Távolvíz 87 csillagozás

László Zoltán: Távolvíz

Egyszer ​csak megjelent százmillió idegen lény az Atlanti-óceánban, és mind az emberiséget akarta szolgálni.

40 év telt el azóta. A kreáknak és mesterséges ökológiájuknak köszönhetően a Földön soha nem látott jólét uralkodik, a hűségesen szolgáló lények pedig nélkülözhetetlenné váltak a tengerpartok és óceánok emberi kolóniáin. A csillogó felszín alatt azonban indulatok forrnak: legalább annyian űznék el félelemből a kreákat, mint ahányan számításból még inkább az emberhez láncolnák őket.

A tudós Jana és kisfia, Gellard csaknem húsz évet töltött hajótöröttként egy lassú időgépben, miközben a külvilág számára csak órák teltek el. Kiszabadulásuk után mindketten máshogy próbálják feldolgozni a velük történteket. A világtól elzártan felnőtt Gellard Tengerbudapest szigetvárosában próbál összerakni valamit, ami legalább távolról egy hétköznapi életre emlékeztet. Nehézségeit fokozza rég látott, vele közel egyidős apja, akinek köszönhetően hirtelen túl sokak érdeklődését… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 2017

>!
Agave Könyvek, Budapest, 2017
384 oldal · ISBN: 9789634192800
>!
Agave Könyvek, Budapest, 2017
374 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634192794

Enciklopédia 4

Szereplők népszerűség szerint

Berenczén Darka


Most olvassa 3

Várólistára tette 81

Kívánságlistára tette 55

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

>!
Noro
László Zoltán: Távolvíz

Akárcsak a Keringésben, a szerzőnek ismét sikerült úgy bemutatnia a Földet, mint egyfelől ismerős, másfelől nagyon is fura és idegen világot. A könyv történetében idegen lények működtetik a bolygó technológiáját, jelenlétük teljesen átalakította az emberi társadalmat, és miközben számtalan problémát megoldottak, legalább ugyanannyi újat is előidéztek.
Mivel a „kreák” (azaz kreatúrák) a tengerben élnek, sőt, biotechnológiájuk is a vízhez kötődik, az emberiség en masse az óceánokba, vagy azok partjaira költözött. Csupán a legmaradibb közösségek maradtak a szárazföldeken – ahol egy rövid, de annál alaposabb háború egyébként is tönkre vágta a régi elektronikai infrastruktúrát. Ez a vízi világ adja meg a regény mindennapjainak hangulatát. Járunk az Adrián újjáépült, régi-új Velencét idéző Budapesten, az elárasztott Szaharában úszó „hullámkarcolókon”, vagy a tenger mélyén megjelent idegen komplexumban. Az uralkodó felfogás szerint minél távolabb vagyunk a kontinensektől, annál modernebbek, annál szabadabbak lehetünk. Köszönhető mindez a fóka-szerű idegeneknek, akik minden óhajunkat teljesítik. Időfelpörgető* biogépeikkel napok alatt felépítenek egy úszó várost, gondoskodnak a szemét azonnali lebontásáról, vagy éppen minden héten egyszer betakarítható farmokat üzemeltetnek.

A jól felépített, ötletes világ társadalmi, etikai és természettudományos téren is izgalmas kérdéseket vet fel. Mit kezdenek magukkal az emberek, miután beköszöntött a bőség? Jó-e teljesen ráhagyatkozni egy olyan tudományra, amit nem értünk? Hogyan kezeljük azt a tényt, hogy egy értelmes faj mást sem akar, mint szolgálni? És persze honnan jöttek, nincs-e valami gonosz kis titkuk az engedelmes kreáknak? A regény mindegyik kérdéssel – és még másokkal is – foglalkozik, de alighanem a hard SF vonalon a legsikeresebb. A kreák eredete utáni tudományos nyomozásban vannak a legjobb fordulatok, a legnagyobb meglepetések. Az emberek közti konfliktus már kiszámíthatóbb, lényegében azok a szekértáborok alakulnak ki, amelyekre számítani lehet. (Az ÖsszKép-ügynökök hazugságai pedig néha kifejezetten gyengére sikerültek.) A főszereplők alapgondolata tetszetős – egy család, amelyet a krea időkibővítés* rombolt szét – de úgy vélem, többet is ki lehetett volna hozni belőlük. Mint a legtöbb hard SF-ben, az egyes emberek helyett itt is inkább az emberiség hibáit, jellemét és fejlődését sikerült megragadni. A világ és a történet viszont abszolút meggyőzőek, az első oldaltól az utolsóig (tényleg az utolsóig, mert a vége egy remek csavar) izgalmasak és igény szerint el is gondolkodtatják az olvasót.

