Lemmy: Ikon és üstökös a rock egén, talán nincs is nála jellegzetesebb figura a műfajban. Pedig már betöltötte a hatvanadik évét, zenekara pedig ugyanabban az évben, 2005-ben a harmincéves jubileumát ünnepelte. Egy évvel korábban Grammy-díjjal tüntették ki őket, hősünk pedig a Classic Rock (vezető angol rockmagazin) éves szavazásában megkapta az „élő legenda” titulust. Lemmy: Valaki, aki mindig a kompromisszumok nélküli rögös utat választotta. Makacssága és kitartása végül meghozta gyümölcsét – 2002 óta a banda talán a három legjobb albumával rukkolt elő. Életmódját nem ajánlja senkinek, egy átlagos szervezet félúton feladta volna a harcot a folyamatos biokémiai támadásokkal szemben. Szarkasztikus humora páratlan, az olvasó, aki Mr. Kilmister életútját e könyv segítségével kíséri végig, pompásan fog szórakozni. Utánozni azonban senki ne próbálja: ÉLETVESZÉLYES ÉS TILOS!
Lemmy – Fehércsíkláz 67 csillagozás
A következő kiadói sorozatban jelent meg: Legendák élve vagy halva Cartaphilus
Enciklopédia 28
Szereplők népszerűség szerint
Kedvencelte 17
Most olvassa 4
Várólistára tette 14
Kívánságlistára tette 42
Kiemelt értékelések
Bár iskolás koromban nem szerettem az írók, költők önéletrajzait olvasni, mikor megláttam ezt a könyvet, mégis úgy éreztem, hogy ez most érdekel. És nagyon jól éreztem. Szeretek „zenei történelmet” olvasni. Nem éppen azért olvastam el ezt a könyvet, mert akkora Motörhead rajongó lennék, bár egy pár számukat szeretem, hanem azért, mert maga Lemmy személyisége érdekelt.
Olvasás közben az egyik első gondolatom az volt, hogy hogy tud emlékezni ilyen részletesen az elmúlt 40!!! év pillanataira, mikor gyakorlatilag legfőképpen speed és Jack Daniels társaságában töltötte mindennapjait. Soha nem állt meg, folyamatosan úton volt, turnézott. Ha az ember ennyire pörgős, sűrű életet él, akkor hatalmas elmére vall, hogy ennyi mindenre emlékszik.
A könyv jórésze inkább a 70-es, 80-as évekről szól, a 90-es évek már kevésbé részletesek. Magam részéről ezt nem bánom, mert szeretek a régi időkről olvasni.
Motörhead rajongóknak természetesen kötelező olvasmány, de bárkinek ajánlom, aki szeret a régebbi időkről olvasni, szereti a rock'n'rollt.
Bővebben: http://konyvutca.blogspot.nl/2017/02/kilmister-garza-le…
Ahogy a nemrég Lemmyről készült filmben is mondják: „Rock and roll is Lemmy, Lemmy is rock and roll”! A fickónak hihetelen ironikus stílusa, és tipikus angol humora van. Sokszor hangosan nevettem a sztorikon. Nem mellesleg rengeteg háttérinfót meg lehet tudni a Motörheadről, és Lemmy korábbi bandáiról. Tanulságos és szórakoztató.
Ez a könyv zseniális. Ahogy az egész banda az. Direkt lassan olvastam, nem akartam a végére érni. Díjaztam volna, ha legalább kétszer ilyen hosszú.
Az eleje óta olyan érzésem volt, mintha egy kocsmában ülnénk és néhány pohár Jack Daniel's társaságában cigarettával a kezében nosztalgiázna és mesélné a jobbnál jobb történeteket. Amióta olvasom, azóta folyton a zenéjük dübörög mindenhol, ahol csak lehetőségem van zenét hallgatni. Úgy érzem most jó ideig nem fogom megunni, megint a hatása alá kerültem. Egyszerűen imádtam a szarkasztikus humorát, az egész stílusát. Nagyon sajnálom, hogy nem jutottam el egy koncertjükre sem.
