A ​Nyugat első nemzedéke 1 csillagozás

Válogatás
Lator László (szerk.): A Nyugat első nemzedéke

„Kötetünk a Nyugat első nemzedékének öt költőjét ismerteti meg az olvasóval. Válogatást nyújtunk át Kaffka Margit, Gellért Oszkár, Somlyó Zoltán, Nagy Zoltán és Karinthy Frigyes verseiből. Életművük nagyobb részével mutathatjuk be azokat a szerzőket, akik kevesebb lírai életművet hagytak hátra, mint a termékenyebbeket; Karinthyt bőkezűbben, mint Somlyó Zoltánt. Reméljük azonban, hogy mindegyiküktől sikerült kiválogatni a jellegzetes vagy valamilyen okból nevezetes darabokat, és még ezeknél is többet: talán pályájuk egész ívét, teljesítményük kisebb-nagyobb ingadozásait is érzékeltetni tudtuk. Azonkívül, hogy mind az öt költőnk részt vett a maga eszközeivel a magyar lírai köznyelvnek e század elején kezdődő megújításában, nem sok rokon vonást találhatunk közöttük. Kettejük – Kaffka és Karinthy – nem is a költészet számára alkotta legmaradandóbb műveit.”

A következő kiadói sorozatban jelent meg: A magyar költészet kincsestára Unikornis

>!
Unikornis, Budapest, 1996
262 oldal · ISBN: 9634270921

Várólistára tette 1

Kívánságlistára tette 1


Kiemelt értékelések

L_Timi12>!
Lator László (szerk.): A Nyugat első nemzedéke

Valamiért ez annyira nem jött rá mint a másik Nyugatos válogatás amit olvastam, voltak benne jók is, de például Gellért Oszkárt határozottan nem tudtam megszeretni, és a többi szerzőtől sem találtam 4-5-nél több túl jót. Kicsit csalódás volt bár lehet, hogy csak én vagyok a finnyás:/


Népszerű idézetek

L_Timi12>!

Egytájban a halál értem izengetett.
Sokat járkáltam akkor szökkenő hidak ívén, –
S ha véres kocsilámpa-szemek növekedtek az estbe felém,
Síneken állva, kisértőn mértem a perceket. –
Vagy házlépcsők vad emelet-örvénye felett
Szemem lehúnytam. És balkonok szédületén
Vigyáztam a szívemet százszor is én:
Bírok-e? – Várok-e? – Félek?
És elvégeztem, hogy maradok: élek.

Most nekem már menni kell.
Kivilágított termekbe sietve nyitni,
Kiviláglott hír-titkokat kérdezve szítni.
S hol két szempár sugara egymásba tüzell,
Közöttük haladni el.
Ablakban állva nézni, hogy járnak utcámban a párok,
Ismerős párok, tilosba-járók.
– Így próbálni kell, hogy bírom-e, állom-e szépen?
Erős-e ellened Élet, a vértem?

(Pedig jobb volna, tudom,
Erdőn, hegyekben járni és érezni vizet, eget.
Szoktatni már egyszer a csendhez szegény, feszült szívemet
És megbékélni, bizony!)

Eljön-e az Úr majd, ha hívom? –
Ha felhőkben, vizek sodrán, föld hűsén keresek
Két óriás, merítő, lágy, nyitott, örök tenyeret,
Mely csak kitárul se adva, se kérve, –
Lehajthatom-é egyszer fejemet?
Feszült lelkem belesimulhat-e végre
Az Isten óriás köd-tenyerébe?

Kaffka Margit: Tán zsoltárok elé

L_Timi12>!

I. [HAJNALI IMÁDSÁG]

A szűk Könyök uccán hazamegyek,
most hajnali három óra.
Istenem, vezess a jóra!

Békevirágok e szürke kövek
és béke e hajnali ég.
Istenem, szeretsz-e még?

Züllenem, hullanom rendeltetett
és lehull, aki arravaló.
Légy velem, Mindenható!

Hajnali percek szemeznek alá
s a harang a szívükbe sikolt.
Istenem, sok bánatom volt!

Keresztények űztek, csúfoltak zsidók.
És a nők se szereztek nekem semmi jót.
Eldobtak, mint az odvas diót.

