A ​Lemprière-lexikon 81% 51 csillagozás

Azt hiszem, felbosszantott ez a könyv. Méghozzá azért, mert másnak akart látszani, mint ami; és egy ideig elhitette velem, hogy túl magasröptű lesz az én kis mondén agyamnak. Az oldalak fogyásával arányosan viszont szépen megvilágosodtam: ez egy egyszerű, sokszor kiszámítható kalandregény, és nem lesz magasröptű szépirodalom attól, hogy telepakolja mitológiai alakkal, latin idézettel meg olyan utalásokkal, amiket akkor kéne tudnom, ha betanultam volna Norfolk kedvenc szótárát, és mindezt többszörösen összetett mondatokban teszi. Gyanús nekem ez az ember, biztos filológus. Tök jó, hogy ennyire szereti a lexikonokat, és igen, tudom, hogy a címben is benne van, de őszintén szólva, nem adott hozzá sokat a történethez se a sok görög isten, se Lempriére szócikkei. Olyan fellengzősnek tűnt, pedig ha ezeket elvesszük, és csak magát a lecsupaszított cselekményt nézzük, akkor azért elég egyszerű a sztori. Kivéve persze a mágikus realizmusra hajazó elemeket, amikre legalább nem számítottam… vagy de.
A „szeretném-elhitetni-veled-hogy-hülye-vagy”-attitűdön kívül még az zavart, hogy az eleje nagyon kusza volt, sokszor nem is tudtam, hogy most hol vagyunk, mit csinálunk és kinek a szemszögét látjuk. Nem ártott volna ezt jobban tisztába tenni, mert elég elrettentő ilyen összevisszaságban kezdeni egy regényt. Persze aztán belejöttem, képben voltam, meg minden, csak kellett egy kis idő.
Sajnos a fordulatok elég kiszámíthatóak voltak, a kilencek Nazgúl!, Septimus és Juliette meg az apja sem tudták sokáig eltitkolni előlem a titkolnivalót.
Meg ha már így belejöttem a panaszkodásba, akkor túlírt is, értem én, hogy kell a széles világkép, de nem láttam szükségét annak, hogy mindenféle királyok életébe és narancsoskertjébe bepillantást nyerjek. A teljesen felesleges papos-krumplipürés epizódnak hála soha többé nem veszek a számba semmit, ami egyszerre krémes és krumplis, köszönöm szépen.
De azért voltak egész jó pillanatai is, a felügyelőt bírtam, jók voltak a városi leírások, a nyomozás, és a káosz leírásai egészen hangulatosra sikeredtek. A második fele sokkal könnyebben csúszott mint a krumplipüré, addigra mintha az író is visszavett volna kicsit az okoskodásból. Nem fogom felforgatni a könyvesboltokat Norfolk bácsi többi könyvéért, de egynek elment. Amúgy a Libris kiadás nagyon szép és igényes.

Norfolk nagyon fiatalon írta ezt a kitűnő regényt. 28 éves volt a könyv megjelenésekor. Görög mitológiai tudása már ekkor óriási volt. A meghökkentő történetbonyolítás után tökeletes lezárás. A karakterek megrajzolása rendkívüli. Mintha Dumast olvasnánk posztmodern kiadásban.

Norfolk három regénye közül ez tetszett a legjobban. Izgalmas sztori, érdekes történelmi és mitológiai háttér, némi misztikum, és nem lektűr. Nagyon jó.

talán az általam valaha olvasott legnagystílűbb mű; az író lexikális tudása, mint azt a cím is mutatja, hatalmas fölhalmozódott világismeretre vall, olyan emberére aki ne csupán felületesen vizsgálja tárgyát, hanme részletesen elemzi, megismeri azt. Remélem egy nap gratulálhatok az írónak, számomra hihetetlen élményt nyújtott ez a nehéz mégis élvezetes mű

Pynchon/Eco művein edződött olvasóknak lazán le fog csúszni ez a 600 oldalnyi, történelmi-összesküvősdi, de a többiek se féljenek, mert ez a roppant részletgazdagon és végletekig aprólékosan megírt könyv, bizony egy percre sem unalmas. Sőt, kimondottan mozgalmas, a végére meg már csak kapkodod a fejedet, annyira sűrűsödnek a nem várt fordulatok.
És én tisztelettel emelem kalapom a szövevényes történet előtt, és tényleg nagyon élveztem a sok csűrés-csavarást és titokleleplezést, de talán e könyv ereje, nem elsősorban a sztoriban rejlik, hanem a részletekben: masszív, alapos és minőségi szöveg. A regény világa tapintható, szagolható, ízlelhető…látható… Tényleg ott jártam! Ott, a XVIII. századi Londonban, Párizsban, meg a lángoló Rochelle-ben, a Disznóhús Klubban együtt ittam az ifjú Lempriére-vel meg Septimus-szal…
Proszit Mr. Norfolk!

Az elején furcsa volt a stílus, a nézetek váltakozása, sokszor csak kapkodtam a fejem, hogy éppen ki meséli a történetet. Aztán hozzászoktam a változatos meséléshez, és a végére kifejezetten megtetszett a könyv.

Aki A rózsa nevét vagy a Foucault-ingát szerette, lásson neki bátran. Norfolk jó tanítvány.

Lawrence Norfolknak ez a regénye nekem nem igazán tetszett. Bár a műfaji határok a ’magas’ irodalom és a bestseller között manapság elmosódnak, ezt a könyvet az utóbbi kategóriába sorolnám. A gyakran szükségtelenül sok mitológiai ballaszt csak arra jó, hogy emlékezetünkbe idézze: a szerző maga is kézikönyv- és lexikon-cikkek írásával kereste a kenyerét egykoron…

A túlméretezett terjedelem mellett némely ’vernegyulás’ mechanikai ötlete (pl. a kutyafalka) is bántotta kissé talán túlzottan is karteziánus, mérnöki lelkemet
.
A sztori amúgy elég fordulatos, a stílusa is kulturált, de mért kellett ennyire bő lére ereszteni?

Üvölt a regényből, hogy Norfolk klasszika filológus, és ez az elején zavart benne. Nem önmagában az iszonyú mennyiségű mitológiai utalás vagyis ezek követhetetlensége miatt (bár tény, aki kívülálló a görög kultúrában, annak ez valóban tömény és követhetetlen lehet), inkább amiatt, mert kicsit fitogtatásnak éreztem, és céltalannak a lekszikonszerűségét. Viszont amint feltünedeztek benne a mágikus realista elemek, elfelejtettem a kezdeti fenntartásaimat. Nagyon izgalmas. Ennek ellenére csodálkozom, hogy bestseller, ahogy a borítóján áll.

jó kis eco-s történelmi bonyolítós krimis rejtélyes mégsem ponyvás