Shout ​– Hadd kiáltsak! 88% 57 csillagozás

„A gondolat szabadsága nélkül
nem létezhet bölcsesség;
ahogy a köz szabadsága sem
létezhet szólásszabadság nélkül.”
(Benjamin Franklin, 1722)

Vannak könyvek, amelyeknek fáj az olvasása akaratlanul is. Persze természetesen nem fizikai értelemben, hiszen egy bizonyos fantomfájdalomról lehet szó csupán, mégis valóságos és nagyon maradandó élményt hozó. A lelkem üvöltözik a gyötrelemtől az elmondott vagy éppen elhallgatott álmoktól, amelyeket látomásként élek át minden egyes sorral, mondattal, pedig nemcsak rólam szólnak. Ezek lehetnek téveszmékből vagy egy erős szekunderszégyenérzetből fakadóak, amelyek nem engednek el, hiába küzdök ellenük. Ezért igyekszem ritkábban kézbe venni olyan alkotásokat, amelyeket a valós élet ihletett, talán kis túlzással írt is, hiszen a tollat tartó kéz a megélés forrása, a gyötrelem melegágya. Bár az ilyen kötetek részben gyógyítanak is, mégis elmondható, hogy minden sorral meggyötörnek is egyben, és senki sem akadályozhatja meg ezt a folyamatot sem. Persze felmerül ilyenkor a kérdés­; nem egy újabb feminista kiadványról van-e szó? Van benne, ez tagadhatatlan, ugyanakkor sokkalta több annál. Egy erős jellemű Nő kiáltása minden olyan erőtlen lélekért, akit bántalmaznak, elnyomnak és megerőszakolnak élete folyamán. Valakinek el kell mondania az elmondhatatlant, valakinek vállalnia kell a „rossz zsaru” szerepet. És ki lenne hitelesebb annál, mint aki maga is az áldozatok soraiból lép ki a porondra! Hogy miért érzem így? Azért, mert Nő vagyok a szó minden jelentésében, és mert ember is a maga esendőségében. Egy vagyok az áldozatok listájáról és egy megtépázott nemhez tartozom, amelyet a világ egy része elfed és meggyaláz, egy másik része felemel és dicsőit, és képviselőit egy harmadik oldalról pedig csak egyszerű futóbolondoknak tartják, akik már az anyatejjel magukba szívták az engedelmesség törvényét, amelyet indokolatlanul életük végéig hordozzák. Nőnek lenni Európában, Amerikában és Ausztráliában felemelő, a világ más tájain elfelejthető. Átok vagy erény, ezt eldönti mindenki, de ez a könyv nem csak rólunk és értünk kiált, hanem minden nemi erőszakot megélt gyermekért, nőért és férfiért egyaránt. Ha túl sok neked a téma, megértem és ne olvasd tovább, de a mostani értékelésem erről fog szólni részletesebben.

„Nemcsak az számít, hogy mit mondasz, hanem
az is, hogyan ugye?”

Hosszú ideje vártam erre a kötetre, pedig bármikor megvehettem volna, de be kell, hogy valljam, féltem tőle. Idén már egy szerző nagy hatást gyakorolt rám, és szinte naponta jut eszembe egy-egy versének részlete. Komikus kissé, hiszen először megvetettem ezt a költőt egy olyan alkotásáért, amit nem tudtam befogadni, de azóta további két könyvét vettem kézbe és minden megváltozott bennem. Rupi Kaur könyvei felemeltek egy elfelejtett sáros múltból, de eme kötet szerzője megtanította, hogy felemelt fejjel nézzek szembe a világgal.

