Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Macskakő 64 csillagozás
A tizenkilencedik század végi Budapesten egy mesteri kasszabetörő banda különleges ékszert rabol. A Csacska Macska éjszakai mulatóban szerelemféltésből gyilkosságot követ el egy lány és megháborodik. A huszadik század végén, egy angyalföldi beton kockaházban regényt ír a regényíró, és mestersége gondjairól: nyelvről, hazáról, filozófiáról, a világ megismerhetőségéről töpreng. A sárkánygyíkok náthában kipusztulnak, és az előember elvakogja első, tétova szavait. A török Buda alá ér, a rabmenet a marton kapaszkodik fölfelé. Gazdát cserél egy régi villanyírógép: Hermész, a Nagykövet.
„A regény csírája egy mozzanat volt – mondja a szerző egy interjúban –: a nagyapán teszi a szépet Kassáról a Budapesten élő nagyanyámnak, Bertuskájának… A teljes élet… Az övé, a miénk, országé-világé, elődöké és utódoké. Betörők, kurvák és magasértelmiség, vadászó nagymacskák az éjszakában, történelem, lomtalanítás, vásári ma és vásári tegnap, a Nagy Bumm, földrészek lomha vándorlása és az élet… (tovább)
Eredeti megjelenés éve: 1988
Enciklopédia 4
Kedvencelte 18
Most olvassa 6
Várólistára tette 113
Kívánságlistára tette 68
Kölcsönkérné 1
Kiemelt értékelések
Ha az első 50 oldalon az ember átrágta magát, és túltette magát mindazon, amit nem ért, annak a reményében, hogy egyszer majdcsak összefutnak a szálak, akkor onnantól letehetetlen. És nemcsak a nyomozós szál izgalma miatt, hanem főként a szépen csengő, mesteri, ízes szavakkal tekergőző, indázó mondatai miatt.
Örülök, hogy van a Moly, enélkül talán sose találok rá. Pedig érdemes lenne rá, hogy sokkal többen olvassák.
(Láttam, hogy megjelent angol fordításban is. Annyira kíváncsi lennék, hogy lehetett ezeket a nyelvi bravúrokat lefordítani más nyelvre, és mi jön át bennük egy idegen országbeli számára.)
Állítólag Dosztojevszkij mondta, hogy „Mi valamennyien Gogol Köpönyegéből bújtunk ki”. Azt hiszem az utóbbi húsz év magyar írógenerációja is elmondhatja, Lengyel Péter Macskakövét koptatja.
Méltatlanul nincs benne a köztudatban sem az író, sem ez a remekmű. Nincs ezen mit ragozni, aki szereti a kortárs irodalmat, annak kötelező olvasmány.
Ez a könyv szeretette meg velem Budpestet. Úgy lüktet benne a város az időben, hogy utánna egészen másmilyen végigsétálni a Kőrúton. Ravaszul konstruált nagyon modern szerekzete van, úgy zsúfolódik a városba a fél világ és majdnem az egész világtörténelem, hogy az egy szivdobbanásnyi ideig se hat mesterkéltnek, végig letehetetlenül izgalmas, a mondatai szépek és pontosak. Mestermű, nagyon szeretem.
E könyv kapcsán felmerült bennem egy-két gondolat. Nagyon becsülendőnek tartom, ha az új kor embere, egy modern író olyan könyvet jelentet meg, melynek nyelvezete visszanyúlik az időben, mondatai alkalmazkodnak a cselekmény történelmi idejéhez. A Macskakő-t olvasván az ember eleinte csak kapkodja a fejét, próbálja megfejteni ezeket a régies szavakat, mondatokat, majd miután azonosult a szöveggel, rájön, ezt a könyvet nem a cselekménye élteti, hanem a nyelve. Számunkra, magyaroknak, a saját nyelvünk a legszebb. Ennek így is kell lennie. Nem azt mondom hogy szebb bármely más nemzet nyelvénél, de hogy legalább olyan szép, olyan kifejező, az biztos. Most gondoljunk bele, valószínűleg más nyelven is jelennek meg ilyen remekművek. A saját régies nyelvezetükkel. Ezeket lefordítják magyarra. Valószínűleg törekednek a legtökéletesebb fordításra. De hát mégis. Mit kaphatunk vissza abból? Biztos vagyok benne, ha Lengyel Péter könyvét lefordítják bármely nyelvre, a könyv élvezete a felére csökken az eredetivel szemben. Úgyhogy örüljünk hogy ez eredeti, magyar, és nagyon jó.
Lengyel Péter tagja volt a „Péterek nemzedékének”, Esterházy, Nádas és Hajnóczy mellett, akik a hetvenes években a magyar posztmodern próza megszületésénél bábáskodtak. Aztán valahogy kicsit elfeledkeztünk erről a negyedik Péterről, nem annyira olvassuk, pedig érdemes.
