Hadd ​mondjam el… 88% 570 csillagozás

Miért olvasok folyton olyan könyveket, amiknek a csillagozása után, – hogy megértsétek, miért tettem így – magamról kell beszélnem?

Először azt gondoltam, nem írom le, elég, ha én tudom az indokaimat. Aztán eszembe jutott a nyilvánvaló tény, hogy mindenkiben él egy Melinda, aki hallgat a fájdalmáról, tehát nem is olyan kirívóan személyes erről beszélni, bizonyos keretek között. Bevallhatom, hogy bennem is lakozik egy. Néha nagyobb, néha kisebb teret birtokol a lelkemben, nagyjából 7 éves korom óta. Segítségre volt szükségem akkor, a melindaságom leküzdésében, és a mai napig harcolok vele.
Ugyanúgy, mint a regény főhősének, nekem is a művészet adott elég támaszt ahhoz, hogy újra cselekvő ember legyek.
A művészet tanított meg arra, hogy a tökéletlen a valódi tökéletes.
Mert igaz. Az igazságtól lesz gyönyörű.
A művészettel lehetőséget kaptam arra, hogy megérintsem a magam igazságát. Hogy több legyek pár kiló húsnál, ha röpke órákra is.

Ez a könyv pedig ebben a szellemiségben íródott. Nagyon nekem szól, nagyon az enyém.
Most pedig felhívom a művészet tanáromat, hogy megköszönjem neki mindazt, amit értem tesz és tett.

Először is, ezt a regényt Hannah Baker figyelmébe ajánlanám, azért, hogy rámutassak, bár ő felsorolt Tizenhárom okot, amiért öngyilkos lett, de ha azt hitte, hogy az élete egy szívás, és nincs lejjebb, hát rosszul hitte.
Mindig van lejjebb.
Ennek ellenére Melinda erős lány, tényleg.
Nincs az a tini, aki keresztül szeretne menni ezeken a dolgokon. Megaláztatás, szégyen, erőszak, keresztül néznek rajta, kihasználják…ha vannak is az embernek jó tulajdonságai, képességei, mindez láthatatlan, mint porszem a ködben.
Az emberek felszínesek. Csak a külső vázat látják, nem látják az okokat, a miérteket, csak az eredményt…aztán meg csodálkoznak, hogy léteznek még Melindához hasonló szorongó fiatalok. A szülők? Nem láttak semmit. Kire támaszkodjunk, ha nem rájuk? Ha a barátok el is hagynak (hiszen ez akarva-akaratlanul megtörténhet) akkor is ott a család. Nem hagyták, hogy beszéljen, segítségért kiáltson, ahogy a régi barátai sem hagyták, hogy köze legyen hozzájuk. Szomorú dolgok ezek. Ezzel ellentétben mégis azt mondom, a könyv különleges. Tetszett a rengeteg hasonlat, a sokszor ironikus gondolatai Melindának és az, hogy amennyire mélyen érintett ez a könyv és már-már letargiába estem olvasás alatt (Tényleg ilyen világba élünk?) mégis a regény végén csak a reményt láttam.
A reményt és a kiutat.

UI: Az Andy-félék meg menjenek a búsba, jó?!

Nagyon rossz érzésekkel olvastam ezt a könyvet. Ott van egy lány, akiről süt a néma segélykiáltás, magába fordult, nem beszél senkivel, a „barátai” elfordultak tőle, eszükbe nem jut megkérdezniük, hogy miért viselkedik így, és a szülei, akik látják a változást, de az örökös szidáson kívül nem tesznek semmit… fel nem foghatom. Ez a nemtörődömség, ami Melindát az otthonában és a környezetében körülveszi, szomorú. És rettentően zavart, hogy Melinda pont emiatt nem volt hajlandó beszélni, magába zárta a tragédiáját és így feldolgozni sem tudta megfelelően azt.
Megrázó, hogy mennyi Melinda élhet észrevétlenül közöttünk, csak mert nem figyelünk eléggé másokra…

Laurie Halse Anderson a Jégviráglányok-kal megvett magának így alig vártam, hogy egy újabb könyvét elolvassam. Nem csalódtam. Az írónő ismét egy nehéz témát dolgoz fel, amiről senki nem beszél szívesen, pedig sajnos ez a probléma nagyon is jelen van az életben. Sajnáltam Melindát. Utáltam mindenkit, aki szemét volt vele, aki nem halgatta meg. Ő csak el akarta mondani… Szerettem a történetvezetést, a rövidke fejezeteket és Melinda szarkasztikus gondolatait. Kivételesen nem zavart, hogy alig volt beszéd a könyvben, mert így tökéletes. Imádom az írónő stílusát, ahogy ír, a mondatait. Mostanában elég sok hasonló témájú, valamilyen traumát feldolgozó könyv jelenik meg (magyarul is), de két könyv elolvasása után kijelenthetem, hogy Anderson elképesztően jó ebben.

Nagyon sokáig halogattam a könyv olvasását, aminek szerintem elsősorban a borító (Animus) volt az oka. A történet ismeretében viszont el kell ismerni, hogy mennyire el lett találva. Amikor pedig végre elkezdtem, alig akartam letenni. Melinda hétköznapjait meséli el, amelyek mégsem annyira hétköznapiak. Vele együtt próbálunk leküzdeni egy olyan traumát, amiről nagyon sokáig nem is tudunk semmit. Hihetetlen, mennyiféleképpen képes büntetni magát az ember és másoknak milyen könnyű ezt nem észre venni. Nagyon elgondolkodtató könyv, az írónő pedig végképp kedvenc lett.