Laurie Halse Anderson egy amerikai író, aki elsődlegesen gyermek – és ifjúsági regényeiről ismert. Először szabadúszó újságíróként kezdte pályafutását, így első éveiben a The Philadelphia Inquirernél dolgozott. Ez idő alatt gyermek – és fiatal felnőttregényeket kezdett el írni. Annak ellenére, hogy elutasító leveleket kapott számos kiadótól, végül 1996-ban kiadta első gyermekregényét, az Ndito Runs-t, amelynek alapsztorija a kenyai olimpiai maratoni futókon alapul, akik minden nap az iskolába és a versenyeken futottak. Még abban az évben megjelentette a Pulykahimlő című történetét, amelyet lánya, Meredith ihletett, akin hálaadás napján tört ki a bárányhimlő. 1998-ban kiadta végre No Time For Mother's Day című könyvét, amelyben már „ismert” karakterek szerepelnek. A szerző pályafutása alatt számos fikciót is írt, amelyek a világ szemében híressé, a baráti és családi szűk körben pedig elismertté tették. Kis hazánkban először a Laurie Halse Anderson: Hadd mondjam el… ezt követően pedig a Laurie Halse Anderson: Jégviráglányok kerültek a könyvesboltok polcaira. Első szabadverselésben megírt memoárja 2021-ben látott napvilágot, a Könyvmolyképző Kiadó gondozásának köszönhetően. A szerzőről honlapján olvashatsz többet, amelyhez angol nyelvtudást szükséges. link

Laurie Halse Anderson: Shout – Hadd kiáltsak! című szabadverselésben megírt memoárja egy olyan alkotás, amelyet kevesen fognak kézbe venni először. A vers manapság nem a „divatos” műfajokhoz tartozik eleve, így lényegesebben szűkebb réteg nyúl a kötethez. Pedig ebben a kiadványban hatalmas erő lakozik, csak bátornak kell lenni és némi türelemmel szemlélni.

A kötet három fő részre osztható, amelyek szépen elkülönítik az alkotásokat, mégis egy egységet képeznek.

Az első részt a szerző fiatalkora, a család bemutatása, az életviteli nehézségek és az idejekorán megtapasztalt nemi erőszak öleli fel. Ebben a szakaszban megismerjük a 70-es évek Amerikáját, egy olyan időszakból meritkezünk, amit a legtöbben hallomásból ismerünk, mégis újdonságként hat az olvasóra.

„A kép, ahogy apám megüti anyámat,
Picasso-festményként lebegett előttem,
mint a vasárnapi napfény, ami bevág
a templom ablakán, megtöri
és átrendezi a padló igazságát.”

A szerző Frank A. Halse Jr. tiszteletes és Joyce Holcomb Halse gyermekeként a New York állambeli Potsdamban született. Ott nőtt fel húgával, Lisával. Diákként kezdetben érdeklődést mutatott az írás iránt, különösen a második osztályban. Anderson tinédzserként szeretett olvasni – különösen a sci-fit és a fantasyt –, de soha nem képzelte el, hogy író lesz.

„Akkor tanultam meg, hogy a szavaknak
olyan erejük van,
hogy valamelyiket ki sem lehet mondani,
és ezért sem hangjuk, sem igazságuk
nincsen.”

A kezdeti nehézségek nemcsak a családon belüli bántalmazások által mutatkoztak meg. Alsó osztályban nehezen tudott kiigazodni a betűk rengetegében és csak pár elhivatott (tanár) angyalnak köszönheti, hogy végül eredményes lett.

„Utáltam olvasni. Gyűlöltem az oldalakon
nyüzsgő hangyákat, elveszítettem
az iskola iránti lelkesedésemet, küszködtem,
egy kirakós lett, csupa hiányzó darabkával.
Ha egyszer belénk égett, a butaság érzete sosem múlik el,
mindegy, hány érmet nyerünk.
(…)
És így, Leslie segítségével és a tanároknak
és könyvtárosoknak álcázott angyalok kórusával
éveken át tartó nagylelkű szeretettel és órákon
át tartó gyakorlással azok a hangyák végre
egyenes sorba masíroztak
szavakat formáltak, mondatok táncát járták, világokat
építettek egy lánynak, aki végre megtanult olvasni,
kinyitottam a kincsesládát
és szándékosan
lenyeltem a kulcsot”

Sokszor költöztek egyik városból a másikba, így a barátságok egyre nehezebben alakultak ki. Az otthon érzése elveszett és tulajdonképpen nem maradt semmi.