* Lassú időgépnek hívják, de nem tetszik ez a meghatározás, mert szerintem teljesen félrevezető. Időfelpörgetés, időkibővítés, ezek a ráillő szavak.

7 hozzászólás
>!
Oriente
László Zoltán: Távolvíz

Honvágyat érzek. Tengerbudapest nem az első jövőbe képzelt változata a városomnak, de az első, ahová lélekben kicsit be is költöztem.

Komótos a felvezetés, de ez indokolt és cseppet sem bántam: röpködnek a kulcsfogalmak, el kell helyeznünk, meg kell értenünk őket, mint ahogy a regény központi jelenségének megértése sem triviális, ti. hogy az „időgyorsított mezők” és a „lassúidőgép-mezők” ugyanannak az éremnek a két oldala. A világépítés tehát eredeti, színes és plasztikus, engem tökéletesen elvarázsolt. (László Zoltán például előszeretettel rajzolja át a Mediterráneumot. A Keringésben szavannásította a Földközi-tengert, itt elárasztja és erdősíti a Szaharát.)

Érdekesnek és frissnek találtam a globális információs társadalom bukásával járó új társadalmi berendezkedés leírását is, ami nem valamiféle kőkorba dobja vissza az emberiséget, hanem – hála persze az idegen technológiájának és a gazdasági stabilitásnak – kis közösségek láncra fűzött rendszerét jósolja, belső hálózatokkal, adatvédelemmel, teljesen autonóm kulturális függetlenséggel, az egymással semmiféle érdekellentétben nem álló csomópontok laza szövetségi rendszerével.

Amint kikristályosodott azonban az új világ társadalom- és természetrajza, mélyrepülésként éltem meg az ún. akciót. Eleve mesterkéltnek hatott a cselekménybe erőltetett számtalan utazás, kergetőzés, üldözés, miáltal a szerző végigvezetheti az olvasót Távolvíz Csillogó Csodáin: nézd csak ezt a szigetvárost, ilyen egy hullámkarcoló, így működik a c-sztráda, és így tovább. A koncepciót maximálisan értékelem, de jobban kedvelem, ha az ok-okozati láncok furmányosabban épülnek fel, és nem veszem észre hogy éppen idegenvezetnek.
A két főhőssel, avagy nézőponti karakterrel gyakorlatilag lehetetlen azonosulni. Jana nem annyira tudásvágyból, mint beteges becsvágyból építkező alakja akár kellemes ellenpontot is képezhetne a világra szende és sértett értetlenkedéssel rácsodálkozó fiúval, Gellard azonban – hozzávetőleg érthető okokból spoiler – egy 14 éves érzelmi intelligenciájával és viselkedéskultúrájával bír, így a többi szereplővel kialakított kapcsolata hol hiteltelen, hol csak szimplán idegesítő. Komoly problémáim voltak a családi dráma felépítésével és kidolgozásával is. Miközben ugye ez a vonal szolgálna az olvasó érzelmi bevonására, kizárólag a makrofolyamatok megértésének vágya segített át e gyengén kivitelezett részeken. Utólag nem tudom rekonstruálni, mikor vált számomra teljesen érdektelenné a szereplők sorsa, de a kapcsolati feszültségekből igen hamar nyűglődés lett, az identitáskeresésből nyavalygás, ugyanakkor a tudományetikai és globális problémákból hepciáskodás. Nem is beszélve a „rosszfiúk” már-már komikus megformálásáról, vagy a béna szexjelenetekről.
Komoly csalódást okozott tehát, hogy ebben a gazdagon és okosan megálmodott világban a szerzőnek ilyen kevés mondanivalója volt az emberről, avagy ilyen esetlenül tudta csak a mondanivalóját elhelyezni.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a befejezés igen érdekes, sőt érdekfeszítő, további töprengésre sarkall – kifejezetten szeretem az ilyen megoldásokat. Az utolsó, értékes fejezetekig azonban hosszú és némileg fájdalmas út vezetett.

