Maldoror ​énekei 92% 25 csillagozás

Lehet úgy nekiállni Lautréamont-nak, hogy ő az összekötő kapocs de Sade és a szürrealisták között: a társadalom és Isten dühös szétmarcangolásának különös költészete. Aztán lehet úgy is, hogy ez egy automatikus írás, József Attila Szabad ötleteinek korai párdarabja. Én speciel elhatároztam, hogy úgy olvasom, mintha egy sima XIX. századi regény lenne, Musset és Dumas kortársa, annyi különbséggel, hogy 1.) tocsog az agyvelőben és ürülékben 2.) az alanytól és állítmánytól átveszik benne a hatalmat a jelzős szerkezetek (de mennyi!!!) 3.) írója valami embertelenül vonzódik a tudományból és állatvilágból vett hasonlatokhoz (185 állat van benne megemlítve! ezzel valószínűleg Gerald Durrellt is kenterbe veri). Nos, lehet, rosszul tettem, mindenesetre annyit biztosan mondhatok, hogy a Maldororról nekem nem annyira Sade, mint a Monty Python ugrott be.

De mégis: azok a megfizethetetlen mondatok! Mellbevágóak, eredetiek, szépek és ugyanakkor rútak, nem lehet hasonlítani őket semmihez. Ám úgy voltam ezekkel a mondatokkal, mint a Jackie Chan-filmekben a verekedésekkel: baromira élvezem őket, de ami a két hentelés között van, hát… azt legszívesebben átpörgetném. Mondjuk ez törvényszerű, ilyen erős mondatokat minden rákövetkező csak gyöngíthet. (A hatodik ének viszont egészében zseniális.) Kultuszkönyv, erre mondják. Az erős ízek kedvelőinek.

(Más. Az 58. oldal táján Maldorort homlokán megsebzi egy villám, nyoma ott marad. A Harry Potter keletkezéstörténetét kutatóknak erre azért felhívnám a figyelmét.)

Szörnyűséges, csapongó látomások sorozata. A szürreális csupán egy jobb híján alkalmazható semmitmondóan szürke meghatározás erre a szövegre. A gonoszság eszenciája. A sátán himnusza talán?
Talán…
Mert ugyanakkor kérlelhetetlen szembeköpése az álszenteskedésnek. A nyílt, értelmetlen erőszakot nem misztifikálja kifürkészhetetlennek, nem minősíti isteninek. Vért, halált, gyötrelmet megfoszt minden ráaggatott magasztos cifraságtól, s teljesen öncélúnak nyilvánít. Borzalmas és magával ragadó egyszerre. Kijózanító és kábító. Tudathasadásos.
Tovább áltatnád magad azzal, hogy a rád szakadó nyomorúság csupán próbatétel, vagy képes vagy szembenézni a szadizmus létezésével? Kimeríthetetlen fantáziájú gyötrelmeivel is? Realitásként tudod elfogadni, hogy a pokolnak nincs alternatívája?
A maga nemében páratlan teljesítmény. De a végére nemcsak érzékenyebb lelkűeknek mehet el az életkedve.