„(…) egy lelkész gyerekeként az ember
sokat költözik, nem festi ki a falát,
nem rak ki posztereket; a bútort az egyház veszi,
ők fizetik a jelzálogot, ők hozzák a szabályokat.”

Bővebben: link

Meglepődtem ezen a könyvön, mennyire jó. Ezt a könyvet is abban a csomagban rendeltem, amiben a Cranket is, és nagyon sok hasonlósága ellenére rengeteg különbséget is tartalmaz. Mindaz, amit a Crankben hiányként írtam meg, az ebben a könyvben benne volt, És mennyire jó is volt olvasni!
A könyv gyakorlatilag egy életrajz, hogyan nőtt fel a szerző, milyen hatások érték, és hogyan alakult az első, majd a sokadik könyve is (vannak érdekes témák a könyvei között, remélem egy-kettőt azért majd alkalomadtán lefordítanak). A könyv három részre épül fel: az elsőben csak a gyerekkoráról szól, és teljesen önéletrajzi könyv, a második rész a munkáiról, és reflexió a különféle problémákra, mások történeteivel, míg a harmadik rész egyfajta lezárása a szülei problémáinak, és a saját életének egy újfajta indulása.
Az első részben ami nagyon jó volt, hogy nem csak önmaga történetével foglalkozott, hanem megmutatta a környezete problémáit is, amivel valamennyire ő is összekapcsolódott. Fontos témákról esett szó, nem csak a fő kérdéséről, a bántalmazásról, hanem ott volt a szegénység, a szülői szeretet hiánya, a felvilágosítás hiánya, de kapcsolódik ide a függőség, és társadalomkritika (az iskolai hierarchián keresztül). Viszont talán a legnagyobb pozitívuma, hogy nem áll itt meg (mint minden YA könyv, amiben a kábítószer rossz), hanem megmutatja a felépülési időszakot, és hogyan találja meg önmagát.
Az első rész második felében a Dániai útjában nagyon érdekes volt, ahogy nem csak önismeretet tanul a másik kultúráján keresztül, hanem megmutatja kicsit a generációs traumákat teljesen más kontextusban, mint ahogy eddig láttuk. Nagyon szíven ütött, ahogy a második világháborúról beszélnek, és hogy ez nem csak Dániában, de valójában itthon is nagyon élő kérdéskör.
A második rész számomra kicsit furcsa volt, mert itt direktben foglalkozunk a bántaslmazással, a bántalmazás formáival és az alapvető problémákkal is. Kicsit talán nehezebb volt olvasni amiatt, hogy itt egyni törtneteket látunk (és néha a szerző életében lévő változásokat), így egy-egy történet még jobban szívbemarkoló tudott lenni. Ami viszont nagyon jó benne, hogy megmutatja a skálát, hogy milyen színtereken láthatjuk a bántalmazást, és hogy mindegyik bántalmazás. Hogy attól, hogy más korban, más időben, más helyen, mást csinált, attól még ugyanaz lehet rá a szó. Hogy beleegyezés kell, és hogy ezt egy ötéves nem fogj tudni megadni. És hogy tenni kell ellene, hogy ne legyen semmilyen fomrában.
A kötet verformában épül fel, amire Simon Márton egy nagyon sokszor idézett szövegét mondanám: nem versben íródott, csak sokszor használták az entert. Néha vannak rímek, de számomra a vers formaisága nem nagyon jött át. Lehet volt (és kérem is azt a lírával foglalkozó olvasót, hogy mondja meg mit nem vettem észre), de igazából ez egy próza volt. Egy jól ütemezett próza. Emiatt szerintem egyrészről könnyű is olvasni, hiszen a szöveg nagyon tömör, nincs benne annyi felesleg, mint akármelyik más prózában lehetne. Emellett pedig nagyon jól adja a haladásérzetet, vagyis hogy viszonylag keveset olvastál, mégis a lapok tekintetében ez érezhetőbb. Jó élmény olvasni, és mindenképpen ajánlanám emiatt tiniknek.
Nagyon tetszett a könyv és nagyon különleges számomra. Ajánlanám tiniknek, de úgy, hogy ezeket a témákat ki tudják beszélni valakivel. Ajánlanám úgy is, hogyha valaki nem feltétlen szeret olvasni, mert a szövege könnyen érthető, és hamar olvasható a szöveg. És ajánlanám akár irodalomtanároknak, vagy osztályfőnöki (társadalomtudományi) órára is, akár egy-egy verset kiragadva a nagy egészből, elgondolkodtatásra, beszélgetésre. Szerintem szükség van erre a könyvre, és csak remélni tudom, hogy még sok-sok emberhez el fog jutni. (és hogy hasonlóan színvonalas, hiánypotló alkotásokat is lefordít még a kiadó)