Mindenkinek ajánlom a könyvet, meg persze a zenéjüket is. Szóval olvasásra fel és tekerjétek feljebb a hangerőt! :D
Lemmy Mester tavaly végleg elment. Ebben a magyarra fordított önéletrajzi írásában, amit Ő mesél el, de Janiss Garza ír le, elég korrekt életutat kapunk. Megvan a kronológia, korrajz, szarkazmus némi obszcenitással, de hát magát adja a figura. Remek nagygenerációs zenész történetét ismerhetjük meg, aki olyan negatív hendikeppel született, hogy az csak na! Innen szép nyerni. Kitartással, szerencsével végül ikonná válik és történelmet ír. „Vesztesként született, győztesként halt meg”.Életútján keresztül bepillanthatunk az RnR kulisszáiba, meg a pokol kapujába. Beszél a dalokhoz fűződő viszonyáról, csajokról, drogról, piáról. Néha túloz az image végett szerintem. A könyvben igyekszik saját magát önirónikusan bunkónak beállítani, de aki nem csak erre a műre hagyatkozik, hanem utána néz a neten, az tudja, hogy kellően tájékozott,művelt ember volt, és meglepő módon lakhelyén szóba állt a néppel. Koncerteken azért jól el volt szeparálva a közönségtől. Kapunk jó néhány színes fotót a blokk végén, ami 2002-ig mutatja be Ian Fraser Úr különböző korszakait. Jó könyv, olyan, mintha a Rainbow Bárban mellette ülnél egy-két-há whiskey mellett és sztorizna. Olvasmányos és letehetetlen.
Először is el kell mondanom, hogy elfogult vagyok Lemmyvel szemben. Ugyanakkor a könyv ettől függetlenül is remek, és csak ajánlani tudom. Nem csak azoknak, akiknek jelent(ett) valamit a Motörhead zenéje. Persze, ez a könyv Lemmyről szól, aki maga volt az élő rock'n'roll. Ez lejön minden egyes sztoriból, és némelyikre mondhatnánk azt, hogy kicsit kiszínezte…de miért tette volna. 2002-ben, mikor a könyv íródott, már bőven legenda volt. Ja, persze gondolom senki nem képzelte azt, hogy az öreg leült a laptopja elé, és bepötyögte a sorokat. Gondolom töltött egy italt…vagy inkább többet, aztán mesélt a társszerzőnek, aki aztán összerakta, de mégis olyan, mintha az egész egy nagy Lemmy monológ lenne. Tényleg nehéz bármibe is belekötni, rendkívül szórakoztató, és nekünk különösen szívet melengető, hogy Magyarországról kétszer is megemlékezik. A halála utáni második kiadásban van egy plusz fejezet, avagy mi történt 2002 után. Ez igencsak rövid, de annál megrázóbb. Ez az ember tényleg a legeslegutolsó pillanatig maga volt a rockzene. Még két héttel a halála előtt is koncertezett, és hiába nem volt jól, nem ment már olyan gyorsan az Ace of spades, de ő még akkor is tolta a zenekart. És hogy miért éri meg elolvasni azoknak, akik nem Motörhead rajongók. Nos Lemmy elég autentikus, hogy betekintést kapjunk a rockzenészek világába. Ha azt gondolod, van egy elképzelésed, na, azt szorozd be öttel…vagy tízzel. Szóval tényleg érdemes elolvasni.
Népszerű idézetek
Amikor az államokon mentünk végig, a Slayer nyitóbandája voltunk. Tom Araya tényleg jó fickó (ráadásul basszusozik és énekel, mint én!), de mindig kétségeim voltak a zenekar filozófiáját illetően a terror és a kiontott vér méltatása miatt. Nincsenek tudatában annak, hogy mit csinálnak. Mint például amikor a koncertjük közepe felé Tom mond valami hatásosat, hogy „Akartok vért látni?” Egy nap azt mondtam neki: – Nem kéne ilyet mondanod Tommy. Egy napon visszafelé fog elsülni. – Ő pedig ragaszkodott hozzá: – Ó ezek az enyéim, haver. Én értem őket, ők meg értenek engem. – Aztán pont a következő este,a texasi Austinban, tessék: – Akartok vért látni? –, és egy fél szék a feje mellett húzott el, körülbelül három centivel tévesztve célt.