– Jó napot, monsieur Maldoror, azaz madame Maldoror, azazhogy izé… hogy is szólíthatom?
– Jó napot, monsieur Kaporszakáll, bár ifjú teremtőm, Lautréamont úr alapvetően hímnemű attribútumokkal ruházott fel, de egy tisztességes polimorf szörnyeteg nemi hovatartozása így is kétséges marad. Szerintem szólítson csak egyszerűen Maldorornak, der/die/das nélkül.
– Nos, kedves Maldoror, voltaképpen miért is jött ön a világra?
– Erről szerzőmet kéne megkérdeznie, én sajnos csak sejtésekre tudok hagyatkozni, amit a számba adott monológokból és a körém terített fotóalbum képeiből hüvelyeztem ki. Azt hiszem, a sárkányfog-vetemény emberiség gonosz indulatainak esszenciáját vagyok hivatott megtestesíteni. Ugye, ez az egész munka, ami engem magában foglal, valójában a prózavers és a kiáltvány furcsa elegye. Alapvetően közbotrányokozás és polgárpukkasztás céljából jött létre, a középkori bestiáriumok és Sade márki színvonalas elmetorzszüleményeinek kombinációja gyanánt. De – ahhoz képest, hogy mekkora lendülettel íródtam meg – kishíján pórul jártam. Képzelje csak el: magánkiadásban megjelenni pár száz példányban, s ráadásul még a kritikusok sem ugattak meg! Ha a huszadik század elején a kedves szürrealisták fel nem fedeznek, és meg nem tesznek mozgalmuk előképének, ma én is a Francia Nemzeti Könyvtár valamelyik eldugott polcán penészednék, egy darab köteles példány lapjai közt. Hálás vagyok monsieur Bretonnak, meg a többi szürrealistának. Általuk születtem újjá!
– No és hogy látja a helyzetét manapság?
– Helyzetem pompás, és egyre javul! Nem is sejtettem, hogy a huszadik század ilyen bő termést hoz a gonoszság terén! Először is ugye, a két világháború: az idióta politikusok jóvoltából Európa, de később a Távol-Kelet is sikeresen kiherélte önmagát. Aztán itt a rengeteg derék diktátor, tömeggyilkos, hóhér! A kapitalizmus, ami biztosítja hogy az emberiség szupergazdag egy százaléka jóformán a teljes maradék kilencvenkilenc százalékot kiszipolyozza. Ha az elszegényedés nem elég, a környezetpusztítás majd rásegít. Minden biztatóan alakul, kétségkívül eljő az én országom. Bár, be kell vallanom, egy kicsit kiábrándult is vagyok. Én a jól megtervezett gonoszság öntudatos képviselője lennék, és azt kell látnom, hogy a szimpla emberi ostobaság és közöny sokkal hatékonyabb…
– De ez az önt is tartalmazó munka meglehetősen kiforratlan, én úgy látom. Nyelvi leleményben nincs hiány, és a színes képekben is tobzódunk, de az egész nagyon heterogén: mint egy ad-hoc összeválogatott fotóalbum. Összefüggő gondolat, pláne vezérfonal nemigen akad benne.
– Hát hogy várhatunk el egy alapvetően lírai alkotásban vezérfonalat?! Az alapgondolat megvan: az emberfaj sárkányfog-vetemény. Ezt illusztrálja minden strófa, minden bekezdés. Életérzés ez, nem bölcseleti okfejtés! Merüljön el a rozsdás éjjeliedény mélyén kavargó bélsár örvényében: íme, az emberiség! Hallgassa a kitépett belek közt bukdácsoló sakálok dallamos vonyítását! Gyönyörködjön a hajszálak tövére tapadó tetvek ízeltlábainak játékos kapálózásában! Csodálja meg, milyen eleganciával harapja le a nőstény cápa a vízben vergődő hajótörött lábát! Hát nem lenyűgöző…?
– Hát engem nem nyűgözött le. Sok benne az öncélú dagályosság, és kevés az értelem. Látomás és indulat bőven, józanság alig. Ez egy koraszülött dadaista munka.
– Épp ez az: hogy a világ kaotikus. És az én ősszülőm, ez a huszonnégy éves zseni, megsejtette és megírta. Sietnie kellett – talán érezte, hogy nincs sok ideje hátra…
– Nos, bizonyára. De lassan búcsúzom. Tehetek valamit önért?
– Kitakaríthatná a lakásom. Mostanában kissé elhanyagoltam. A padlót felvikszolhatná agyvelő-pasztával. Az emberszemek a kukában már büdösödnek, ki kéne önteni. Ja igen, és mossa fel, legyen szíves, a folyosót! A vödröt megtöltheti a vérfürdőszobában.
– Bocsásson meg, de nem érek rá. Amúgy se lenne hozzá gusztusom. Örülök, hogy megismerhettem, de újabb találkozóra nem vágyom. Minden jót!
– Hát menjen csak, nem tartóztatom. De ne higgye, hogy többé nem találkozunk! Én ott vagyok minden politikai szónoklatban, minden kifakadt gennyes tályogban, minden eldobott, egyszer használatos műanyag-csomagolásban. Az emberiség legbelsőbb lényegét jelenítem meg!
– Őszintén remélem, hogy talán mégsem.

Lebilincselő olvasmány, örvénylő képek túlzó halmaza, borzalmas, nem evilági látomások, szenvedélyes és kétségbeesett kiáltás egy meghasonlott emberi lénytől. Nem mondom, hogy egyszerű elolvasni, és azt sem, hogy egyszerű felfogni. Megérteni szinte lehetetlen a maga teljességében, akár egy Dalí-képet. Mert olyan ez a mű, mint egy szavakkal lefestett Dalí-látomás.

„Szép, mint a varrógép és az esernyő véletlen találkozása a boncasztalon.”
Különös látomás, különös regény, egy fricska a kor irodalmának, a kor realista stílusának.
Csak ha időd van, és rá tudsz hangolódni. Ha más is van a fejedben könnyen el lehet kalandozni közben és két mondattal arrébb már nem lehet tudni miről is szólt egy-egy rész.

Ritka, hogy ennyire megszenvedjek egy könyvvel. Végig sodró és (nekem) csapongó, én csak kapkodtam a fejemet ide-oda, kicsit tömény, és sajnos elég felszínesen sikerült csak olvasnom, nehezen tudtam koncentrálni. Mindenféleképpen érdekes élmény volt, nem rossz, azt hiszem, hogy bennem van a hiba.