Link a blogos értékeléshez:
https://www.niitaabellvilaga.hu/2022/03/laurie-halse-an…

Laurie Halse Anderson korábbi regénye, a Hadd mondjam el nagy hatást gyakorolt rám. Középiskolás koromban bukkantam véletlenül rá a könyvtárban, s úgy gondolom, hogy azt a példányt én olvastam rongyosra, mert egy éven belül tizennyolcszor kölcsönöztem ki. A regény központi témája mélyen megragadott és meg is változtatott bennem valamit. Bár új könyve, a Hadd kiáltsak! teljesen más stílusra épül, egy percig sem voltak kétségeim afelől, hogy be kell szereznem. A benne foglalt történet rendhagyó módon került tálalásra. A szerző a tartalmat szabad verseléses formában adja át, így nem találkozhatunk benne a klasszikus keretek közé szorított, megszokott, azonos szótagszámú, sor végén rímekkel ellátott stílussal. Inkább egyfajta slam-nek hat, amelyben első pillantásra a szavak mintha véletlenszerűen követnék egymást, de alaposabban átrágva láthatóvá válik a tudatos alkotási folyamat. A szabad verselési stílus látszólag egyszerű, mivel nincsen keretek közé szorítva, de pont emiatt olyan nehéz: szabályok nélkül, szabadon alkotni olyan érzés, mint először víz alá merülni.
A regénynek nem csak a formai megjelenése adja a különlegességét. Az ereje a sorok között húzódik meg, ugyanis a szerző a kötet első felében a saját élettörténetéből ragadott ki meghatározó pillanatokat cenzúra nélkül. Kegyetlen őszinteséggel, nyersen és tényszerűen nyilatkozik arról, honnan indult, milyen családi háttérrel rendelkezett. Nem mentegeti a szülei viselkedését, sem önmagát. Ezt igazán megrendítő olvasni, ritkán látni ennyire tiszta kitárulkozást. Az olvasóból szánalmat vált ki az író iránt a gyerekkora miatt, s mellette szánja a szülőket is, hogy nem maradt az életvitelük stílusa a folyton változó négy fal között.
A könyv további része főként a korábbi regényéről, annak témájáról szól, hogy miként alkotta meg és milyen eredményeket ért el vele mind a könyves szférában, mind a társadalomban. Nagy hangsúlyt fektet arra, hogy az írásának a valódi célja nem csak az öngyógyítás volt, hanem az is, hogy az olvasói szemét felnyissa egy, a mai társadalomban aktívan jelenlévő problémára. A mentális, fizikai vagy nemi erőszak egy olyan téma, amely esetén sosem fogynak el azok az oly nehezen kimondható szavak. Furcsa érzés volt látni, milyen utóélete van egy általam is olvasott regénynek, hogy nem áll meg a történet az utolsó pontnál, hanem sok éven keresztül még tovább gomolyog. Ha valaki nem hiszi el, hogy a könyveknek milyen nagy ereje van, annak itt a legjobb példa rá, hogy a világot tudja megváltoztatni néhány jól megformált, valós háttérrel rendelkező gondolat.
A szerző mesteri érzékletességgel válogatta össze a verseiben feltüntetett szavakat. Minden gondolatnak a tökéletes fizikai kivetülését vetette papírra, ezáltal egyszerű, de roppant erős sorokká álltak össze. Az általa használt metaforák hatalmas erővel bírnak, hegyeket mozgatnak meg az olvasó lelkében. Mindössze két-három szóval képes egy színes animációt megjeleníteni, amely a szemünk előtt pereg. Én úgy gondolom, hogy a tárgyilagosság megtartása még inkább erősíti a tartalmat, hiszen az objektivitás lencséjén keresztül az olvasó a saját szubjektív véleményét tudja megformálni a bemutatott képről, mindenféle külső behatás nélkül. Nem mondom, hogy minden vers elnyerte a tetszésemet, sőt, nagyon kevés volt, ami igazán értékelni tudnék, ám a mögöttes tartalom és a szavakból áradó nyers erő összességében megadta azt a katartikus érzetet, ami a szerző célja volt.
Laurie Halse Anderson az élete fordulópontja után évekkel később, de el merte mondani, mert kiáltani, hogy mi történt vele és ezzel hatalmas bátorságról tett tanúbizonyságot. Az élére állt egy fontos témának, világítótoronyként stabilitást nyújtva a társadalom hömpölygő mocskos tengerében. Arra biztatja a sorstársait, hogy ők is merjenek suttogni, beszélni, hangosan kiáltani, akkor is, ha úgy érzik, ehhez nincs joguk, ők ehhez kevesek vagy éppen úgy vélik, hogy nincs senki, aki meghallgatná őket. Mert minden egyes felcsendülő hang számít. A Hadd kiáltsak! című műve egy minden tekintetben roppant erőteljes, rendhagyó alkotás. Éles rikoltásként hangzik a könyvek csendes mezején.