Ez a könyv két három sok szálon fut, de mégis két szál a fő: az egyik a századfordulós Budapest, a macskaköves Nagykörúttal, a kávéházak hőskorával, az örömlányok és kasszabetörők románcával.
Ez a szál színes, pezsgő, igazán él, és nagyon kellemes ezen a régi-régi Budapesten sétálgatni. :)
A másik fő szál ennek a történetnek az írójáé, a lányát egyedül nevelő apáé a hetvenes évek Magyarországában. Ez a szál kopottabb, szürkébb, maibb, illetve pontosabban inkább tegnapibb.
Aztán néha, a legváratlanabb pillanatokban elruccanunk még az őskorba vagy a középkori London városi sokadalmába.
Egyik főszereplőnk Dajka felügyelő, aki két bűntény után nyomoz. Dajka párhuzama az íróval szembeszökő: mindkettejük a történet után nyomoz, kacskaringós, posztmodern-macskaköves utakon, hátulról-alulról-felülről közelítve, de a végén csak rátalálva.
Konzervatívan újító könyv, felhasználja a posztmodern eszközeit, de végső soron ragaszkodik a történethez. Az egész könyv ilyen, sokszor érzek Lengyel Péteren egyfajta konzervativizmust, ami néha a korlátoltság határait súrolja, de közben mégis a magyar próza megújításán munkálkodik. Érdekes kettősség, de az egész könyvre jellemző, sok szempontból. (Már az is jellemző, amit az előbb írtam: a múlt ragyog, a jelen szürke.)
Kulcsmondat lehet a könyv vége felé: „Konzervatív volt és nyitott. Úriember – van olyan.”
Hát, ha van olyan, és az az olyan az ilyen, akkor Lengyel Péter is úriember. Olvassatok ettől az úriembertől, mert érdemes.
(A négy és fél csillag, amit kapott régen, most ötre kerekül, bár azt hozzá kell tennem, hogy nem mindig könnyű olvasmány, volt, hogy küzdenem kellett vele.)
Amint az ember hozzászokik a rapszodikus mondat- és történetvezetéshez, rájön, hogy minimum mesterművet tart a kezében, még ha a szerző szereti „ponyvának” is becézni – és még ha az ómagyar nyelven komponált szövegrészek miatt duplájára nő az olvasási idő arra a 20 oldalra. Életem egyik legjobb olvasmányélménye volt – de ez is egy olyan regény, amiről az ember vagy másfél oldalas elmélkedést ír, vagy semmit, mert pár mondatba aligha lehet belepréselni mindent, ami benne van. Ezt el kell olvasni.
Előtörténettel bír ez a könyv nálam.
Évekkel ezelőtt hallottam róla először. Olyan ember írta, hogy fontos számára, akinek adok a véleményére. Nem tetszett a borító, nem is foglalkoztam vele tovább egy ideig. Majd később mások is mondták, hogy az egyik kedvenc könyvük. A címét megjegyeztem, így ilyenkor felkaptam rá a fejem. Ízlelgettem, halogattam.
Aztán olvastam, hogy Lengyel Péter újra könyvet készül kiadni a kezéből. És hogy a Macskakő mennyire jó regény. Kutakodni kezdtem egyre több cikket találtam, Molyon pedig alig olvasta valaki az „alapkönyvekhez” képest.
Bementem a Múzeum krt. antikváriumaiba, kérdezősködni kezdtem. (Talán fél évvel ezelőtt?) Akkor adódott a gyanúm, hogy van itt valami összeesküvés. Az egyébként nyugodt, készséges eladók felhúzták a szemöldöküket: nincs. Nem is lesz. egy helyen mondták, hogy volt már egyszer, de nem valószínű, hogy lesz megint.
Megrendelni nem lehet. Vidéken is próbáltam, majdnem kiabáltak velem az antikváriusok. Tényleg kezdett izgalmassá válni.
Végül döntöttem, és kivételesen kifizettem egy e-könyvet. Ennyire akartam. (Olvasóm kb. 10 éve van hozzá, így ez nem okozott gondot.)
A szövegben elütések sora volt, ez gondolom a digitalizálás hibája, de nem számít. Végre olvashattam. Slusszpoén? Amikor a végére értem, anyukám megtalálta valami vásáron 300 Ft-ért. (Bocs, nem eladó, kell a polcra!)
Ezek után mit is írhatnék a könyvről? Már ha nem tetszett volna is elolvasom. De tetszett. Nagyon is. Érzem az űrt, amit egy hónap együtt töltött idő után hagyott.
Szerettem a múlt századforduló budapesti utcáit járni, főleg, mert arra játszódott, ahol lakom, laktam, egyetemre jártam, dolgozom. Szerettem a szereplőket, a történetet, még azt a mellékszálat is időnként, ami nélkül azért meglettem volna.
