Ez egy egészen különleges élmény volt.
Tudom, tudom, mi könyvmolyok sokszor mondjuk ezt, de ezt most olyan komolyan gondolom, hogy tegnap éjjel körmöt rágva bámultam az ágyamra dobott könyvet és úgy döntöttem, az utolsó száz oldalt ma estére hagyom, mert annyira intenzív volt, hogy nem tudtam belőle többet elviselni, pedig majd' meghaltam a folytatásért.
Nem meglepő módon bekerült a zafír pöttyösök közé és valóban ide illőnek érzem, mégis félek kicsit, hogy megtalálja-e a közönségét? Ez egy sokkal sötétebb, komorabb urban fantasy, mint amire számítottam. Leigh Bardugo a Hat varjúval és a Bűnös Birodalommal Elfajzott királysággal már megmutatta, hogy nem szívbajos író, de meglepett, sőt, néhol megijesztett, hogy milyen komor mélységekbe merült. Simán súroltuk jópár jelenettel a horror műfajt, mindeközben a szöveg sem egyszerű, töméntelen információ hangzik el és még a váltott idősíkok is bonyolítják a helyzetet. Viszont abszolút megéri átvergődni az első fejezeteken, mert a dark academia hangulat azután úgy elkapja az embert, hogy nehezen szabadul el tőle. Eleinte furcsa is volt a könyvbeli Yalet ráilleszteni a fejemben élt elit egyetem képére – ami ráadásul az ezerszer újranézett Gilmore Girls alapján született meg – most meg az a furcsa, hogy nem kell kísértetekkel, ronda rituálékkal és vérrel szembe néznem a valóságban, ki érti ezt.
A történetről nem szeretnék sokat írni, mert baromira élveztem, hogy nem tudok egyetlen csavart sem előre és ezt másnak is szeretném meghagyni, de egy érdekes egyvelege lett az egyetemi életnek, egy brutális gyilkosság utáni nyomozásnak és a titkos társaságok életének. A mágia használata zseniális, imádtam. Kicsit sűrűn történnek az események, bár a fő cselekmény gyakorlatilag pár nap alatt fut le, így ez nem olyan meglepő, de itt néha megbicsaklott azért a tetszési indexem. Ennek a furcsa-komor kavargásnak a közepén találjuk Alexet, aki a titkos társaságok számára csak Dante, a mágia pásztora. Alex eleinte egy amolyan Anita Blake és Suzannah (Meg Cabot Mediátor sorozatából) keveréknek tűnt, fokozatosan ismerjük meg a múltját és őt magát. Nem illik a Yale-re, mégis, szinte rá várt ott egy Alex formájú repedés, hogy belevesse magát rajta, át egy új életbe. A másik kiemelt szereplő, Darlington Alex teljes ellentéte, egy yalei aranyifjú, de nagyon tetszett, ahogy az írónő kezelte az ő karakterét. Mintha a Harry Potter kapcsán tennénk fel a kérdést, hogy mi lennél inkább? Kvibli, vagy mugli? Varázsló/boszorkány nem lehetsz, de dönthetsz, hogy tudsz a varázsvilágról, vagy láthatatlan marad előtted örökre. Darlingtont talán könnyebb szeretni, mint Alexet, de a végére nekem mindkettejüket abszolút sikerült, sőt, Dawes és Turner is felkerült a listámra. Remélem még találkozunk velük, a befejezés nem semmi folytatást ígér.
Csak azt tudnám, mi a fenét kezdjek most magammal, A kilencedik ház nélkül.