Ha mindenki kiáltana, aki erőszak céltáblájává vált valamilyen módon életében, nagy-nagy hangzavar lenne a Földön. Ember embernek farkasa. Fontos, amit Laurie Halse Anderson csinál! Bátor és őszinte ember. Nagy lelki szenvedés jutott neki, de – nagyrészt Dánia és a hygge segítségével – megerősödve tudott kikerülni belőle és tenni akarással. Minden tiszteletem az övé.

Nem szoktam sok verset olvasni, igazából ennek nem tudom az okát, nem mondhatnám, hogy nem szeretem a verseket.
Ezt a kötetet egy kihívás miatt vettem le a polcról, és arra gondoltam, hogy megpróbálkozom valami modernebbel. Szabadverseléssel eddig még nem találkoztam, így kíváncsi is lettem.
Az első néhány oldal kellett, hogy belerázódjak ebbe a stílusba. Aztán teljesen észrevétlenül magába szippantott, és erővel vettem rá magam, hogy ne egyszerre „fogyasszam el” a kötetet.
Tulajdonképpen három részre osztható a kötet. Az első részből megismerhetjük a szerző életének egyes szeleteit, gyermek és ifjúkorát, családi viszonyait. Megdöbbentő volt számomra, hogy mennyire kendőzetlenül, őszintén, nyersen tárulkozik ki az olvasó felé. Nemcsak a saját életéről olvashatunk, hanem egy kis kitekintést is kapunk a társadalmi problémák felé. A családon belüli erőszak, a nemi erőszak, a szülői elhanyagolás, a függőség, a szegénység, a szexuális felvilágosítás hiánya által okozott veszélyeknek témája éppúgy előkerül, mint a saját problémái.
Az életben átélt nehézségei ellenére egy bátor, kemény személyiségnek ismertem meg Laurie Halse Andersont. Ezt bizonyítja az is, hogy kiállt a nyilvánosság elé, hogy a korábban említett témákra felhívja a figyelmet. A műveit felhasználja arra, hogy minél több emberhez eljusson az információ.
A második részben főként a bántalmazás különféle formáival foglalkozik, utalva és bemutatva korábbi munkáját és annak forrásait. Felhívja az olvasó figyelmét arra, hogy a bántalmazásnak számtalan formája létezhet. Kulcsszóként emelhetném ki a gondolatai közül a BELEEGYEZÉS tényét.
Érdekes volt az is, hogy milyen nehézségekbe ütközött, amikor gondolatait terjeszteni akarta, hogyan gátolták a tevékenységét, milyen sokan dugták homokba a fejüket a szűkebb és tágabb környezetében.
A fájdalmas, szomorú, komor alaptéma ellenére én mégis pozitív érzésekkel fejeztem be ezt a kötetet. Laurie Halse Anderson kiállt önmagáért, kiáll folyamatosan másokért is, egy erős személyiség, nem tört meg. Ha neki sikerült, másoknak is sikerülhet.

