Siege ​and Storm (Shadow and Bone Trilogy 2.) (Grishaverse) 81% 100 csillagozás

Ez a rész most meglepett. Teljesen fel voltam készülve, hogy rossz lesz, de a végére kifejezetten jó lett.
Az első 30-40% viszonylag szenvedős volt, főleg a legeleje spoiler
A szerelmi sokszög erőltetése sok szemforgatást kapott, főleg hogy ez volt legtöbbször az EGYETLEN drámaforrás, és tök egyszerűen kikerülhettük volna, de nem, valamiért ez kellett. spoiler
A Darkling egy teljesen semleges karakter lett számomra, az egyetlen ok, amiért szimpi, hogy a sorozatban Ben Barnes fogja játszani. :D
Nikolai… Imádom. Ezt nem kell többet magyarázni. Az egész sztori legjobb karaktere, és nagyon sokat hozzátett az élményhez.
Miután átküzdöttem magam kb. a kötet felén, végre beszippantottak az események. Alina elkezdte használni a fejét, és nem csak Mal foglalta le a gondolatait. A legvége pedig… huh… brutális! Ott nagyon badass lett a történet, és az volt az a pont, ami felhúzta ezt a sztorit úgy igazán.
Ezek után nagyon várom már a harmadik kötetet, kíváncsi vagyok mi lesz a végkifejlet!

Sokkal rosszabbra számítottam abból kiindulva, mennyi embertől hallottam, hogy nem tetszett neki ez a rész. Én a könyv felénél kicsit untam a történetet, de ezt leszámítva szuper könyv volt.
Na és persze Nikolai!!

Jobban tetszett, mint az első rész, amire nem számítottam, tekintve egyrészt a százalékot, másrészt, hogy középső rész, ami általában nem szokott a legjobb lenni.
Lelassult az egész, ami nekem különösen tetszett.
Most valahogy minden szál ugyanannyira érdekelt, nem emelkedett ki Alina és Mal kapcsolata (amit még mindig nem értem, miért és hogyan szurkolok nekik, és még az sem idegesített, hogy megvolt a nagy veszekedés, mert én nem tudom, honnan, de meg tudom érteni mindkettőjüket).
Még mindig nem tartom kiemelkedőnek a sorozatot, de háttérzajnak kirakózáshoz éppen tökéletes.

az eleje és a vége pörög és izgalmas, a közepén kicsit leül a sztori, de engem a háborúra való készülés és Alina belső vívódása is lekötött. igenis úgy is lehet egy női főhős erős, hogy közben aggódik a szerelmi életén és a kinézetén. az új szereplőket kedveltem, Nikolai egyértelmű fénypontja a könyvnek, komplex és sokoldalú, én pedig minden oldaláról imádtam olvasni. off Darklingot hiányoltam kicsit, de még így, a központi eseményektől távol is egy fenyegető erő. spoiler
Malban csalódtam, amennyire szerettem az első részben, annyira haragudtam rá most. hacsak nem visz véghez valami hihetetlent a befejezésben, nem hiszem, hogy újra meg tudnám kedvelni.
mindent összevetve nem volt sem jobb, sem rosszabb az első résznél szerintem, szépen tartja a szintet. az univerzum maga bekerült a kedvenc fantasy világaim közé, már csak a történetnek kell igazán meggyőznie.

Annyira, de annyira megkönnyebbültem – ez a könyv közel sincs olyan rossz, mint ahogy azt az értékelések beállítják. Itt megjegyezném, hogy akartam ragelni egy sort emiatt, de rájöttem, hogy elegem van a molyok sznob- és birkaságából, úgyhogy inkább nem idegesítem magam azokon, akik a többiek véleményét visszhangozzák, csak hogy tartozhassanak valahova – ez már úgyis eléggé minősíti őket.
A történet már az elején nagyon megragadja az olvasót ahogy pörög, picit talán túl gyorsan is, de számomra nagyon érdekes volt Rusalye legendája és levadászása, nem bántam volna még egy kis infót róla. Azt viszont énis sajnálom, hogy nem láncolt végig magához a könyv az érdekességével annyira, mint az elején. Ennek ellenére számomra nem volt unalmas a palotában töltött idő se: a háborúra való készülődés, Nikolai karakterének kibontakozása, a firebird hollétének kérdése, a Darkling, ahogy spoiler és Alina erejének a növekedése és a tény, hogy egyre nagyobb hatalomra vágyik, szerintem eléggé érdekesek voltak – persze, lehet csak velem van a baj. Egyedül Mal drámái nem hiányoztak, őt legszívesebben kivágnám az egész történetből – spoiler. Annak viszont nagyon örültem, hogy Alinának végre volt saját akarata, nem csak sodródott az árral, hanem végre kiállt azért, amit akart, hozott saját döntéseket és ki is tartott mellettük; a gondolatai sokkal többet keringtek a Darkling elpusztításán, a saját erejének változásán, és kevesebbet a Mal okozta szerelmi problémáin. Szerintem egyébként nem volt szerelmi sokszög, egyértelmű volt, hogy Alina Malt szereti (hogy miért az már kevésbé), Nikolai pedig azonnal visszavonult, amint látta, hogy Alina nem érdeklődik iránta – senki nem küzdött Alina kegyeiért, sőt, soha nem is őt akarták, csak az erejét és a vele járó hatalmat. Nikolai viszont egy nagyon jó karakter, nagyon sokat dobott a az egész történeten, szerettem a stílusát és ahogy egyik szerepről könnyedén váltott a másikra, miközben azért néha megmutatkozott az igazi énje is. Sajnáltam, hogy a Darkling nem kapott olyan sok szerepet ebben a kötetben, de imádtam, hogy mennyire megnőtt az ereje, nagyon kíváncsi vagyok, hogy ezt mivel érte el. Az könyv utolsó 10%-a egyébként eléggé durva, sok szereplő halála elég brutálisra lett megírva, nagyon nem számítottam rá. Annak pedig nagyon örültem, hogy végre Alina is rádöbbent – amint már az előző kötetben is sejtettem – hogy ő és a Darkling spoiler, pont úgy, ahogy a sötétség és a fény: szöges ellentétek, de függenek egymástól. A befejezés kellően kétségbeejtő és badass az utolsó mondattal, úgyhogy már nagyon várom, hogy milyen lesz az utolsó rész :)

