Salaisuuksia 1 csillagozás

A Titkokhoz úgy jutottam hozzá, hogy stílszerűen, a könyvtárunk “ingyen elvihetők” polcán találtam. Papírja, kötése igényes, a formátuma is illik az írónő képzőművész-grafikus nővére által készített illusztrációkhoz. Bár a könyv csaknem 30 éve íródott, és a kilencvenes évek hangulatát árasztja, mégis olyan időtlen kérdéseket vet fel, amelyekre minden gyerek és felnőtt is keresi a választ. A könyv fiatal olvasóknak szánt történeteket tartalmaz, csak ötöt, melyek nem túl hosszúak és nem is túl rövidek. Benne a megszokott Krohn-i hangulat, néha science fiction-be hajlik, ott a tudomány is, a biológia, az ökológia, és középpontban az ember, a maga mindenféle kérdéseivel.

Olvasom az első történetet, az Új Opabiniát. Halványan emlékszem, gyerek fejjel hányszor gondoltam el, hogy “mi lenne, ha találnék egy …, ha véletlenül feltalálnám a…?” Titok és valóság akkor még egyenrangúan voltak jelen az életemben. Igen, van, vagy volt egy kor, amikor még mindkettő egyformán ismeretlen. Felnőttként mire emlékszünk?

Egy távoli, külföldön elő rokonról néha csak igen keveset hallottunk. Felnőttek elszólásai alapján, mesélt sztorikból, kis morzsákból összeraktunk egy képet Róla, amit aztán a fantáziánk jól kiszínezett. Nekem is volt valamikor egy Perpétua nénim. Igaz, nem néni volt, hanem bácsi, és nem a Holdon kutatott, élt, hanem az Elefántcsontparton. De csak élt. Ha igaz volt egyáltalán.

Az utolsó történet meglepett. Sablonosnak indult, mint egy időutazásos, gyerek tv-film sorozat azokból a bizonyos 90-es évekből. Látva, hogy már csak pár oldal van hátra a könyvből, elkezdtem aggódni. Így a végére elfogy hát a varázs, és most hogy lesz ez befejezve rendesen? Mégis sikerült. Úgy sikerült, hogy egyáltalán nem okozott csalódást. Az egész könyv “egyben” maradt. Eltelt pár hónap, és ismét kézbe veszem. Már hiányzott. Olyan jó volna megint egy kis időt eltölteni a régi önmagammal. Jó volna megint csak úgy találni egy ilyen könyvet.