Vigyázat, fanyalgó nosztalgiatrip következik!
Bizony ám, több mint tíz év elteltével Anita ismét a porondra lépett nálam. Olyan volt, mint egy régi ismerőssel találkozni, aki nem öregszik változik – ellentétben velem.
Igen, tudom. Tipikus vágybeteljesítő lányregény, ahol mindenki dugni akar mindenkivel és mindenki fel akar falni mindenkit (nem feltétlenül ebben a sorrendben), némi urban fantasy körítéssel.
Nem erre az olvasásomra leszek a legbüszkébb ebben az évben, de az elmémet masszívan képes legyalulni a heti hat napos (10 órás) munka, mindenféle egyéb muszáj-teendővel megtűzdelve, amikor a világ a teendőlista következő pontjának kipipálására zsugorodik. Mindannyiunk életében vannak olyan időszakok, amikor le kell nyúlni a… hm… szóval arra a szintre. Emlékszem egy megerőltető vizsgaidőszakra, amikor némi bűntudatos szemezést követően elolvastam az Alkonyatot. Másodjára. Szerencsére ő az ország másik végében van, különben ki tudja, mi történt volna velem.
Szóval, mindenkinek szüksége van néha (néha, hát persze) olyan olvasnivalóra vagy olyan tevékenységre, ami nem igényel különösebb odafigyelést vagy gondolkodást. Ami lezsibbaszt. Amúgy ez egy nagyon érdekes jelenség, valószínűleg ezért él meg az összes párkeresős, hülye kihívásos tévéműsoros hülyeség, amik nyolc óra alvás után még egy fikusznak is fizikai fájdalmat okoznak, hát még szerény személyemnek szombat reggel kilenckor, a gyerekkori macis hálóingemben.
Három vargabetű után csak eljutok Anitához. Hát, húú meg hűű. Amikor a tinédzserkori emlékillúziók találkoznak a felnőttkori rögvalósággal, az mindig kemény menet.
Emlékszem, amikor anno (tizenöt évesen) nagyanyám heverőjén hasalva elkezdtem olvasni a Bűnös vágyakat, megütköztem, hogy a kemény vámpírvadász csaj csinos kordkabátkáról mesél. Most már nemcsak ennyi bajom volt, bár, ha nagyon őszinte akarok lenni, nem emlékszem rá jobban az újraolvasás után….
Igazából lehetett sejteni, hogy Hamilton az idő előrehaladtával mennyire elkurvul majd – a folyamat már az első kötetben elkezdődik, amin szörnyen látszik, hogy egy író korai zsengéje; szép részletesen le van írva, kinek milyen színű a szeme, a haja és Jean-Claude-nak, az éjfélkék szemű (sírok, $@!%), göndör fekete hajú vámpírnak az a legnagyobb szerepe, hogy Anitát körbeudvarolja, ez a helyzet a második részben sem változik. Ha ezen túllépünk, lehet foglalkozni a könyvek érdemi részével, a természetfeletti lényekkel meg a gyilkosok utáni nyomozással, amelyek, ezt töredelmesen bevallom, még mindig lekötöttek annyira, hogy az első rész után rögtön nekikezdjek a másodiknak.
Anita egyértelműen Hamilton felturbózott és idealizált képmása, amivel még nem is lenne akkora gond, ha következetesen építette volna fel a karaktert. Anita Blake huszonnégy éves, aki egyedülálló módon már kinyírt tizennyolc vámpírt és ezzel kiérdemelte a Hóhér becenevet, több (és rondább) sebhelye van, mint Rambónak, és a 160 centijével és 48 kilójával (mert ezt is megtudjuk) bármilyen szorult helyzetből kivágja magát, torkokat metsz el, szemeket tol ki, és halottkeltő lévén napi szinten támaszt fel oszló hullákat. Oké, lehet mondani, hogy 20 évesen állt munkába és ilyen fiatalon könnyen elhajlik az ember erkölcsi érzéke, de ilyen tapasztalattal kb. 38-40 évesnek kellene lennie – főleg, ha figyelembe vesszük, hogy amikor Anita éppen nem valakinek a beleiben turkál (ami egyáltalán nem zavarja), pont olyan, mint egy huszonnégy éves fiatal lány, aki nagyon szeretné, hogy keménynek és cinikusnak tűnjön. Stephanie Plum vámpírvadász kiadásban.
Még nem tudom, hogy végig… nem, biztosan nem olvasom végig a sorozatot, mert csak az első nyolc részt tartottam meg, utána Hamilton mérhetetlenül leírta magát nálam és ahogy az értékeléseket olvasom, még mindig vidoran gyártja a pornót és annyira fáradt nem lehetek, hogy az új részeken végig vergődjek, ahhoz túl rövid az élet.
