Családtörténeteim 13 csillagozás

Levelek fiaimhoz
Lénárd Sándor: Családtörténeteim

Lénárd ​Sándor író, költő, fordító és orvos (1910-1972) élete az örökös újrakezdés jegyében telt el: háromszor cserélt hazát és nyelvet, amikor az első világháború után szülővárosából, Budapestről Bécsbe, onnan az Anschluss elől menekülve Rómába, végül a hidegháborús Európából egy brazíliai faluba, Donna Emmába került.
Magyar olvasói a hatvanas évek végén ismerték meg. Megjelentek a brazíliai remeteségéről hírt adó memoárregényei – Völgy a világ végén; Egy nap a láthatatlan házban –, melyekben az őserdő peremén levő kis falu orvos-patikusaként megélt mindennapjairól számol be, illetve a Római történetek, melyben az olaszországi háborús éveket rajzolja meg. Ám ezekben a művekben csak töredékesen esik szó élete első éveinek két színhelyéről .
Ez a hiánypótló, a Lénárd-képet kiegészítő, magyarázó és sokban megvilágító kötet, a fiaihoz írt két levelét, és néhány versét mutatja be. Fényt vet Lénárd életének első, a nagyközönség előtt ismeretlen időszakára, a gyermekkorra, a… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 2010

>!
Typotex, Budapest, 2010
220 oldal · ISBN: 9789632791029
>!
Typotex, Budapest, 2010
218 oldal · ISBN: 9789632791029 · Fordította: Siklós Péter, Vajdovics Zsuzsanna

Várólistára tette 10

Kívánságlistára tette 5


Kiemelt értékelések

>!
Habók P
Lénárd Sándor: Családtörténeteim

Lénárd könyveire öt csillagnál kevesebbet nem tudok adni. Gyönyörűen ír engem érdeklő témákról, és állandóan ötleteket ad újabb írók vagy események jobb megismerésére. Eddigi műveit olvasva már többször eszembe jutott, hogy a gyerekkoráról csak morzsákat lehet tudni, pedig… Most már azt is megkaptam. Családot, felmenőket, világháborút, az első „békeéveket”, mindazt, ami tett arról, hogy Lénárd ilyen író és ilyen ember legyen.

>!
metahari
Lénárd Sándor: Családtörténeteim

Meleg hangú családi történetek, hiába a világháborúk vészterhes kora, az emberség az tovább él. Nehezen letehető történetek és nem utolsó sorban kitűnő adalék a történelemkönyvekhez. Illetve nem is adalék, hanem egy új oldal, amelyről megismerhetjük a múltunkat, nagyszüleink fiatalkorát, vagy akinek már dédszülei, az ő életük gyökeres felfordulását. Néha előbukkan olyan szál is, amelynek ma sem látjuk a végét, de elég jó dolog megismerni az előző métereit. A történelem egy gombolyag és van egy macska is, amely pofozgatja kifelé a kosárból… Lénárd Sándor pedig nagyon jó mesélő.
Kicsi kis könyv ez, igazi zsebméret, de annál sokkal súlyosabb. Női hurcolós cekkerbe nem ajánlom, legyen inkább a fotel-éjjeliszekrény-teáscsésze háromszög megbecsült tagja. Hogy stílusnál is maradjunk és a fontossága is érződjön.

>!
olvasóbarát P
Lénárd Sándor: Családtörténeteim

Lénárd Sándor fantasztikus ember volt, egyetemes tudású polihisztor. A családja sem volt hétköznapi, háromszor cserélt hazát és nyelvet élete folyamán, örök újrakezdő volt. Nagyon érdekes olvasni a családjáról szóló írásokat, melyek megvilágítják a gyökereit, a családi legendáriumot.

>!
langimari
Lénárd Sándor: Családtörténeteim

Most, hogy felfedeztem és elolvastam, volt egy olyan érzésem, mintha már korábban is olvastam volna ezt a könyvet. 2010-ben jelent volna meg először? Nekem Lénárd Sándor minden írása tetszik, vannak ilyen abszolút kedvenceim, ő ezek közé tartozik. Az édasapjáról írt levél különösen érdekes és szép. Azért mindenki másnak először a Völgy a világ végén-t, és az Egy nap a láthatatlan házban-t ajánlanám.

1 hozzászólás
>!
Doro
Lénárd Sándor: Családtörténeteim

Fantasztikus élmény volt, még úgy is, hogy a nászutamra vittem el (!!)

A választás talán kicsit furcsának tűnhet, mert a Lénárd család tagjain túl leginkább a világháborúról és következményeiről szól, de a tematikát csak utóbb ismertem meg. A pakoláskor a döntésben egy dolog befolyásolt: a kötet mérete. Egyszerűen ez volt a várólistás könyvek közül a legkisebb és mivel csak kézipoggyászt vittünk, ez rengeteget számított.