Húsz évvel szerettem, húsz évvel vakon,
ma sápadt és zord halovány alakom:
Istenem, a szívedbe lakom.

Nincs éjjelem, nincs és nappalom sincs,
csak e hajnali ég, csak e kék…
Istenem, szeretsz-e,
Istenem, vezetsz-e,
Istenem, megversz-e még?

Somlyó Zoltán: Megbeszélések az Istennel

L_Timi12>!

Karod, mely gyermekesen ifjú csípődre hajlik,
emeld fel bátor ívben és szegd fel a fejed!
Feszüljön kebled bőre, nyakad villogva álljon,
lássam, hogy nem találod sehol méltó helyed.
Repedjen meg a varrás a fölzsendült derékon,
szakadjon föl a vállon a könnyű, fodros ing.
Szemed féloldalt vesd le, hajolj felém remegve,
mint amikor a szálfa a villámtól meging.
Bukdácsolón a térded reszkettesse meg combod,
e dús virágban álló, harmattól ittas lombot.
A szád egy szóra nyíljék, mit soha ki nem mondott.
Se rémület, sikoly se s ijedtség rád ne szálljon!
Feszüljön kebled bőre, nyakad villogva álljon!
Ajkad nyílegyenesen az ajkamra találjon!

Somlyó Zoltán: Karod...

L_Timi12>!

Mitől oly terhes minden ősz
s mért kábulunk el illatában?
S ha lágyan perg a sok levél,
mért látjuk, hogy ott a halál van?

Ha szőlőgerezdhez nyulunk,
mért járja hő az ujjainkat?
S az érett nő mért gyengül el,
mint rózsa, mit a szél megingat?

És mint a vágyó anyaméh,
miért járunk szívig kinyílva?
S miért cseng és mért mosolyog
az érett körte, alma, szilva?

Ezt kérdi öntudatlanul
így őszidőn a gyötrött lélek.
Bámulván csöndes betüit
a kalendárjom levelének.

S míg leterítve áll az ágy
s a kályhának még lángja nincsen
az ablakon az őszi fény
beszáll s megcsúszik a kilincsen.

S kopogtatás nélkül benyit
az ősz, adója legjobb jónak;
az érett magzatot hozó
anya: a kilencedik hónap.

Somlyó Zoltán: Szeptember

L_Timi12>!

Harminchat évet vándoroltam,
megállok: fáj a láb.

Rossz volt az út. Jaj, uram Isten,
milyen is lesz tovább?

Harminchat év: megannyi átok,
az mind reám lesett.

Ha villámlott; a rőt lidércfény
mind engem keresett.

Tudom, hogy így e pusztaságban
elmúlok e mezőn.

Tudom, hogy látni fogtok engem
sápadtan, elveszőn.

Tudom, hogy követ dob reám
föld helyett pár marék.

Tudom, hogy elfelejtettétek,
hogy költőtök valék.

Mégegyszer harminchat, tudom,
nincs mérve énnekem…

Hadd dúdolom még addig el
pár sajgó énekem!

Somlyó Zoltán: Harminchat év

L_Timi12>!

Hangosan sírva sírból visszahívni
a nagy költőt nincs joga senkinek!
Ne sajnáljátok őt, hogy élte megszűnt,
hogy nyoszolyája nyirkos és hideg!
Az élet csak magányra készülődés
s a halál nem más, csak a szent magány!
Borzas feje a fellegekbe nőtt,
e rongy kor meg nem érdemelte őt!

Most elvállalja őt a magyar nemzet,
de nem vállalta addíg, amig élt.
Amíg a szája magyar átkot mondott,
magyarul sírt és magyarul remélt.
Most száz darabra szétszakítanátok,
de sok volt nektek ő, mint egy-egész…
Ne légyen zaj a nagy halott előtt:
e rongy kor meg nem érdemelte őt!

Ma nincsenek már élők és halottak:
csak bűnhődés van és sok szörnyü bűn!
Az erdőkön a sok fa mind kivágva,
az árnyék mind kisebb lesz s tovatűn.
Egy költőd is volt, véres Magyarország,
meg nem becsülted: halálra busult.
A föld csak föld, de szent az égi jog:
meghalt a költő, tehát élni fog!