>!
csartak MP
László Zoltán: Távolvíz

Elég vegyes lett a viszonyom ehhez a könyvhöz. Néha nagyon úgy éreztem, hogy nem haladunk semmit, csak a szereplőink nyűglődése megy érdekes környezetben. Sajnos emiatt néha nem szívesen nyúltam újra a könyvhöz, és néha elvesztettem a fonalat, mert lehet nem figyeltem, éppen mivel küszködik a szereplő.
Másrészről meg érdekelt, hogy mi is a nagy válasz a kreák kérdéskörére. Emellett ami hatalmas pozitívum, az a ragyogó fantázia. A lassú időgépek gondolata, a nagyszerű világépítés, és csak két példát kiragadva: a Lótusz hajó bemutatása, a Tengerbudapest leírása mind fantasztikus és aprólékos volt, szívesen időztem el vele, elképzeltem őket.
Főhősünket, Gellardot nem sikerült megkedvelnem, baromira idegesítő alak. Persze megértem, mindent értek, miért ilyen a természete, ezt is jól megjelenítette az író. Olyannyira, hogy volt olyan jelenet, hogy már azt gondoltam, jól le kellene ütni, bepancsolni neki, csak hallgasson el már, ne hisztizzen, és tényleg spoiler
Megnyugvást a kreák szerepeltetése okozott nekem, nagyon szimpatikusak voltak, ahogy elképzeltem a cuki kis fóka formájukat, kellemesen rezgő hangjukkal. Tényleg átjött alázatosságuk, minden felett álló nyugalmuk, még több jelenetet olvastam volna, ahol ők szerepelnek.
Összességében örültem, hogy elolvastam, mert egyes momentumai, – főleg a külső, világ bemutatásról szóló technikai, képleíró dolgok – emlékezetesek maradnak számomra.

>!
Agave Könyvek, Budapest, 2017
384 oldal · ISBN: 9789634192800
>!
marschlako P
László Zoltán: Távolvíz

László Zoltán legújabb regénye nem hatott az újdonság olyan érzésével, mint annak idején a Nagate, de a benne felvázolt világ most is nagyon érdekes és addiktív volt. Tele van kiváló ötletekkel, s egy csodálatos világ életébe tekinthetünk bele. Tengerbudapest, a c-sztrádák, a kreák és a Lótusz, megannyi izgalmasabbnál izgalmasabb lehetőség, mely sajnos szerintem kissé kiaknázatlan maradt. Elképzeltem, milyen lett volna, ha ez a regényt Kim Stanley Robinson írta volna meg. Biztosan lett volna 6-800 oldal, s miként a Met Tower lakói szemén át 2140 New Yorkját megismerhettük, úgy járhattuk volna be lassú időgépekkel Tengerbudapestet és a kreák benépesítette óceánokat. Ínyencfalat lett volna.

László Zoltán regénye azonban inkább az akcióra és a rejtélyekre helyezte a hangsúlyt, ami persze egyáltalán nem baj – csak ne csikorogtak volna ennyire ezek az akciójelenetek. Ennek ellenére azt mondom, hogy kifejezetten kedveltem ezt a regényt, mindenképpen érdemes elolvasni.

>!
pat P
László Zoltán: Távolvíz

Érdekes vízióm támadt a regény olvasása közben… Megjelent a lelki szemeim előtt egy furcsa entitás, egy kérdéses eredetű intelligencia, akinek fő dolga itt a Földön, hogy érdekes, eredeti sci-fi regények írására tökéletesen képes magyar szerzők tarkójához pisztolyt tart, és arra kényszeríti őket, hogy regényeikbe helyezzenek hangsúlyos fiatal lány karaktereket, romantikus bonyodalmakat, pszichotraumatológiai vekengéseket és apa-fiú konfliktusokat…

Aztán kicsit magamhoz tértem, de az élmény továbbra is felemás maradt.
Pedig nem is tudom én már, mikor olvastam ennyire eredeti, érdekes ötleten alapuló regényt (xenobiom! lassú időgépek! húrizék! a Lótusz! és a vége, de miért nem volt arról több?), meg ilyen szuper világépítést, Tengerbudapestet meg a kolóniákat meg mindent, én annyira bírtam! Ezekről annyit, de annyit tudtam volna olvasni, mielőtt elunom, és olyan jó lett volna a cselekmény alibijéből megismerni annak a jövőnek minél több aspektusát.
Az évtized (na jó, egyik) legjobb magyar sci-fijének az alapanyaga volt ebben a könyvben, pedig.
Csak aztán ment itt a vekengés feszt. Meg voltak benne főgonoszok is, igen.