Iszonyat furcsa volt néha a békés Spanyolország közepén a békétlen XX. század eleji Közép-Európáról olvasni. De mégis fantasztikus volt. Igazából az általam idézett szövegrészekkel szeretném igazán értékelni ezt a könyvecskét, amely maga volt a megelevenedő történelem. Biztos vagyok benne, hogy ha történelemtanárkodnék, az I. világháborúhoz feladnám elolvasni. Nem adatokat közöl ugyanis (vagy nem elsősorban azokat), hanem személyessé tesz, közvetlenül, kedvesen gyermeki, mégis szomorúan elhatárolódó felnőtti hangokkal.
Remélem, az idézetekkel nem filéztem nagyon ki.

>!
Luca87 I
Lénárd Sándor: Családtörténeteim

Lénárd Sándorral a Moly ismertetett meg, pontosabban egy kihívás, ahol mások kedvenceiből kellett tetszés szerint egyet elolvasni. Én őt választottam, az Egy nap a láthatatlan házban című művét, és még akkor eldöntöttem, hogy később is fogok tőle olvasni.

Ebben a kötetben két írása szerepel, az egyik az idősebb fiának írt levele, a másik egy visszaemlékezés, amelyben apja alakját és emlékeit szeretné rögzíteni. Mindkettő szomorú egy kissé, és nem csak a történelmi körülmények miatt. Már eleve az szomorú, hogy a fiával nem volt közös az anyanyelvük, németül kellett neki írnia a családjáról, amelynek egy része persze szintén német anyanyelvű volt, de akkor is… A levélben humorosan, iróniával és öniróniával fűszerezve mesél a családról, az átélt nehézségekről és kalandokról. Hamar kiderül, honnan ered a bölcsészet iránti érdeklődése: apjától, aki annyira bölcsész volt, hogy nem bírta kitanulni a kereskedelem csínját-bínját, hiába dühöngött a nagyapa. Az írón nem hozott szégyent az apjára – de most komolyan, kinek jut eszébe latinra fordítani a Micimackót? :) A levél váratlanul zárul le, Lénárd azt mondja, a többit már nem akarja elmesélni, azt majd nyomozza ki magának a fia, és aztán adja tovább a gyerekeinek és az unokáinak. Sajnáltam, szerettem volna tudni, hogyan keveredtek Klosterneuburgba, de aztán az jutott eszembe, ő valószínűleg álmában sem gondolta volna, hogy egyszer vadidegenek fogják olvasgatni a magánlevelezését, szóval legalább kívánságaim ne legyenek. Sokat emlegeti, hogy az ember nyom nélkül eltűnik a világból, néhány generáció kell csak ahhoz, hogy már senki se emlékezzen rá. Ez nagyon szomorú, nyomasztó, de tényleg igaz. Ha csak belegondolok, hogy az én családomban már nem tudjuk, kik voltak a nagymamám nagyszülei… Vagy abba, hogy a pesti szomszéd néni halála után a lakását épp most verik szét, és kihajigálják az egész életében gyűjtögetett bútorait meg tárgyait…

Kitekintés. Utánanéztem, jegyzik-e valahol a fiát, „Hansigerdet”. Jegyzik. Orvos lett, mint az apja, volt főorvos, sőt a düsseldorfi Heinrich Heine Egyetem Orvosi Karán az etikai bizottság elnöke is volt. 2015 decemberében halt meg.

A második részben csak kiderült minden. Szegény Lénárd és szegény apja meg anyja, nagyon durva életük volt. Ez a folyamatos vándorlás, menekülés szörnyű lehetett. Közben persze nagyon érdekes is, de nagyon sajnáltam a családot. Megnéztem, bécsi lakos korukban itt laktak, tőlünk nem messze, és azt is kikerestem, hogy Klosterneuburgból ma is a Franz-Josefs-Bahnhofra fut be a vonat, máig is megmaradt az a vonal, az apja ma is ugyanott szállna le, mint akkoriban, bár attól függően, pontosan hol is volt a munkahelye, talán ma már beljebb hozná a vonat a városba.

Ezt a második részt már betegen diktálta, írni valószínűleg már nem volt ereje. Rettenetesen megsajnáltam már csak emiatt is. Nagyon szerette az apját, istenítette, és amikor úgy érezte, közel lehet már a halál, megrémült, hogy ha ő elmegy, az apja emléke teljesen el fog veszni, ezért szeretett volna nagyon gyorsan lejegyezni róla mindent, ami csak eszébe jutott. Szegény. Azért a vállalkozása sikeres volt, így legalább ennek a könyvnek az olvasói kicsit ismerik Lénárd Jenőt. A neve egyébként is fennmaradt, de róla magáról tényleg semmit sem lehetne tudni, ha a fia nem lett volna.

