Berzsián ​és Dideki 94% 210 csillagozás

Érdekes, hogy gyerekként, magamnak elolvasva mennyire nem értékeltem. Most viszont imádtam felolvasni és ahogy figyeltem a fiúk is örömmel hallgatták. Lázár Ervin szövegeit eszeveszettül lehet szeretni.

Imádtam! Nagyon karakteres és különleges mesék voltak, egyediek és szerethetőek. Élvezettel olvastam mindegyiket.
Humoros volt az egész, teljesen kikapcsolt, megnevettetett. Imádtam a neveket, az ötletességüket. Biztosan elő fogom még venni a jövőben, hiszen szuper történetek voltak.

Kedves Egyedek! Remélem észnél vagytok már! Ma az önmagával birkózó erősről, a lángeszűvé változó alanyi költőről, az önvalóságával mit sem érő barátról, és a virágkoldus jóról mesélek nektek. Ne kérdezzetek közbe! Igen róluk, azaz nem. Nem négy, hanem egy személyről van szó: Berzsiánról. Pszt! Jó igaz, nem csak róla. Lesz itt más is. Szóval, ö, hol is tartottam? Ja igen, figyeljetek már!, a mese végére varázslatos tanulságokkal és egy szeretni való univerzummal köthettek örök időre szóló vígadalmas barátságot. Izé, dalmasvígat. :s Figyeltek? … Tudjátok mit, meséljen nektek A Lázár Ervin!

Az egyik kedvencem. Nagyon sokszor fogom még lapozgatni, az hét szentség!

Mesét mindig jó olvasni. Lázár Ervint pedig még sokkal jobb.

Amikor egy zseni mesét ír (nincs kétségem afelől, hogy Lázár Ervin az volt), akkor hatalmas jót tesz az olvasóival: mosolygásra készteti, elvarázsolja, meg-megnevetteti, gyerekké teszi újra, néha cinkosan rákacsint a (magát) felnőtt(nek mondó) olvasóra, játszik a nyelvvel, és valamiképpen óriási élményt ad. Nem lehet elfelejteni. Vagy ha az ember elfelejti, akkor előveszi újra a könyvet, és tádámm, újra ott van a mesevilág kellős közepén, és sosincs egyedül, nem lehet már többé magányos ("Nincs többé magány!", lásd Vonnegut Börleszkjében), legyen ott mellette akár Berzsián, a hirtelen haragú költő, akár Dömdödöm, aki nem tud mást mondani, csak hogy dömdödöm, akár Áttentő Redáz, akiben már túlcsordul a sötétség… Egy olyan mesevilágban, ahol a „gonosz” szereplők is szerethetők.

Gyerekeknek írni nem könnyű dolog. Mesét írni még nehezebb, hiszen az nem csak a gyerekeknek szól, hanem a mindenkiben élő gyerekhez. Fő szabály: ne nézzük le a gyereket. Ne gondoljuk, hogy hülyébb nálunk, hiszen nem az. Sőt: több is, mint egy felnőtt: tisztábban lát, őszintébb, nyíltabb, nincsenek meg még benne azok az előítéletek, amik egy felnőttben már kikezdhetetlenül megkövesedtek. Nos, és pont így kell írni nekik, nekünk. Tisztánlátón, őszintén, nyíltan, buta előítéletek nélkül, tehát szórakoztatóan.

Egy ilyen mese többet ér ezer „mély” és „lélekemelő” szépirodalmi regénynél. De az igazán nagy művekben ott van a mese: A Mester és Margaritában, a Faustban (boszorkányok vannak itt, ördögi fortélyok, jó és rossz örök harca), a Candide-ban, a Gépnarancsban, az Esti Kornélban, Agatha Christie-nél is, az Amerikai Psycho-ban is (messze van a realitástól, hogy megússza ezt a sok durva gyilkosságot), Vonnegutnál, Shakespeare-nél (egy cím: Téli rege, eredeti címben mese), a Cyrano-ban, Karinthy-nál, a Galaxis Útikalauzban, A nagy Gatsby-ben, a disztópiákban (1984, Szép új világ, Fahrenheit 451 stb.), Móricznál, Mikszáthnál, Jókainál, Rejtőnél, Asimovnál, Szerb Antalnál… És folytathatnám a sort, de minek, így is túl hosszú lett.

A lényeg: a mese az író ember (homo skribus) legértékesebb terméke.

Lassan minden Lázár Ervint olvastam. Ez kedvencem. A legjobb szereplők, a legjobb történetek, mesejók. Megnevettet, tanulsága van, de nem szájbarágja, humoros, szellemes, összekacsintós. Zseniális.

(A MEK-en kevesebb mese van fent, mint a DIÁ-n! (Juhéé, van még!))

Aranyos, nagyon élveztem, jókat nevettem rajta :-)))
Kacifántos nevek, remek szójátékok, kacagtató történetek de szomorkásak is, valamennyi nagyon tetszett!

Talán nem ez volt a legjobb Lázár Ervin könyv, amit a kezembe fogtam. De ha azt veszem alapul, hogy első könyves találkozóm az íróval nem volt sikeres… Hát igen, azóta megszerettem a stílusát, a meseszövését, a különleges szereplőit, sajátságos történeteit. Ami legjobban tetszett, hogy Berzsiánnak különleges képességet adott a szerző, amivel nem volt könnyű bánni. Kedvenc fejezetem a Sróf mester szerel lett. Ebből kiderül, hogy mindennek két oldala van, és minden rosszban meg lehet találni a jót is. Amit nehezményezek, hogy a címben említett Didekit csupán a könyv végén ismerhetjük meg. Szeretem Réber László illusztrációit, de ezúttal nem az általa megjelenített figurákat volt szerencsém látni. Viszont nekem Buzay István különleges rajzai éppen olyan tetszetősek egy Lázár Ervin könyvben.

Csuda egy társaság.
Berzsián a költő-bika, aki rendre depis, hirtelen haragú, átkai megfogannak, de tulajdonképpen jólelkű, csak néha mintha szégyellné, ezért vívódik magában sokat, de egészen sajátos jobbladákkal örvendezteti meg a környezetét, és úgy tisztelik a város lakói, hogy lábujjhegyen járnak, amikor épp költenie kell. És a végén megvilágosodik.
És Violin, a fülnyűvő zenész, akinek elszabadult kantátája meggyógyította a világot, Sróf mester, aki játszi könnyedséggel javítja meg a talicskát, hogy szemcsementes legyen rajta a tv-adás, és a tv-t, hogy ne nyikorogjon a kereke, és Zsebenciék locska-fecske és titokban Berzsiánba szerelmes leánya, Klopédia, aki mindig megmenti (magától is) Berzsiánt.
És a fő helyük a Hörpentő nevű szörpentő, ahol 99-féle szörpöt lehet inni Vinkóci Lőréncnél.
Olyan emberiek, tálentumosak, nagyszívűek, de gyengék is.
Szeretnivalóak. Felnőtteknek is.
Egyértelműen épp ideje volt, hogy nem épp nyeretlen kétéves létemre elkezdjek olvasni Lázár Ervint, úgyhogy ezúton is köszönetem a kihívásért, ami erre vitt, @Bogi__ .

Annyira ambivalensek ezzel a könyvvel kapcsolatban az érzéseim, hogy sosem tudtam eldönteni, tetszik-e vagy sem. Zsebenci Klopédia a kedvenc szereplőm, de csak a neve miatt :)