Catalyst 4 csillagozás

Laurie Halse Andersonnak két könyve jelent meg magyarul: a Hadd mondjam el… és a Jégviráglányok. Valamilyen szempontból mindkettő nagyon közel került hozzám. Szíven ütöttek. Nagy elvárásokkal kezdtem olvasni a Catalystot.

Tekintve, hogy az egyetemi felvételi rendszer nálunk kicsit másképp működik, mint Amerikában, ebbe a történetbe nem tudtam száz százalékosan beleélni magam. Meg talán azért sem, mert meglehetősen kiábrándultam az egyetemekből (mármint azokból, amiket ismerek), úgyhogy csak félig tudtam együtt érezni Kate-tel, akinek minden álma lett volna bejutni az MIT-re.

Annak ellenére, hogy a főszereplő sok döntésével nem igazán tudtam egyet érteni, ez a könyv is megvett kilóra. Először azt hittem, hogy nem így lesz. A könyv első kétharmada egy tizennyolc éves lány átlagos vívódásairól szól, akinek évekkel korábban meghalt az anyja, aránytalanul sok terhet kell otthon magára vállalnia és éjszakánként futni jár. Nem volt rossz, de kiemelkedő sem. Aztán hirtelen minden megváltozott, és elszorult torokkal olvastam az utolsó hatvan oldalt.

Lehet, hogy sokaknak nem tetszik. Akik nem szeretnek szomorú dolgokról olvasni (a két magyarul megjelent könyv is sok kritikát kapott a negatív témák miatt…). Akiknek az ifjúsági irodalom a vámpíros-vérfarkasos-angyalos fantasy-történeteknél kezdődik. Akik rózsaszín buborékban szeretnék leélni az életüket. Akik elfelejtették, hogy milyen bizonytalannak lenni. Akik nem szeretnek kamaszokról olvasni. Őket is meg tudom érteni. Én mégis örülök, hogy van valaki, aki kertelés nélkül ír megfogható, létező gondokról, tiniknek. Ha valami hangzatos ajánlást kéne mellébiggyeszteni, azt mondanám, hogy Laurie Halse Anderson könyvei olyanok, mint Lois Lowry történetei, csak 4-5-6 évvel idősebbeknek.

Engem nagyon megfogott az írónőnek ez a könyve is. Főleg azért, mert ebben a történetben is valódi emberek küzdenek meg valódi, létező, mindennapos problémákkal. És jó, hogy ezekről ír valaki. Cukormáz, mesterkéltség nélkül, őszintén, keményen. Úgy, ahogy a valóságban is megtörténnek.

Ez a regény két közhely (néha rombolnod kell, hogy építeni tudj és nem futhatsz örökké önmagad elől) kibontása. Csak szépen megírva és sok kémiával. Annyira nem nyerte el a tetszésem, mint Andersen két másik könyve (mármint a kettő másik, amit olvastam), valami hiányzott belőle. Például egy magyar fordítás. Az hiányzik erősen. Bár így tanultam egy új szót (az Urban Dictionary segítségével):
litch – A lighter or any other fire creating device.
Persze nyilvánvalóan nem ezt az egy szót tanultam belőle, de a beszélő nevek foglalkoztattak legjobban. (A kémiai kifejezéseknek pedig egyszer majd utánamegyek. Hamarabb, mint az Alice in Wonderland utalásoknak…) Vagy tele volt olyan rejtett utalásokkal ez a regény, amelyeket hiányos nyelvtudásom miatt nem vettem észre, és akkor ez hiányzott belőle, vagy Laurie Halse Andersen regényei alapvetően ugyanazt a mintát követik, vaaagy… Vagy nem tudom, mi van velem. Mindenesetre bírtam, hogy a főszereplő fut. És kémiakocka. És hogy spoiler Na meg hogy spoiler
De a legjobb, hogy elég a főszereplőnek érteni a kémiát, a regény megértéséhez nekem nem kell jónak lennem kémiából. (Bár nem árt, ha emlékszem, hogy mi az a kovalens kötés.)