Az első 150 oldal alapján ez egy 5 csillagos könyv lenne, de onnantól kezdve a 350. oldalig csak 3 csillagot tudnék rá adni. A végjáték ismét 5 csillag, szóval eme csodálatos logika alapján végül 4 csillagot adok neki! :D
Olyan erősen indított, még jobban is tetszett mint az első rész, de komolyan. Aztán amikor végre elérkeztünk Os Alta-ba onnantól kezdve erősen unalmassá vált a történet. Azt hittem sosem indul be újra, aztán viszont jött az utolsó 35-40 oldal és láss csodát ismét izgalmas volt! A végén csak úgy kapkodtam a fejemet, hogy miii van? de imádtam minden sort! Most már alig várom, hogy a harmadik könyv is a kezembe kerüljön és olvashassam!
Természetesen az írásmód az unalmas részeknél is nagyon jó volt, ha nem lett volna az valószínűleg nem olvasom el ilyen gyorsan. Biztos vagyok benne, hogy a Six of Crows duológiában még ennél is jobb az írásmódja Leigh-nek, szóval enyhén szólva is: I'm f**king hyped! :D

A Netflixes sorozat megadta a lendületet, hogy újból nekifussak a második résznek, és így másodjára jobban is tetszett. Nikolai karaktere nagyon izgalmas történéseket és élvezetes párbeszédeket hozott magával, amikor ő is a színen volt, akkor könnyen pörögtek a lapok, de Alina belső vergődése és Mal viselkedése sokszor már irritáló és unalmas volt.

Ahogy komolyodik a történet, egyre sötétedik a Shadow and Bone trilógia… Én pedig pontosan erre vágytam. Azt mondanám, A Siege and Storm kicsit szenved is a középső könyv szindrómától meg nem is. Mivel épp készülünk a nagy befejezésre, ezért kicsit lassabb, és sokkal borongósabb, mint az előző rész, de én azt mondom, szerintem ez jót tett neki. Ez a kötet erősen fókuszál Alina frusztrációjára, a kétségbeesésre, hogy vajon van-e esélye a Darklinggal szemben, hogy ahogy egyre erősebb lesz, egyre inkább eltávolodik mindenkitől, és a végén mégiscsak egyedül marad, ahogy legnagyobb ellensége is. A gyötrő látomások, a Malba való hiábavaló kapaszkodás, a többiek kilátástalansága… Az egész elég nyomasztó, de pontosan erre volt szükség, hogy fejlődhessen a sztori. Nagyon szépen megágyazott a következő résznek, és már alig várom a folytatást!

I will not scream. I will not scream. I will not scream.
Ha könyv lehetnék (tudom, furcsa gondolat, de játsszunk el vele), biztosan nem akarnék egy trilógia középső köteteként élni. Szegények szinte törvényszerűen senki kedvencei, pedig rendkívül nehéz dolguk van: össze kell kötniük valahogyan az olvasót behúzó, ütős kezdést a még ütősebb befejezéssel, és közben valahogyan a saját lábukon is megállni. A Siege and Storm ez utóbbit elsősorban azzal éri el, hogy behoz egy rakás új szereplőt, akik kérdés nélkül a sorozat fénypontjai, illetve rajtuk keresztül felturbózza a világépítést is. Itt mutatkozik meg igazán, hogy mennyire áldásos tud lenni, ha a fantasyírók el mernek rugaszkodni az álközépkori díszletektől, és be mernek hozni modern tudományt és technológiát: szélhívók segítségével hajtott repülők! Alkimisták által összedobott gránátok! Fényvisszaverődést számolgató djuraszták! A lehetőségek végtelenek, legfőbb ideje bátran élni velük.
A small science off mellett nálam a sokak által unalmasnak és elnyújtottnak titulált cselekmény is telitalálat. Élek-halok az udvari intrikákért, udvarias csevegésnek álcázott hatalmi harcokért és hátbaszúrásokért, borzalmasan élveztem ezt a vonalat. Egyedül a szerelmi szál zavart, ott kilógott a lóláb, hogy a nagyon is jogos érzelmeiket gyerekes hisztivel reagálják le a szereplők, feltételezhetően azért, hogy tovább tartson rendezni a konfliktust. Szerencsére a végjáték ismét olyan ütős lett, hogy nagylelkűen megbocsátottam. Hiába ez Bardugo legalacsonyabb százalékon álló könyve jelenleg, nekem furcsa módon pont ez lett a kedvenc részem a trilógiából.
Azért még mindig nem lennék középső kötet.

Egy óriási tinidráma volt az egész. Kevés értékelhető szereplő, ők is csak a háttérben, hogy néha kiszabaduljunk a szerelmi ezerszögből.
Összességében mind a 4 csillagot az utolsó 50(?) oldal kapja, amikor tényleg történt valami és még jó is volt.