Azelőtt még sosem láttunk Brazíliához hasonlót. Egy részről ott van a Copacabana Beach a bronzbarna milliárdosokkal és a szajháikkal, aztán 200 méterrel odébb emberek élnek kartondobozokban, homokba vájt pöcegödrök közt. Ott vannak a bevásárlóközpontok tele mindennel, amit csak akarhatsz, és a szomszédban, szó szerint a parkoló szélén egy bádogváros állt egy távírópóznáról lekötött vezetékkel, ami 1-1 villanykörtéhez vezet a kartonkunyhókba. Láttunk egy híd alatt alvó fickót, akinek asztala, széke, díványa, és még egy képe is volt a falon – másfél méterre a forgalomtól. Ott lakott! Sajnos látom, hogy az U.S.A. is ebbe az irányba halad. Nagy-Britannia már úgy néz ki, mint egy harmadik világbeli ország, és abból a temérdek hajléktalan emberből kiindulva úgy tűnik, hogy Amerika sincs nagyon lemaradva. Meg tudná mondani nekem valaki, hogy a világ leggazdagabb országában miért élnek csavargók az utcán?
(1984-ben) csináltunk néhány koncertet Magyarországon– ez azelőtt történt, hogy megdőlt ott a kommunista rendszer. Ez nagyon furcsa élmény volt. […] Másnap elmentünk a bulira, ahol egy egész hadsereg állt fel a helyszín körül, és ezek az őrült magyarok áttörtek rajtuk. Izgatottak voltak, mert azt hiszem, hogy hosszú idő óta mi voltunk az első ott játszó nyugati banda. Micsoda látvány – több ezer ember elsodorja a magyar hadsereget! 27 ezer ember előtt léptünk fel. Óriási buli volt. Az egyetlen szépséghibája csak az volt, hogy Magyarországon történt, és nem hallott róla senki. Mindig az volt a benyomásom, hogy ezekben a depressziós, úgynevezett harmadik világbeli országokban az emberek sokkal bizakodóbbak, és kedvesebbek. Sokkal jobban lelkesednek minden iránt. Ezzel szemben mit tett velünk a civilizáció? Eltompította az érzékenységünket, valamint kevésbé nyitottá és toleránssá tett bennünket. A civilizáció szemmel láthatóan átok – Isten áldja a szabad piacgazdaságot!
[…]
A lemez (Overnight Sensation) turnéja során volt néhány érdekes élményünk. Visszamentünk Magyarországra, ami sokat változott, mióta utoljára ott jártunk. Azelőtt olyan volt, mint Oroszország, határozottan elnyomó hatalommal, de most már inkább olyan, mint Németország.
Csak tovább kell menned, és a problémák maguktól megoldódnak. Mindig megoldódnak. Nem rohangálhatsz ide-oda kétségbeesetten, és nem adhatod fel. Élnie kell benned az erős meggyőződésnek, hogy találkozni fogsz még valakivel, aki meglátja benned a lehetőséget, és visszakerülsz a téged megillető helyre. Ki fog szóba állni veled, ha az arcodra van írva, hogy legyőztek?
188. oldal, Tizenkettedik fejezet - We are Motörhead
Lemmy […] egy olyan világon lamentált, amely egyre ostobább, műveletlenebb lett, amelyben mindent a gyűlölet mozgatott. És Lemmy sohasem szenvedhette ezeket a tulajdonságokat.
Hasonló könyvek címkék alapján
- Charles R. Cross: A mennyeknél súlyosabb 85% ·
Összehasonlítás - Seán O'Hagan: Freddie Mercury 95% ·
Összehasonlítás - Presser Gábor: Presser könyve 93% ·
Összehasonlítás - Matt Richards – Mark Langthorne: Bohém rapszódia 91% ·
Összehasonlítás - Al Jourgensen – Jon Wiederhorn: Ministry 94% ·
Összehasonlítás - Steve Jones: Lonely boy 95% ·
Összehasonlítás - Albert Goldman: Elvis 92% ·
Összehasonlítás - Rex Brown – Mark Eglinton: A Pantera igaz története 87% ·
Összehasonlítás - Tina Turner – Kurt Loder: Én, Tina – Életem regénye 87% ·
Összehasonlítás - Priscilla Beaulieu Presley – Sandra Harmon: Elvis és Én 85% ·
Összehasonlítás