@janetonic, még egyszer köszönöm a segítséget, nagyon örülök, hogy a könyv minden oldalát elolvashattam :)

Még tervben van a Völgy világ végén és a Római történetek, csak idő kérdése, hogy ezekre is sort kerítsek.

2 hozzászólás
>!
Biedermann_Izabella P
Lénárd Sándor: Családtörténeteim

Van-e szükség manapság arra, hogy leveleket írjunk? Nem is tudom. Belőlem kezd kiveszni a levélírási hajlandóság. Elektronikus leveleimben rövid gondolatokat küldök talán fény, talán hangsebességgel a világ sok-sok pontjára, hogy aztán ugyanilyen rövidre szabott, komponálás nélküli gondolatokat kapjak érte cserébe.

Hol van ez egy olyan levéltől, melyet írója hosszas gondolkodás után vet papírra, amit gondolatai zeneszerzőjeként mérnöki pontossággal komponál? Hol van mindez mondjuk Hoffmann Ilona leveleitől, melyeket címzettjeik állítólag hosszasan őrizgettek, mert ’tolla, mint az ecsetje is, a művészet eszköze volt’?

A ma levélírói mintha éppen csak annyit szeretnének írni, amennyi egy gondolati körbe belefér. Ami még nem terheli túl se a fogalmazót, se az olvasóját. Teniszmeccs. Szerva itt, fogadás, pattognak a gondolatok.

Ilyen levelet persze nem lehet írni egy fiúgyereknek, akit évek óta nem láttunk. Az ilyen fiúknak hosszú levél jár, ami arról a családról beszél, amiről az apa sosem. Ami segít megérteni, emlékezhetővé varázsolni az évtizedekkel azelőtt az örökkévalóságba tűnt nagyanyát, nagyapát, dédszülőt, rokonokat. Hogy Lénárd Sándor miért nem szóban mesélt a fiainak minderről, annak sok oka lehetett. Talán nem volt a teniszmeccsek embere. A pontosan megkomponált írások és a Bach fugák embere volt.

A gondolatok pontosan szerkesztett keretei közé feszül az a vászon, amire Lénárd a Hans-Gerdnek írt levélben megfesti a család képét. A rajongásig szeretett Jenőt, a művészi vénájú Ilont, a szerencsejátékos Karl nagyapát, Róbert nagybátyját, Emmi nénit, Johanna nagymamát és még sok mindenki mást. Az írás, mintha egy kifinomult műveltségű Rejtőt olvasnék, teli van váratlan fordulattal, humorral. Aztán a hangnem a boldog gyerekkori évek felidézése után kissé keserűre vált, bár igaz, Lénárd még a levél elején említi, az ember a szüleiről leginkább a kritika hangján tud írni. Ez esetben a kritika Lénárd anyját éri, aki legalábbis fia szerint, túlzottan is belefeledkezett a mindennapi életbe, és nem törődött többé azzal, ami egy embert igazán emlékezetessé tesz, vagyis a művészettel, és az elmélyült gondolkodással.

Lénárd egy helyen azt írja, hogy az az élet, amit csak a valóságban él valaki, nyomtalanul tűnik el a világból. Alkotni kell, a mindennapok valóságából a gondolatokéba szökni, mert szerinte csak azok hagynak nyomot a világban, akik az álomvilágot, a gondolati játékot ragadják meg.

Lénárd Sándor szökött. A valóságból a művészetekhez, a filozófusokhoz, a latin nyelv biztonságához, a verseihez, a kertjéhez. Mi, olvasók, a szökésével csak nyertünk. A valósághoz kötődő élete, a családja, a gyermekei nem biztos. Ha a fiai majd levelet írnak saját fiaiknak a nagyapáról, talán kiderül.

A Typotex Kiadó nemrég megjelent kötetében a Lénárd hagyatékból két levél kapott helyet, no meg néhány német nyelven íródott vers. A leveleket fiainak írta: az elsőt Hans-Gerdnek, a második írást, ami tulajdonképpen nem is igazán levélforma, második feleségének Andriettának diktálta néhány hónappal halála előtt. Az írás az Apám címet viseli, és inkább történelmi esszé, mint magánlevél. Lénárd kedvelőinek mindkettő érdekes olvasmány lehet.


Népszerű idézetek

>!
Habók P

Anyám mondogatta: „A történelemben élünk – de nem tudunk semmit. Húsz év múlva jönnek majd a történészek. Ők tudni fogják.”

146. oldal

>!
Habók P

A seregek enni akarnak. A hazafiság is ebéd utáni időtöltés, mint a költészet.

