Emlékszem ​a röpülés boldogságára 93% 24 csillagozás

Nekem Latinovits kezdettől fogva mindig kicsit „gyanús” volt, mert számomra kicsit sok. Vitathatatlanul zseniális színművész és a könyvet olvasván: igazi művészember.
A kicsit sok, pedig már tudom miből fakad: át- és túlgondolt tudatosságából. A könyv kis részt életrajzi, nagyobb részt analitikus, filozofikus elmélkedés művészetről, versmondásról, a színházról. Kevéssé informatív, inkább elvont.
Az viszont lenyűgözött, hogy így tud írni is…

Mielőtt belekezdtem, abban reménykedtem, hogy közelebbről megismerem Latinovitsot és világát, ez csak részben teljesült. Igen, könyékig vájkálni akartam a magánéletében, és akkor mi van? A könyv, Latinovits összegyűjtött írásait tartalmazza, dilettáns előszóval fűszerezve. A szerkesztő, egykori Lakat T.-s Napkelték stílusában megcsókolja Latinovits lába nyomát is, közben minden tizedik sor után azt mantrázza, hogy: Latinovits immár kilenc éve halott… OK, hogy Latinovits nem egy kis epizodista volt a magyar színművészet margóján, de soknak éreztem az ömlengést.
Egy olyan ember képe bontakozik ki az írásokból, aki nem ismer kompromisszumot, ha színházról van szó, nyíltan, őszintén megütközik bárkivel, rengeteg munkát fektet abba, hogy minőséget nyújtson, tudatosan építi fel magát egy szerepre, vagy akár „csak” egy versmondásra, nehéz ember lehetett, kevés barátja volt. Annak ellenére, hogy az írások zöme egy anno elmaradt szakdolgozat kései pótlásának tűnik – olvasás közben tudtam meg, hogy Latinovits nem tanulta a színészséget-, rengeteg idézettel, kölcsönvett gondolattal, jól vannak megszerkesztve, és egy irányba mutatnak: változtatni kell! Érdekes, hogy Latinovits semmivel sem volt megelégedve, minden, ami jó volt, az a múlt nosztalgikus homályába veszett, a jelen posványa meg mételyezi itt a dolgokat. Valószínű nem volt minden ennyire fehér meg fekete, de erről gondolom, tudnának mesélni azok, akik még itt vannak köztünk. Latinovits egy javíthatatlan idealista – ebben hasonlítunk  másban sajnos nem – meg akarja váltani a világot, de egyedül ez eddig csak egyvalakinek sikerült. Ez az idealizmus mutatkozik meg a kommunizmus iránti rajongásában, ami – főleg mai szemmel – megmosolyogtató. Kedvenc szavai: gyökér, ér(hálózat), koordinátarendszer.
A Bago story erősen emlékeztetett Thomas Mann- Úr és kutya című novellájára, árad belőle a „felebaráti” szeretet, megható volt olvasni, annak tudatában, hogy nemsokára egy gyilkos balatoni vonat József Attila után, újabb áldozatot szedett.
A könyvet azért kicsit, mint írásművet is értékeltem, ezért a 4 csillag, bár kétségtelen, hogy vannak szép mondatai, de be kell vallanom, hogy a nagyon „szakdolgozatos” részeknél ugrottam.

Bár volt írás, amit már korábban olvastam, a Balaton miatt nagyon nagyon öt csillag. Ezután még sokkal különlegesebb, csodálatosabb érzés lesz hamburgerezés közben átnézni Tihanyra a balatonföldvári Kilátó Presszóból… nem tudtam, hogy Latinovits is megtehette ezt – ha nem is hamburgerezett – , de olyan jó érzés volt olvasni, hogy még libabőrös is lettem.

Zseni volt! Tény! Olvassuk!

A művelt művész. Nem volt színészkirály, vizionárius volt. A versekben meglátta a szavak mögötti tudattartalmat, a szerepekben az alakok mögötti spirituális létezést. Igen, kissé maníros volt, merev és „sok”. De bár minden művész képes lenne úgy játszani a manírok mezsgyéjén, olyan rugalmasan merevnek lenni, annyit, még többet adni abból a „sokból”! Mert neki rengeteg mindene volt, rengeteg kincse, amit azóta, a halála óta eltelt harminc-negyven év után is szüntelenül ad. Van, aki elfogadja az ajándékot, van, aki elutasítja. Én elfogadtam.

Nemcsak ragyogó színész, rendező volt a Színészkirály, hanem nagyszerű író is.

Nincs mit hozzátenni,..zseni volt,igazi színész! olvassátok!