„csak magamat tudtam helyrehozni”

Bár ennek a memoárnak a központi témája a nemi erőszak, ami végigkíséri az író életét, ugyanakkor ez nem csupán egy szokatlan formában előadott biográfia, hanem áldozatok millióinak iránymutatást és erőt adó kötet valamiről, amiről ők nem vagy csak suttogva mernek beszélni… Laurie Halse Anderson nemrég töltötte be a 60. életévét, de élete nagy részében a pártfogója, a támogatója volt a többi túlélőnek.

Mivel egy életet nem lehet csillagozni, így muszáj elmondanom, hogy az én 5 csillagom az erőteljes mondanivalójú verseknek és a mellbevágó gondolatoknak szólnak. Szerettem a fordítást, szerintem magyarul is sikerült épp olyan borzongatóvá, ijesztővé és szívszaggatóvá tenni ezt a kötete, amilyen eredetileg lehet.

Bővebben a blogon:
https://hagyjatokolvasok.blogspot.com/2021/11/laurie-ha…

Az írónőnek ez a könyve rendhagyó: nem regény, hanem önéletrajz, méghozzá verses formában. Beszél arról, hogy mi vezette ahhoz, hogy megírja a Hadd mondjam el … -t miért tartja még mindig fontosnak ezt a témát és milyen hatással vannak rá a mostani társadalmi változások.
Ugyanúgy elsősorban fiataloknak szól ez a kötet is, mert a fő hangsúly pont Anderson ifjúkorán van. Megismerhetjük szülei és családja történetét, de érezhető, hogy vannak részek, ami felett nem ő rendelkezik és nem érzi jogának, hogy beszéljen róla, mint például a húga életéről. Nagyon tisztelem benne ezt a határozott hozzáállást.
Miért is érdemes megismerni az ő életét? Mert kiderül, hogy milyen nehézségei voltak, hogy milyen traumák élték és kiderül, hogy bár nem is gondolná az ember, akár a szüleinknek a 60-as, 70-es években amikor gimnáziumba jártak ugyanazok a problémái voltak mint manapság. Jó, persze a technikai feltételek változtak, de akkoriban is volt olyan, hogy randi erőszak. Mert bizony Anderson fiatalkorára is ez nyomta rá a bélyeget: ő is egyike volt azoknak a lányoknak, akiket megerőszakoltak, pedig határozottan mondott nemet. S miután teljesen úgy érezte, hogy saját hibája volt, nem beszélt róla, s talán ha nem annyira erős és nem talál kapaszkodót nem lett volna belőle az aki. Nem írja meg hasonló történeteit és nem lesz az, aki eljár iskolákba beszélgetni diákokkal és aki rengeteg történetet hallgat meg arról, hogy mennyien nem beszélnek még mindig arról, ami és ahogy történik velük.
Nagyon erőteljes a kötetnek a másik része is, ami meg már arról szól, hogy a könyve miatt milyen nehézségei voltak. Ellenzi a cenzúrát, úgy érzi, hogy a fiatalokkal igenis nyíltan kell beszélni és nem, nem a lányok a felelősek azért, mert a partnerük nem fogadja el, ha “nem”-et mondanak. Igen, ő üdvözli a #MeToo mozgalmat és vállalja, hogy a felelősség, a helyes minták megmutatása és az, hogy meghallgatjuk az ifjúságot a felnőttek feladata.

