Kisangyal 88% 41 csillagozás

Rosszkedvű, mint egy bedőlt fenekű hordó, bánatos, mint egy üres éléskamra, lelombozott, mint egy tűzvész utáni lucfenyő, mord, mint egy kiszuperált gőzmozdony, zord, mint egy elhagyatott várrom, keserű, mint az avas olaj, savanyú, mint egy vödör almaecet, letört, mint az elhányt őzagancs, konya, mint egy lehullni készülő falevél, levert, mint egy láz tépte nagybeteg, gyászos, mint egy sebesült holló…

237. oldal (Jó napot)

Akinek még sohasem tűnt el fél pár zoknija, az akár bele se kezdjen művem olvasásába. Mert akkor nem abba az embercsoportba tartozik, ahová én és a családom, s számára ez a rendkívül súlyos problémakör nem létezik.

Szamárfül

Nagy hasznára válna az irodalomnak, ha minden író olyan lusta volna, mint én.

220. oldal

Kézfogás
Nézzük a tévéhíradót. Éppen két politikus hosszantartó, férfiasnak és barátságosnak szánt kézfogását látjuk.
– Te Apu! – mondja a fiam (tízéves), olyan még nem volt, hogy az egyik politikus annyira megszorította a másik politikus kezét, hogy az felordított fájdalmában?
Sajnos nem ismerem ilyen tüzetesen a diplomácia történetét, de az ötlet elragad. Képzeljék, ahogy az ünnepélyes kísérők között, a tévékamerák kereszttüzében Gorbacsov és Bush kezet ráz, egyszer csak az egyik erőlködéstől eltorzult arccal szorítja, ahogy csak bírja, a másik meg fölordít, fájós kezét a hóna alá kapja, féllábon körbeugrál, s imígyen szól: Te marha!
Nagyon jó!
Esetleg, ahogy kiszállnak a hadihajó nagyságú, felzászlózott, golyóálló autómonstrumokból és elindulnak fölfelé a lépcsőn, valaki az elöl haladó elnök fenekére húz, s amikor az fölháborodva hátrafordul, az összes hátuljövő előrenyújtja a kezét és az ujjait billegtetve zümmög: zíí-zűű, s ha az elnök nem találja el, ki adta a simát, vissza kell mennie az autójába, újból kiszállni, és addig folytatni a játékot, amíg el nem találja.
Vagy az se kutya, ahogy Jelcin és Mitterand mennek az Élysée-palota folyosóján, és egyszer csak a kockás kövezeten Jelcin ugróiskolát kezd játszani. Háromszor féllábra, aztán szétvetett kettőre, megint félre – ez a nyaki – leng a zakója, lobog a haja, újra kettőre, pördülés! Mitterand se hagyja magát, féllábra kap, nosza a kíséret is, háromszor féllábra – dönn-dönn-dönn – szétvetett kettőre – bumm – zeng az Élysée-palota.
– Hallod, Apu, mit kérdeztem?
Hallom, hallom, csak egy picit várj még, ezt megnézem, az ENSZ-ben vagyunk, a Biztonsági Tanács ülésén, a delegátusok a hasukat fogva röhögnek, mert egyiküknek a hátára van tűzve egy cédula „HÜLYE VAGYOK” fölirattal, de akinek a hátára van tűzve, az nevet a legjobban, mert egy másiknak is a hátára 204 van tűzve, de ő meg még jobban, mert ő meg azt hiszi… de nicsak, mindenkinek a hátán ott a fölirat, dőlnek a röhögéstől, azt hiszik, ők maguk kivételek, kipirult arccal, fulladozva nevetnek, de jó kis ülés ez, röhög a Biztonsági Tanács, Karinthy után szabadon.
– Apu!
Most zavarsz, amikor Bush éppen a Kreml elé érkezett, és a szovjet kormányszóvivő közli vele, hogy Gorbacsov elbújt, keresse meg az elnök úr, ha bírja, ne arra tessék, az hideg, hideg, hideg, úgy, föl a lépcsőn, az már jobb, langyos, langyos, most meleg, arra hideg, jaj, megfagyok, melegszik, melegszik, forró, forró, Gorbacsov kiugrik egy kredenc mögül és vérfagyasztó arccal kiáltja: húúú, Bush a szívéhez kap és azt mondja: „Nem ér a nevem, ijesztget a Misa!”
– Apu, volt már olyan?
A képernyőn e pillanatban ér véget a kézfogás, természetesen minden incidens nélkül – sajnos egyik fél sem vette a bátorságot.
– Láthatod – mondom – ezek mindig így fognak kezet.
Zajlik tovább a híradó. Nézzék meg, nincs egy cédula a hátamon?

203-204. oldal

– Gyeride, kutyus.
– Hogy beszélsz vele!?
– Mi az, hogy hogy beszélek?
– Először is nem vagy vele pertuban, másodszor pedig van neki tisztességes neve.
– Ne hülyéskedj.
– Bartusek, ne vakarózzon a diákbizottság jelenlétében. Micsoda illetlenség ez. Feküdjön nyugodtan.
– Magázzátok a kutyát!?
– Na hallod. Hát persze, hogy magázzuk.
– Mi a neve?
– Bartusek. Bartusek Géza.
– Ez disznóság. A gondnokról elnevezni!
– Hát ki nevezte el?
– Egy kis tisztelet lehetne bennetek.
– Mit jár a szád, nem mi neveztük el.
– Hát akkor miért Bartusek?
– Bejött kérlek szépen az ajtón, és bemutatkozott. Aszondja Bartusek Géza vagyok.
– Ez, fiam, tud illemet.
– Még az anyakönyvi kivonatát is megmutatta.
– Na, elég volt a cirkuszból, vigyétek el.
– Bartusek, köszönjön a diákbizottságnak. Mit tátja a száját?
– Hülyék.

Bartusek Géza, a kutya

Mindenesetre – akár napra is meg tudnám mondani, 1954 őszén, a Ménesi úti kollégium egyik második emeleti szobájában történt – tüllökbe öltözött múzsám kiment az ablakon és soha többé nem jött vissza.

Múzsa

Ködös őszi esték jutottak eszembe. Ilyenkor Pest csupa sikátor.

Ha okos vagy, mint a kígyó

Tulajdonképpen miért lenne idegen Istentől a játék? Hogy is írta József Attila? Ha a téren játszanak a gyerekek, Isten közöttük ott őgyeleg. Miért ne?

206. oldal, Foci (Osiris, 1997)

– Akkor tehát – kezdett bele, de nem tudta ám folytatni, mert az ablakban föltűnt Ófirencia kisasszony, anglasz nyelvtudor, sziri-szúrós szemmel.
– Már megint miféle hablaty és hebehurgyaság folyik itten, amitől nem tudok anglaszul virtuózni, holott!

240. oldal (Hiripa)

Az emberi természet azért ilyen, hogy legyen mit ne ilyennek hagyni.

139. oldal, Utazás (Osiris, 1997)