26 hozzászólás
>!
Bíró_Júlia
László Zoltán: Távolvíz

Most komolyan nem született semmiféle rövidítés Tengerbudapest nevére, amikor a lassú időgépre meg igen? Hm, hm, hm…

/ Az undokul töprengő olvasók című füzetből, 33. rész/

Pedig annyira izgalmas az alapötlet – és még ha csak az lenne, de beleélhető, továbbgondolható, legfőképpen pedig László Zoltánnak sikerül úgy megalkotnia egy idegen technológiára alapozott világot, hogy mind az előnyök, mind a kapcsolódó problémák és megosztottság gazdasági, társadalmi és – jó, időnként, amikor érintőleg és csendesen fogalmaz, nem karaktert épít , lásd később- pszichológiai vonatkozásait is sikerül következetesen megjelenítenie. Még követ is sikerül dobnia a (figyelj, figyelj) állóvízbe (nyehehe), globális szinten, paradigmaváltás kockázatával meg minden. Mindehhez a kreák nemcsak cukik, de életképesnek és még pont fogyaszthatóan naivnak és szociálisnak vannak ábrázolva, amivel nagyon könnyen mellé lehetne menni, de a végeredmény – pláne a végkifejlet fényében – hibátlan.
Csak aztán az alapot fel kellett tölteni erős személyiségnek szánt szereplőkkel meg személyes konfliktusoknak látszó tárgyakkal, és ettől időről időre elfogott a csendes, beletörődő szomorúság, már megint kortársmagyar apa-fiú konfliktus, megint egy nő, akinek erősnek és inspirálónak kellene lennie, de igazából csak annyi jellemzője van, hogy spoiler, és mindig ott kell lennie, mert kell a love interest, különben minden megnyilvánulása olyan, mintha egy önsegítő tizenkét lépéses könyvből olvasná fel szegény Gellardnak, akinek történetesen tényleg van oka vekengeni, de legalábbis spoiler . Jana majdnem jó megszállott tudós lenne, ha az író nem ragaszkodik hozzá annyira, hogy legyen családja meg kapcsolatai – így sajnos amint interakcióba kerül nagyjából bárkivel, átvedlik egy másik önsegítő könyv visszatekintő fejezeteivé. Az ügynökökről képtelen voltam eldönteni, hogy akkor ők most vicces feloldás vagy fenyegető konfliktus, szóval nekik közös használatra kiosztanék egy Hagyjukmár-díjat. Az meg már tényleg csak apakomplexusos puffogás, hogy többheti távlatból se látok egyetlen értelmes okot sem arra, minek szerepel Emil egyáltalán ebben a történetben. Konkrétan a történet kétharmada és háromnegyede között a pasas elveszik a történetből, annyira nem érdekel senkit, mi van vele – és ezen az sem segít, hogy Gellard meg is jegyzi magában egy ponton, hogy senki rá se bagózott az öreg hol-és hogylétére már mióta. Másfelől: miért tette volna? Csak az oldalszámot húzza feljebb spoiler, ami pedig az ő személyes áldozatát illeti, elég lett volna egy ötoldalas epizód belőle, így viszont beáll Gellard mellé végtelenítve önismételni. Tovább is van, de az epizódkarakterek felemlegetésétől ezúton is megkímélnék mindenkit. Maradjunk annyiban, hogy mindenki úgy beszél és reagál a stresszhelyzetekre, mintha Távolvíz világának közös nyelve a sitcomoké és a szappanoperáké lenne.
Van egy olyan titkos fantáziám*, miszerint ha a történet 95%-a kimerül abban, hogy a ligsokkos Gellard vándorolgatva keresi a helyét a világban, duzzog, utazgat,felszed egy-egy csajt /pasit/bohóchalat/tengeriuborkát, gyárt néhányat az időnként felemlegetett installációiból ahelyett, hogy időnként emlegeti őket, és teljességgel oldalágon marad vagy egymagában, hogy ne mondjam a családi háttere nélkül folyik bele a fő történetszálba, az egészen nagyszerű összképet adna. Így meg most van benne egy csomó töltelékelem, amit mind el kell olvasni, hogy megint rá lehessen jönni a végén, mennyire jó is az alap, amire ez a sok szociális zsákutca mind felkerült.

*Az értékeléseket elnézve nem példa nélküli.

