The ​End (A Series of Unfortunate Events 13.) 81% 12 csillagozás

És íme, elérkeztünk a végéhez.
Most az egész könyvsorozatot jellemezném igazából.
Nem mondom, hogy nem voltak néhol unalmas részek, és kívántam már egy párszor, hogy ugorjunk a végére.
De összességében ez volt az egyik legnyomasztóbb, ámde egyben legkülönlegesebb hangulatú sorozat, ami valaha a kezembe akadt.
Az összes történés lehangoló volt, mégis Snicket egyedi stílusa teljesen átérezhetővé tette a történéseket, semmi közönyösség nem volt benne.
A karakterek is egytől-egyig hihetőek voltak, még akkor is, ha nem kaptak sok mélységet.
spoiler
A végével kapcsolatban csak annyit, hogy spoiler
Végezetül annyit, hogy az egyik legkedvencebb sorozatommá vált, mind könyvben, mind tévében, és nagyon szépen köszönöm Lemony Snicket-nek ezt a felejthetetlen élményt!

Úgy igazából mindegyik részére a sorozatnak igyekeztem legalább csillagos értékelést adni, meg néha egy pár szót mondani róla… de mindez igazából csak kapálózás volt, hiszen nem lehet könyvenként értékelni, ez a sorozat egyben, mind a tizenhárom részét tekintve egy teljes egész. Lemony Snicket, vagyis a mögötte álló Daniel Handler ugyanis stílust tekintve bravúrosat alkotott. Egy rajzfilmsorozatot, ami minden sötét hangulata ellenére is gyerekeknek szól, humoros, komolyan vehetetlen, klisés és kifordított, de teljes mértékben szerethető. Azonban az, hogy a tévé helyett papíron találkozhatunk vele egyben azt is jelenti, hogy maximálisan kihasználja a formátumot. Hosszú, csapongó és meghökkentő leírások jellemzik, és ami ennél is fontosabb, sikerült a szót mint motívumot a központba helyeznie. Ez megjelenik abban is, hogy teljesen természetesen illeszt be nehéz szavakat a könyveibe, és ezeket még természetesebben magyarázza meg. Továbbá ott vannak Sunny megnyilvánulásai, ha az ember megérti, miért azokat az eleinte nonszensznek tűnő szavakat használja, amiket, akkor rájön, hogy ez is egy zseniális rejtvénysor az elejétől a végéig. És persze a rejtély, ami lassan kialakul, szintén irodalmias egy kicsit. Mindeközben Handler nem nézi sem hülyének, sem kicsinek a közönségét, legfeljebb barátságosan játszik velük. Szóval akármilyen gyerekkönyv, stílusát tekintve abszolút remek, élvezetes.
Ez az utolsó könyv egyébként hozza a kötelezőt, ám azért egy kicsit hiányérzetem volt utána, sok minden van, amire ráfért volna egy magyarázat, ha nem csak a Baudelaire-k és Olaf, de a többiek epilógusát is láthattuk volna.