Verset ​mondok 93% 16 csillagozás

Igazságomból nem engedtem soha, káros szenvedélyem a dohányzás, meg az, hogy tehetségtelen, ezért rosszakaratú emberekkel összeférhetetlen vagyok.

Engem nem volt nehéz meggyőzni arról, hogy Latinovits egy zseni, mert eddig is oda-vissza voltam a munkásságáért. A Szindbád életem egyik meghatározó filmélménye volt, talán akkor éreztem először, hogy nincs külön színész és szerep, hanem ez a kettő egyben van, úgy passzol egyik a másikhoz, mint kulcs a zárba. Ritka az ilyen.
Latinovits érti, érzi a költészetet. Különösen tetszett a végén az Izgága Jézusok (önálló est 1969-ből), nagyszerűen megszerkesztett műsör. Voltak olyan levelek (pl. Ady válasza Csinszkának), amit eddig nem ismertem, ezeket külön öröm volt olvasni.

Felfoghatatlan, hogy nem engedték rendezni, az utolsó interjúban erről beszél. Sajnos a magyar népnek nem igazán van tehetsége abban, hogy megőrízze az olyan embereket, amilyen Latinovits is volt, abban meg végképp nincs, hogy lehetőséget biztosítson számukra a kibontakozásban.

Az a fránya minusz fél csillag azért, mert pont azokról a költőkről nem volt tanulmány, akik érdekeltek volna (Balassi nem az esetem, Petőfi még oké, Ady, József Attila, Radnóti meg nem volt sehol),viszonylag sokszor ismételte önmagát, és a szocializmus, be' csodás szintén kicsit lehúzta az egészet (bár gondolom, anno meg se jelenhetett volna, ha ez nincs).

Egész életemben mindig a versekhez menekültem. Amikor szerelmes voltam, amikor magányosnak éreztem magam (netán fölöslegesnek), amikor boldog voltam, amikor megbántottam valakit, amikor engem bántott valaki. Ady, József Attila, Radnóti gondolatain, versein nőttem fel. A diákszínpadon, a szavalóversenyeken megszólaltathattam őket, akik nyomot hagytak és hagynak bennem a mai napig is.

A társaim legtöbbször értetlenül néztek, valahányszor versenyre készültem (amit sosem a nyerésért csináltam), nem érthették azt a folyamatot, amíg egy-egy vers minden szavát, mondatát, sorát ízlelgetnem kellett, hogy aztán valamit létrehozzak.
A versek életem meghatározó szereplői. Sokszor nem értem, „csak” érzem őket.

Egyszer régen, már arra sem emlékszem, hogy ki, de megkérdezte gimiben, hogy ki mennyit olvas verset. Mindenki meglepődött, mikor azt mondtam, hogy nálam nem telik el nap, hogy ne ütnék fel egy-egy verseskötetet. Miért? Mert minden hangulathoz, minden érzelemhez, gondolathoz tartozik egy vers, és jó tudni, hogy más is érzett már ilyet.

Sok szempontól jó volt olvasni Latinovits gondolatait. Egyrészt mert zseniális versmondó, előadóművész, színész volt, akit egészen páratlan tehetséggel ajándékozott meg a sors. Másrészt majdnem elsírtam magam, amikor olvastam azt, amit én is érezni szoktam az „alkotás” során, csak én ezt soha nem tudtam (talán nem is akartam) megfogalmazni.
Mindenképp kedvenc lett.

(Nem tudom, hova sodor majd az élet, egy biztos: a versek szeretetét soha senki nem veheti el tőlem. Ezt pedig hatalmas áldásnak tartom.:) )

Azt hiszem, nagyszerű irodalomtanár is lehetett volna.

A Ködszurkáló sokkal jobban tetszett. Ebben kicsit sok volt az idézet, vannak ettől sokkal jobb Latinovits könyvek…

Latinovits zsenialitása ebben a könyvben is érvényre jut!

Ha eddig nem hallgattátok, tegyétek meg!