Somlyó Zoltán: Ady

L_Timi12>!

Ó, hányszor gondolok tirátok,
minden széptől és jótól elhagyottan:
ti könyvek, miket sosem olvashattam!

Ti titokzatos, messzi hűs lapok!
Betűknek mérhetetlen tengermélye:
nem vihettek magasba és a mélybe…

Ott sorakoztok messzi polcokon
a titkotok két tábla közt bezárva –
s nekem nincs kulcsom ebbe a szent zárba…

De hűvös őszi alkonyatokon,
mikor hangja sikolt a szélkakasnak,
lelkemre éles fénysávok szakadnak…

És megindul köröttem csendesen
nem olvasott könyveknek légiója
s magával ránt a tisztább régiókba…

Megálmodom – ki eljő egykoron –
a legnagyobb gondolkodót a földön:
(hol leszek én, mire csillaga följön!…)

S az új Gutenberget is, aki majd
könyvét a lelkünk ráncaira írja…
S a nagy Költőt is, ki Dantét lebírja…

Ki jókedvet és szabadságot ád
a gályapadhoz láncolt embereknek,
kik egy könyv fölé borulva remegnek…

Somlyó Zoltán: Könyvek, amiket sosem olvashattam

L_Timi12>!

Meddig feszül még az izom?
Meddig tart az eszem-iszom?
Az utak még meddig visznek?
Életem: még meddig viszlek?
Meddig lobog még a lámpa?
Meddig nézek még a lángba?
Betűim még meddig írom?
Könnyeim még meddig sírom?
Meddig járom még a köröm?
Meddig öröm még az öröm?
Meddig bánat még a bánat,
mely mindennap újra támad?

Somlyó Zoltán: Meddig?...

L_Timi12>!

Aludj fiam. Kis ágyad mellől
Most föl kell állnom.
Most jön az én másik, az én nyomorult álmom.
A te pihegésed fölváltja egy másik
S milyen más zene!
Dicsőség álma vár s réztányér-csöngés közt
Jön már felém,
Jön már: a hiúság istene.

Aludj fiam. Egyedül hagylak
Most az anyáddal.
Most kelek birokra egy bűnös, régi vággyal.
Van már puha fészkem, s hírkolduló lantom
Mégis fölveszem?!
Dicsőség álma vár a túlsó szobában:
Ajtót nyitok.
És aztán behúzom csöndesen.

Aludj fiam. A boldogságom –
Gügyögsz? hiába! –
Most bele kell kiáltnom a siket világba.
Piacra mindennel, legszentebb titkommal
Vívni rongy csatát.
Dicsőség álma vár: ébren kell maradnom.
Aludj fiam!
Most csal meg először az apád.

Gellért Oszkár : A Tulso szobában

L_Timi12>!

Fönn, a harmadik emeleten…
A mélybe-nézést éjidőn szeretem.
Csak most látom, mily magasan lakom,
Ahogy így kinézek az ablakon.
Ha én most innen… Régi gondolat.
De soha, soha még nem éreztem
Magamat ennyire a föld alatt.

Fönn, a harmadik emeleten…
Elbibelődök egy végrendeleten.
Pecsét…Aztán kinyujtom a karom
S az ablakból leverem szivarom
És várom: jön-e a csönd, az örök.
Most érhetett a hamu a földre
S egy ásónyi homok most rámdübörög.

Gellért Oszkár: A harmadik emeletről


Hasonló könyvek címkék alapján

Ady Endre – József Attila – Radnóti Miklós: Válogatás Ady Endre, József Attila, Radnóti Miklós műveiből
Pomogáts Béla (szerk.): Doromboló
Urbán László (szerk.): Ajándék anyámnak
Cs. Nagy Zoltán (szerk.): Hass, alkoss, gyarapíts…
Jagos István Róbert (szerk.): Poet História X
Végh Balázs Béla (szerk.): 101 vers Szatmárról
Alföldy Jenő (szerk.): Versek a zsebben
Nemes Jánosné – Pamukné Szirányi Ilona (szerk.): Ünnepeljünk együtt!
Versek a 19. századból
Tabák András (szerk.): Fegyvert s bátor szívet