Őszintén szólva csak az első fejezetet olvastam el, mert a téma, ami a leginkább érdekelt, az az incel közösség volt. Folytatni terveztem, de végül mégis feladtam, lejjebb elmagyarázom, miért zavart annyira többek között az írásmód.
A könyvet a radikális feminista oldalak hatására kezdtem el olvasni. A címe figyelemfelkeltő, ezért izgatott voltam. Sajnos egy kicsit csalódtam, amikor befejeztem az első fejezetet.
Először azt gondoltam, hogy a majdnem 440 oldal egy kicsit hosszú, de hát ez egy komoly társadalmi jelenség, amit részletesen meg kell tárgyalni. Azonban hamar rájöttem, hogy ez a hosszúság a sok mellébeszélésnek, a túlmagyarázásnak és az önismétlésnek köszönhető.
Az első fejezet (Men who hate women) az incel-kultúráról, valamint ezeknek a fórumoknak és közösségeknek a magányos és frusztrált férfiakra gyakorolt erőszakos nőgyűlölő hatásainak valós életbeli következményeiről beszélt. Aki számára idegen az incel kultúra, az találhat egy adag új információt. Korábban már mélyen belemerültem ebbe a rabbit hole-ba, ezért előzetesen ismertem ennek a társaságnak a felépítését és ideológiai hátterét.
Laura Bates létrehozott egy hamis online személyiséget, „Alexet”, hogy csatlakozzon ezekhez a szerverekhez, és információkat gyűjtsön a bejegyzésekről és a felhasználókról. Bemutatta kitalált karakterének „háttértörténetét”, de teljesen elszalasztotta a lehetőséget, hogy megjelenítse azokat az érzéseket és gondolatokat, amelyeket egy ilyen karakter tapasztalhat, amikor csatlakozik ezekhez a közösségekhez. A pszichológiai és érzelmi hatást egy hétköznapi férfi szemével mutathatta volna meg, akinek nincs szerencséje a párkeresésben. Ehelyett „Alex”-et megemlítette, és részletekben ismertette a kitalált életét.
Ha az említett módszert követte volna, sokkal több értelme lett volna. De ebben az esetben csak úgy hangzott, hogy „hétköznapi és magányos, olyan hétköznapi, hogy az hétköznapisága olyan hétköznapi, hogy bármelyik hétköznapi férfi lehetne”, aztán elmagyarázta a tanulmányait, a preferenciáit stb. talán ez volt egy módja annak, hogy megmutassa az általa használt módszert, hogy megmutassa, hogy valójában egy hétköznapi férfi bőrébe bújt, hogy belülről mutassa be az incel közösséget. De ugrált a témák között, részletezte „Alex” hátterét, majd teljesen megfeledkezett róla, csak hogy véletlenszerűen ismét megemlítse több tíz oldallal később.
Néhány megdöbbentő idézetet használt az incel fórumairól a nők megerőszakolásáról és kizsákmányolásáról. Nem önkényesen használta őket, pusztán a sokk izgalmára, hanem nyers és beteges bizonyítékaként a szörnyű férfifölény ideológiájának és a nők valódi gyűlöletének ezekben az emberekben.
Nagyon tetszett, ahogy az incel szókincset és mémeket mutatta be, ez megmutatta, Bates milyen mélyen foglalkozott témáival.
A korábban említett online posztok után bemutatta a valós életbeli következményeit. Először az öngyilkos lövöldözőt, az Elliot Rodgerst mutatta be, aki az incel közösség bálványává vált. Később más mészárlásokat is ismertetett, és bemutatta az összefüggéseket a Rodgers és az őt követő terroristák között. Ez a rész azonban nem volt különösebben lineáris, a témák és idősíkok közötti ugrálás itt is érezhető és zavaró volt.
Összességében elismerem a kutatást és a sok (hiteles!) forrást, amelyet Laura Bates használt, azonban ezeket jobban megszerkeszthette volna, mindezek túlzott magyarázata és körülírása nélkül. Ez a 60 oldal simán lehetett volna 50-55.