegesen komoly taglalást kíván. Azt már tudjuk, hogy az istennek keze van, amellyel formál, hogy lehel és köpköd, hogy lába is van, amellyel sétálgat a földgolyónkon, amikor kedve szottyan rá. Az imént értesültünk arról, hogy hátsó része is van, s meg is mutatta Mózesnek. Most pedig azt halljuk, hogy Jehovának orra is van, nem egyszerűen azért, hogy arcát ékesítse és ne adjon alkalmat nevetésre, amikor megjelenni méltóztatik a hasonlóságára teremtett emberi lények előtt – ez valódi orr. Mint ahogyan isten igazában eszik (emlékezzenek csak az Ábrahámnál rendezett bőséges lakomára), akként isten öröktől fogva orral is rendelkezik, amelyet szaglásra használ, s nem szereti a rossz szagokat.
Bizonyára azt gondolja majd valaki, hogy könnyű volt a mindenhatónak megkímélni isteni orrát a kellemetlen szagok belélegzésétől. Hogyhogy! A héber nép az ő népe, választott nemzete, és mégsem jutott eszébe Jehova úristennek, hogy ünnepélyes kivétellel megszabadítsa az emésztés közönséges és utálatos következményeitől, mivel szentséges szaglása viszolyog a széklet bűzétől? …Minden táplálék teljes egészében a zsidó gyomrok hasznára váljék, s egészen meg kell szüntetni a kiürülést – íme, szerintem ez volna a probléma leleményes megoldása. Legfeljebb a zsidóknak nem volna hátsó nyílásuk, s ez még jobban megkülönböztetné őket a többi embertől, mint a körülmetélés. Vagy pedig, ha a mindenható nem akart olyan jelentős kiváltságot adományozni népének, mint a végbél hiánya, ha ragaszkodott ahhoz, hogy a zsidók éppúgy járjanak árnyékszékre, mint mindenki, akkor más módon könnyűszerrel elérhette volna, hogy ne kelljen szagolnia a büdösséget, amikor közöttük volt a táborban. Ha én isten lettem volna, egészen egyszerűen elrendelem, hogy háború idején a zsidó ürüléknek ibolyaszaga vagy valamilyen más, élvezetes illata legyen : ez nem lett volna nagy dolog!…

Akárhogyan volt is, ha az Adonibézek által legyőzött és megcsonkított királyokat hozzáadjuk Józsué harmincegy áldozatához, akkor – a kegyetlen Adonibézekkel együtt – összesen százkét király és ennélfogva százkét ország is volt Kánaán földjén. Ha viszont a térképre pillantunk, és felosztjuk ezt a kicsiny területet, akkor egy-egy királyságra alig egynyolcad négyzetmérföld jut – ez bizony édeskevés! A százkét király alighanem igen zsúfoltan élhetett ezen a szűk területen, és legfőbb ideje volt, hogy eljöjjenek a zsidók és a kanaániak helyébe lépve, rendet teremtsenek.
Jehova azonban mindenhatósága ellenére sem tudott végezni egyes kananeusokkal, akik – miután elpusztultak Józsué kezétől – mintegy varázsütésre újra kihajtottak ezen a rendkívüli vidéken.

Thomas Wolston angol bibliakritikus, aki több esztendei börtönbüntetéssel lakolt vallási kérdésekben tanúsított független nézeteiért, s aki egyformán ostorozta a keresztények és a zsidók szent könyveit, világosan kijelentette, hogy választani kell a Bírák története és Józsué története között, mert a kettő közül az egyik hamis, hiszen szembeszökő ellentmondás van a két szent könyv között. Lehetetlenség – írta Wolston –, hogy a zsidók azonnal rabságba juthattak, miután hatszázezer főnyi hadseregükkel kiirtották Kánaán valamennyi lakosát. Kicsoda ez a Kusán-Risathaim, Mezopotámia királya, aki egyszerre csak megjelenik és rabláncra fűzi Izrael gyermekeit? Hogyan került ide ilyen messziről, mikor egyetlen szót sem tudunk az útjáról? A szöveg ugyan közli, hogy ez az úristen büntetése, mert lányaikat kananeusokhoz adták férjhez és feleségül vették ezeknek lányait. Túlságosan egyszerű azt állítani, hogy valahányszor vereséget szenvedtek, ez bűneik miatt történt, amikor pedig győztek, ez hűségük miatt volt. Ilyet bármely barbár nép, vagy primitív sárfészek lakója is mondhat. Sohasem érhető fel ésszel, hogy egy négymilliós nép, amelynek hatszázezer fegyverese volt, miként juthatott szolgasorsra ugyanabban az országban, amelyet nemrég hódított meg. Éppúgy lehetetlen, hogy miután ez a hatalmas horda kiirtotta az őslakosságot, házassági kötelék jöjjön létre a mészárlók és a kiirtottak között. Az ellentmondások e halmaza tarthatatlan. Nyomban ezután pedig az következik, hogy nyolc év múltán Othniel bíró felszabadította honfitársait, és a zsidók elűzték és megölték Kusán-Risathaim mezopotámiai királyt; de nem kapunk semmilyen felvilágosítást erről a nyilván fontos háborúról, amelyről azonban történetírók sohasem hallottak.