Földalatti ​oltár 80% 17 csillagozás

Szkeptikusan és szinte előre viszolyogva álltam neki ennek a rövidke verseskötetnek, gondolván, hogy na tessék, végre a Kalligramnak is lett saját dékánymarcija, bár Jácint azért egy generációval idősebb, mint ezek a mostani tangavadászok, hiszen 1976-ban született, ráadásul nem is ez az első megjelenése, költő, performer, emellett pedig képzőművészeti tevékenységet is folytat, fordítások révén olyan zenekarok is ismerik és ajánlják munkáit, mint az Ash Code, vagy akár a Black Nail Cabaret, kinek mellesleg a sajtóanyagait is szerkeszti, itthon pedig a Vágtázó Halottkémekét.
Különös aligritmikájú, szuszra fújható költemények, és az elején húztam is a számat rendesen, hogy akkor most ez megint egy fókák ezütlakodalma vagy mi lesz, de szép lassan azért elkapott a hangulat, mert az van neki bőven, furcsán kevereg benne a klasszikus esztétika a modernnel, vagy ahogy Jász Attila írta róla 2008-ban: „az utolsó avantgárd költő”.
Különutas cucc, amiben lehet turistáskodni, bele lehet veszni, el lehet előle zárkózni. Volt, ami nagyon tetszett, volt, ami nagyon nem, ezért ilyen felemás a véleményem, de az mindenképpen mellette szól, hogy, ellentétben ezekkel a fene tudja, honnan szalajtott romkocsmatrubadúrokkal, ezek a versek tényleg egy egységes rendező elv mentén vannak felfűzve egy laza damilra, jól körüljárható kultúrháttérrel és kitalált koncepcióval.
Az más kérdés, hogy nekem ez ugyanúgy nem világom, mint ahogy pl. a Black Nail Cabaret vagy a VHK sem. Baromi jó, hogy mindennek dacára is egészen üdítőként hatott.

Tegnap éjszaka szinte egyhuzamban olvastam el a verseskötetet, annyira magával sodort. Már a borítója is különleges. Széthajtva, az önarcképpel és a kollázsokkal, mintha egy szárnyasoltárra emékeztetne. Nagyon jól passzol a címhez. A színei pedig gyönyörűek. Bocsánat, de a könyvesboltban is kiugrott a többi, szerintem elég középszerű borítójú könyv közül. Némi túlzással olyan verseskötet, amelyet akkor is megvennék, ha nem beszélnék magyarul, mert könyvtárgyként annyira szép. Talán nem véletlen, hogy a nemzetközi színpadok esztétikai elvárásaihoz szokott külföldi underground zenekarok (Ash Code, Black Nail Cabaret, Dystopian Society) is ajánlják. Hozzáteszem, a képzőművészként is alkotó Legéndy Jácint saját kollázsainak és önarcképeinek felhasználásával maga tervezte a könyvet. A versekből egy teljesen egyedi, összetéveszthetetlen költői világ bontakozott ki számomra: izgalmas képekkel, amelyek folyamatosan szépség és torzultság, illetve érzékenység és agresszió határterületein lebegnek, s egészen váratlan pillanatokban nyitják meg a tudatot a transzcendens felé. Ránézésre prózaversnek tűnő, de sokszor nem is egyféleképpen ritmizálható, igazi versek. Sajátos sortörésekkel, folyamatos áthajlásokkal, ezekből kifolyólag videóklip gyanánt összekapcsolódó képekkel. A kor társadalmi problémáira is reflektálva mutatják be a Fekete Lyukhoz kötődő, földalatti generáció fiatalságát és felnőtté válását. Sajátos módon keveredik bennük a tárgyias és az alanyi költészet, illetve az avantgárd és a klasszikus esztétika, de közben mindvégig átjárja őket valamiféle egyetemesség. Szóval a verseskötet engem is teljesen magába szippantott. Egyetértek azokkal, akik rajonganak érte. Hogy utaljak egy nemrég megjelent kritikára: makacs avantgárd, rituális, olykor ön- és közveszélyes, de voltaképp merő érzékenységből és szabadságvágyból épülő pogólíra.

Az a gondolat visszahangzott bennem mindvégig a kötet olvasása során, amely egy Legéndy Jácinttal készített interjúban született: „A szabadság az egyik legszebb és leghatalmasabb szenvedély” – ez tükröződik a különlegesen megalkotott, kivitelezésében is az egyedi költői lelket visszalélegző nagyszerű kötetben. Számomra e könyv az alkotói szabadság performatív megtestesülése, egy tökéletes underground életérzés filmszerű lenyomata. Mind az újszerű szövegforma, mind a grafikai kifejezésmód megerősít ebben a versek olvasásakor. Ez az individum, amely kimagaslik a monoton sodrásból – mindig gyönyörködtet. Nem hétköznapi öröm az olvasó éhes lírai lelkének. Gratulálok.

kiköpött magából a földalatti imbolygó szerelvénye valahol két állomás között és vakon a sötétben is jobban látok mint csukott szemmel a napvilágon

Nagyon tetszik. Punkok és gerillák. Partivers, utcai forradalmárok. A Száműzött Jézus a legjobb: „elvegyül tetovált zsenik naranccsal dobálózó árvák közt.” Vagány. Yeah!

Igazából már áprilisban olvastam a könyvet. A Port.hu-n láttam az ajánlót. Mivel én is régi underground figura vagyok, felkeltette az érdeklődésemet. Bár tegyük hozzá, ez a verseskötet legalább annyira szól a napjainkbeli undergroundról, mint a ’80-as, illetve ’90-es évekbeliről. Érezhető, hogy a szerző kamaszkora óta mozog az undergroundon belül. Először furcsa volt a stílusa, félre is tettem, de azt vettem észre, hogy újra és újra előveszem, aztán egészen megszerettem. Kétségtelenül nagyon egyedi a kötet világa. Amikor ráéreztem, hogy a képeket, illetve az áthaljó sorokat videóklip gyanánt összeolvassam, szépen kibontakozott az egész. Nem beszélve a társadalmi, politikai és lelki mélységekről, amelyeket bemutat. Teljes nyugalommal adok rá négyest. És akkor még kissé szigorú is voltam. Szóval bátran ajánlom olvasásra. Az underground csajoknak pedig tényleg kinyírt és általában festett hajuk van. Ez a szubkultúra már csak ilyen.

Villódzó képek sötét klubok labirintusából, megidézett barátok szellemei, vágóhíd kapujában figyelő meztelen lányok, összedőlő önépületek.
Okos és a hagyományos versstruktúrától eltérő ritmusú versei beszippantanak, igényes képi eszközeivel minden érzékszervemre hatva sodor át egyedi világán, miközben néha megállok és újra hangsúlyozva ízlelgetem áramló verssorait.