Boldog vagyok, amiért részese lehetek ennek az összeesküvésnek, amit a könyv köré kreáltam, és mégis olyan, mintha elveszítettem volna valamit a rejtély megoldásával. Mindig ez van, amikor vágyom egy könyvre, és elolvasom. Azért jobb ez így.
Bocs, hogy érdemi értékelést végül nem írtam.
Talányos, különös szellemi izgalmakat kínáló regény. S számomra talán a legélvezetesebb vonása épp titokzatosságának, kiismerhetetlenségének megőrzése volt. Nem érthetetlen, csak merész gondolati utazásokra hívó, nagy tereket és időket bejáró könyv. Rákényszerít, hogy elmerülj a részletekben, tökéletesen kidolgozott apró mozaikokban, kószálj vagy éppen rohanj ebben a labirintusban, de értelmezni csak az útrendszerből kilépve, vagy inkább a fölé emelkedve lehet. E kettőnek a feszültsége jelentette számomra a legnagyobb élményt.
Csak azt tudom mondani én is, mennyire jó, hogy van Moly. Különben nem tudom, hogy rátaláltam volna e erre a gyöngyszemre. Amit írója ponyvának nevez, még ha az lenne is, abból is a legminőségibb. És hát mi a baj a jó ponyvával?!
Többszálon fut a történet, ha innen nézzük egy századfordulós kalandregény egy széftörő bandáról, ha onnan nézzük egy lányát egyedül nevelő író története és ha amonnan, akkor a világ története.
Sajnos egyre kevesebb a macskakő, szerencsére ezt legalább forgathatjuk még egy darabig, van annyi oldala, hogy kitartson.
Tud írni az elfeledett Lengyel Péter, csak az ún. posztmodern részek lógtak ki nekem öncélúságukban. Hogy jön ide a modoros középkori memoár, a jégkorszak, az őstörténet meg a többi, ami folyton megakasztja a történetet? Tényleg hiányérzetünk lenne, ha nem kalandoznánk kicsit a pleisztocénben és olvasnánk hosszú bekezdéseket az ősrobbanás természetéről?
Népszerű idézetek
Guberáltam tegnap az embertársaimtól kidobált szavak között. A legszívesebben a várost járnám kerületről kerületre menetrend szerint, ahogy lomtalanításkor csinálják – festőművészek, csőlakók és egész cigánycsaládok –, s hazahordanék minden szót, ami állítólag már nem köll. Mint villámos vasút. Nadály! Most mondd. Váras. Méta és pecke. Furdancs, durrgázláma és acél kacsa. Vakló, vonati kocsik. Szeleverdi, sedre, hebrencs. Félnederes. Viador, arszlán és felleghajtó. Vizesnyolcas. Brekkancs. Messzeszólónak mondták kezdetben a telefont, meséltem neked.
292. oldal
A ragozás az sosem egyszerű, sehol sem. A gyűlölködés, vér és gyilkolódás legnagyobb része talán a nyelvtani renyheségünk miatt van: mi és ők, kész.
373. oldal
Azt színleltük, hogy a létezés egyetlen rendezett mese, hol a rosszakat felírják és a jók csillagos ötössel mennek haza. Feketében: csak a kútmérgezőnek áll a világ, a honfi fűbe harap, a kamaszlányokon végigmegy a sereg, és árnyékszék alatt fuldokolnak a tiszták.
63. oldal
Megvan az eljárásom persze, egyelőre, gyerekgyilkosok és hot-dog árusok ellen. Egyfelől nem felejtem el, hogy aki a benzint önti, az is áldozata a történelemnek és a maga politikusának, a drámája valódi tragédia – ahol két igazság ütközött eredetileg. Másfelől – nem veszek részt benne. Nem nevezem a gyerekfelgyújtókat fiataloknak, a gyilkosságot ítéletnek, kivégzésnek, a repeszgránátot almának és a feketét rózsaszínnek. Nyelvhasználat kérdése az egész.
207. oldal
Hasonló könyvek címkék alapján
- Szentiday Klára Mária: A táncoló betyár ·
Összehasonlítás - Tábori Kornél: Bűn és szerelem ·
Összehasonlítás - Benedek István Gábor: A gyilkosok hajnalban kelnek ·
Összehasonlítás - Milbacher Róbert: Léleknyavalyák 85% ·
Összehasonlítás - Baráth Katalin: A türkizkék hegedű 83% ·
Összehasonlítás - Jósika Miklós: Egy kétemeletes ház Pesten / Az utolsó Bátori ·
Összehasonlítás - Rejtő Jenő (P. Howard): A boszorkánymester 78% ·
Összehasonlítás - N. Nagy Zoltán: Keselyű 94% ·
Összehasonlítás - Réti László: Budapest Boulevard 93% ·
Összehasonlítás - Anne Raven: Egy riport ára 92% ·
Összehasonlítás