Bár Laurie Halse Anderson főleg szabadverseket ír, ezek nem olyan 4-5 soros okosságok, mint a népszerű Instagram költők köteteiben olvashatók. Nem, itt vannak komoly, balladai hosszúságú költemények, központozás, kis és nagy betűk és trükkök szavakkal. Ahogy azt egy író tudja.

Részletesen: http://olvasonaplo.net/olvasonaplo/2021/11/07/laurie-ha…

A Hadd kiáltsak! volt az év első olvasmánya számomra, aminek nagyon örülök. Igaz, kissé keserű ízt hagyott maga után, de ⁣nagyon élveztem minden egyes mellbevágóan valóságos sorát, a hangulatát, és örülök, hogy rejtett érzelmek is feltámadtak bennem a könyv olvasása során. Valamiért az Ásta és a Pedig olyan szépen éltek jut eszembe Anderson ezen művéről, talán pont amiatt a keserű él miatt, amiről fentebb írtam. ⁣⁣

16 éven felülieknek bátran ajánlom ezt a szabad versbe foglalt különlegességet, valamint Laurie Halse Anderson összes könyvét.

Ez a könyv tele van fájdalommal, könnyedén képes az ember szívébe marni azzal, ahogyan megjeleníti a történéseket és érzéseket. Nem tudtam egyszerre kiolvasni, néha félre kellett raknom, mert úgy éreztem, hogy megfulladok. Fontos témákat érint a történeteiben és meglepő volt olvasni azt is, hogy miket tapasztalt, amikor előadást tartott. Annak köszönhetően, hogy néha milyen dolgokat mesélt felnőttekről is, azok után nem is annyira meglepő, hogy a fiatalság mennyire nincs képben bizonyos dolgokkal és elbagatellizálják akár a nemierőszakot is. Ez a könyv sok igazságot hordoz magában és egyáltalán nem könnyű olvasmány, ahogyan nem is tökéletes, de mivel kimeri mondani azt, ami sok esetben tabunak számít és emiatt nem is nagyon beszélnek róla az emberek, ennek köszönhetően viszont hiánypótló egy kötet. Sok esetben nem köntörfalaz és a rideg valóságot tárja elénk. Ez pedig az előnyére válik ennek a könyvnek, viszont ami nem tetszik, hogy nagyon gyakran nem rímelnek a sorok, vagyis inkább azt mondanám, hogy néha igen. Ez pedig számomra olykor nagyon zavaró volt és volt, hogy meg is akasztott az olvasásban.

A szabadverseket nem igazán kedveltem – egészen mostanáig. Ebben a kötetben a versek egyrészt egy élet mozzanatait tárják elénk időrendben, másrészt érzéseket, pillanatnyi érzelmeket közvetítenek, meglehetősen jól. Engem teljesen magával ragadtak ezek az írások, melyek zöme fájdalommal, felháborodással, dühvel van teli.

Elég tetemes a mennyisége azoknak a verseknek, melyek a nemi erőszak, szexuális zaklatás, fiatal korúak elleni szexuális bűncselekmények témakörét öleli fel. Ebből a szempontból nincs tapasztalatom (legalábbis nem számottevő), de anyaként, nagynéniként valamilyen szinten át tudom érezni a dolgot. Minden tiszteletem az szerzőé, hogy felkarolta ezt a problémát, felemeli a hangját, és a világ minden táján próbál segíteni azoknak, akiknek át kellett élniük a fent felsoroltak valamelyikét. Remélem, minél több emberhez eljut a kötet üzenete.