157. oldal

>!
Habók P

A világ nyugodtnak látszott, a béke örökkévalónak tűnt. A nagy vihar előtti csend mély volt. Amikor a nagyszüleim a nászútjukon Svájcban voltak, a Rigi tövében álló kis szállodában megrepedt a tükör. Ezüstlakodalmukat követően ugyanazokat a helyeket keresték fel, s a repedt tükör még mindig a helyén volt.

34. oldal

>!
Habók P

Akárki kormányozta a Quarnarót, az öböl valódi urai a Bóra és a Sirokkó voltak. Együtt kellett élni velük, mert túlélték a partok, a szigetek lakóit. Mint a római konzuloknak, nekik is egyforma hatalmuk volt. Csak az arcuk volt más.

167. oldal

>!
olvasóbarát P

A dédapák általában szigorú és tiszteletre méltó férfiúk. A távolság a nőket széppé, a férfiakat szigorúvá teszi. A régmúlt királyai szigorúak és méltóságosak. A dédapák is olyanok, mint a régmúlt királyai.

20. oldal

>!
LuPuS_007 P

Néhányan az örök élet gondolatával vigasztalódnak, bár úgy tűnik, mintha az Élet és az Örök szavak egymásnak ellentmondanának. Minden élő, amit látunk – mulandó, és minden örök, amit a szemünk megőriz – halott.

19. oldal

>!
Doro

Ugyanaz a helyzet a családi históriával, mint a világtörténettel: mindenkinek más arcát mutatja.Egy asszony, aki az egyiknek a „jóságos anyát” jelentette, a másiknak a „gonosz nagynéni” volt. Valaki, akit az egész világ „ihletett művésznek” tart, a testvére számára lehet akár egy egészen közönséges csirkefogó is. És ha úgy áll a dolog, az ember nem tud „mindent” elbeszélni, „az igazságot” sem tudja elmondani.

18. oldal

>!
Doro

Amilyen bolond világ ez, még az is előfordulhat, hogy egy szép napon majd a szegény amerikaiak fognak arra gondolni, milyen jó dolog is egy jóllakott európai nagybácsi…

22. oldal

>!
Doro

Lassanként egyre többet tudtunk meg Fiume uráról. Mint a helyi politika főszereplője, D'Annunzio azt tette, amit egy politikusnak tenni kell: tevékeny volt. Ezzel egy időben azt is tette, amit egy költőnek tennie kell: győzedelmeskedett, és papírlapokat írt tele.Mesteri stílusú kiáltványokat intézett a néphez, melyek ha nem is a tudatlan halászok helyzetének, de legalább nyelvének javításában felülmúlhatatlanok voltak.

156. oldal

>!
Doro

Apám a bölcs Hodzsa meséit, melyeket úgy ismert, mintha a Hodzsa maga kísérte volna az expedíciót, megtoldotta néha egy-egy történettel a mai háborút viselő Törökországról is.
"Tudjátok-e, mit jelent az, hogy 'jokk'? Ez a török nyelv legfontosabb szava! Annyit tesz: 'nincs' – 'nem létezik' – 'nem tudom' – 'kár keresni'… Pontosabban megmagyarázzam? Tessék:
A háború előtt Törökország elhatározta, hogy modern flottát épít. Anglia mindent szállított, kivéve a tengernagyokat, azokat a törököknek maguknak kellett előállítaniuk. Az új flotta rendszerint a Márvány-tengeren horgonyzott, az isztambuli mecsettornyok árnyékában.De egyszer elhatározták, hogy most megmutatják, mit tudnak, és bejelentették, hogy látogatást tesznek az angol flotta támaszpontján, Málta szigetén. […]
A flotta még aznap elindult, átkelt a Dardanellákon, de nem jelentkezett Máltán. A tenger csodálatos volt, olyan sima, amilyen csak a Földközi-tenger lehet, amikor Neptunus jókedvében van – ám az angolok hiába vártak. A törökök sehol! Egy távirat Konstantinápolyból igazolt: 'Flotta elindult.' Eltelt egy nap, eltelt kettő… A török admirális már rettentően aggódott. Akkor távirat jött az elveszett flottától: 'Málta jokk.'

211-212. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Alexander Lenard: Völgy a világ végén
Jean Portante: Mrs. Haroy, avagy a bálna emlékezete
Rónai Mihály András: Yvette levelesládája
Sárközi Mátyás: Csé
Pálfalvi Lajos: Tény és metafora
Dragan Todorović: Félbeszakadt napok krónikája
Bogáti Péter: Őrnagy úr, keressen magának ellenséget!
Vladimir Nabokov: Szólj, emlékezet!
Amin Maalouf: A tévelygők
Márai Sándor: Napló 1958–1967