Néma segélykiáltás ez a könyv! Húsba vágó, lélekig hatoló!
Legszívesebben megrugdostam volna a szülőket, nyissák már végre ki a szemüket!
Világ Melindái: Mondjátok el!

Wow! Kicsit nagyon megdöbbentő… Tudtam, hogy kemény dió lesz, de ez nagyon mély volt…
Üdítően hatott ez az írás stílus is, a szereplő is érdekes volt. Ahogy azt a kirekesztettséget bemutatta, a fájdalmat, belső vitát… És a végén, akár egy fa elkezd nőni, újjáéled, talán egy ága már nem él, de mégis új erőre kap, erősebb erőre és él tovább…
Igazán nagyszerű! :')
Bővebben:http://lalalunea.blogspot.ro/2014/06/laurie-halse-ander…
U.I. : Köszi @VadLALLA , hogy végre a könyv elé ülhettem! :D

Jobb semmit sem mondani. Kuss, szorítsd össze a szád! Mindaz a szarság, amit a tévében hallani a kommunikációról meg az érzelmek kifejezéséről, hazugság. Senki nem kíváncsi igazán arra, amit mondani akarsz.

EZT senkinek sem lenne szabad gondolnia, elhinnie! Főleg nektek, a világ Melindáinak nem! Igen is nyissátok ki a szátokat, és üvöltsétek azt, ami bennetek van! Törjön elő minden rossz, ami a szíveteket nyomja és engedjétek be a napsugarakat, a reményt, a segítséget!

Még nincs gyerekem, de most kijelenthetem, hogy MINDIG lesz Rá időm!
Munka, főzés, takarítás mellett is lesz majd olyan óra, hogy leülök Vele szemtől szembe és megkérdezem Őt az iskoláról, a barátairól, a szerelemről, és minden egyéb dologról ami szóba jöhet. És nem fogom elfogadni az egyszavas válaszait, mert komolyan érdeklődöm majd iránta! Ha pedig történik Vele valami, bármi, én ott leszek Neki és begyógyítom megsebbzett lelkét, megragasztom összetört szívét!

Melinda szülei nem vették észre, hogy valami történt. Valami súlyos. A barátai igen, mégis hátat fordítottak neki, mert nyomasztó és hallgatag lett. Csak egyetlen egy szívből jövő kérdés kellett volna. De nem, az emberek túl önzőek, túl kétszínűek, és utánozzák a nagymenőket.
Tessék kinyitni a szemeteket és észrevenni mások baját, főleg azét, akit a szívetek aladt hordtatok 9hónapig; aki a legjobb barátnőtök/barátotok volt; vagy akár a tanítványotok és kinyújtani feléjük az egyik kezeteket.

Szerintem a legsúlyosabb dolog az életben ami egy nővel, lánnyal történhet az, hogy megerőszakolják. Egyáltalán milyen emberek azok, akiknek egyáltalán eszükbe jut az ilyesmi, és még meg is csinálják?! Mit gondolhat egy ilyen ember?! Az Andy féléket jól megkellene büntetni (ne írjam le a tökéletes módszert)!!

Mennyivel másabb lenne a világ, mennyivel jobb!

És mi mégis csak hagyjuk, hogy megtörténjenek a dolgok, végignézzük az egészet, pedig mi tehetünk mindenről… és mi tehetnénk ellenük is.

Hála, a történet főhőse Melinda, tényleg egy hős! Erős, kitartó lány, aki a végén kikel önmagából és megszólal. Érdemes meghallgatni a történetét, szóval fogd meg a könyvet, ülj le, és olvasd el! :)

Éppen akkor vitte vissza a könyvtárba egy fiatal lány, amikor én beléptem. Ránéztem a borítóra, és eldöntöttem, hogy igen, ez nekem kell. Jött is velem haza, szerencsére.
Igaz, jócskán idősebb vagyok, mint a célkorosztály, de nem érzem a távolságot. Ugyanúgy, sőt, talán még jobban át tudtam élni. Ugyanis a mi időnkben is volt mindig egy ilyen akaratos, erőszakos fiú, aki elcsavarta az összes lány fejét, aztán meg jól kihasznált mindenkit.
Mi, lányunk pedig a legnagyobb részt így éltük át a gimnáziumi éveket.
Nagyon fájt sokszor, ami Melindával történt, pontosabban az, ahogyan ő ezt megélte.
Kellemes volt a lelkemnek, ahogyan a végén elkezdett összeboronálódni a család.
Kár, hogy ez nem előbb történt meg, de sajnos, az élet már csak ilyen.
Jó könyv volt, örülök, hogy hittem az első benyomásnak.

Vannak olyan helyeztek az életükben, amikor annyira elszorul a torkunk, hogy képtelenek vagyunk megszólalni. Mi történne, ha ez állandósulna velünk? Ezt mutatja be Melinda története.
Még mindig úgy gondolom, Handerson nagyon jól ír, ez ebben a könyvében is megmutatkozik, bár azért stílusilag más, mint a Jégviráglányok. Itt is egy nagyon fontos problémát jár körül, amelyről jobb lenne többet beszélni.

Órákat lehetne arról vitatkozni, hogy egy kamasz esetében mennyire fontos, hogy odafigyeljen a környezete rá, meghallja még a néma segélykiáltást is. Bár nem csak egy kamasz, hanem mindenki esetében fontos lenne. Mennyi öngyilkosságot, mennyi bánatot, mennyi felesleges szenvedést meg lehetne előzni azzal, ha csak annyit mondanánk: „Én meghallgatlak, mondd el, mi bánt!”
De sajnos:
"It's a very, very
Mad world, mad world…"