>!
Qedrák MP
László Zoltán: Távolvíz

Bevallom, hogy számomra a Távolvíz olvasmányélménye egy kicsit elmarad a Keringésétől, de ez nem jelenti azt, hogy ne lennének kiemelendő erényei.

Mostanság „gyűjtöm” azokat a fantasztikus irodalomba tartozó magyar szerzőtől született írásokat, amelyek valamiféleképpen reflektálnak a migránsválságra. Ilyen volt Brandon Hacekttől a Xeno és Moskát Anitától az Irha és bőr is, és azt hiszem nem követek el nagy szentségtörést, ha ide sorolom a Távolvizet is. Előbbi kettőtől azonban annyiban feltétlenül különbözik, hogy ebben a történetben látszólag nem történt baj, legalábbis az emberiség szintjén biztosan nem. Egyszer csak megjelent egy csomó idegen a Földön, ám ők nem a konkvisztádorok lelkesedésével akarták kinyomni az embereket a bolygóról, hanem központi vágyukat az emberiség szolgálata jelentette. Amikor százmillió lelkes földönkívüli kezdi el szolgálni az embereket, akkor a szokásos struktúrák szétesnek, az államokra nincs szükség, mindenki élvezheti a feltétlen alapjövedelmet, és művészkedhet vagy dolgozhat, ha akar. Persze az újdonsült földlakókhoz, a kreatúrákhoz való viszony ugyanúgy táborokba rendezi az embereket, mintha más földönkívüli intelligencia érkezett volna az űrből.
Érdekes módon az „idegenséghez” való viszony László Zoltánnál is életre hívja azokat, akik inkább kiseprűznék őket a Földről, ráadásul mindezt egy klasszikus konzervatív érvvel, mondván, hogy az emberiség így önmagától nem ér el semmit, és túlságosan a kreákra utalva él. (Jordan Peterson például tuti közéjük tartozna). Mások inkább nem bolygatnák ezt a kérdés, „jó az úgy, ahogy van” alapon, megint másoknak pedig csak furdalja az oldalát a lelkiismeret, hogy ez nem feltétlenül természetes. És persze ott vannak azok is, akik az első csoporthoz közeli álláspontra helyezkedve egy invázió előkészítésének tartják a kreák megjelenését.

Ami nekem különösen tetszett, az a tudományos vonala a történetnek. A különböző elméletek, azok képviselői vagy éppen ellenzői, felsorakoznak vagy a történet lapjain, vagy az egyes fejezetek elé írt betétszövegekben. A dänikenizmus tudományos iskolává emelésén például jót nevettem. A tudományos konferenciák világa felelevenítette bennem is a pogácsapusztító konferenciákat, igaz, velem nem fordult elő, hogy egy ilyen összejövetelt utóbb egy nemi aktus koronázzon meg valamelyik résztvevő lakhelyén, de valószínűleg csak én csináltam rosszul. A felvetett tudományetikai kérdések pedig szerintem nagyon ültek.

Alapvetően persze a történetet egy családi dráma keretezi. A kreák lassú időgépekkel dolgoznak, amelyet a könyvben számtalan szórakoztató módon használnak fel. Ám egy balesetben a két főhős, Jana és a gyermekkorú fia Gellard, húsz évet öregednek, míg a világon ennek az időnek a töredéke telik el. Az apa és a férj az eleve megromlott viszonnyal így nem tud mit kezdeni, persze később majd megjárja a maga Canossáját. Olykor érdekes helyzetekbe kerültek a család szereplői, akik legelőször nem tudtak mit kezdeni a történtekkel, és csak később kezdték el megpróbálni elnyerni a feloldozást. Ami még eszembe jutott, hogy sci-fihez képest szokatlanul sok volt benne az erotikus tartalom, bár ez a fele nem zavart, inkább elgondolkodtatott azon, hogy vajon én lefeküdnék-e huszonéves állapotban és öntudattal azoknak a nőknek a negyvenes változatával, akik akkor tetszettek nekem. Szórakoztató volt olvasni Tengerbudapest leírását is.

Ami miatt én mégis egy kicsit kevesebbnek érzem ezt, mint a Keringést, az az, hogy számomra úgy tűnt, mintha a regény nem találta volna a fókuszát. A kreákkal való együttélés következtében kialakuló társadalom (illetve inkább társadalmak) bemutatását például a főhősök hosszú utaztatásán keresztül oldotta meg a szerző, de valahogy egyik sem kapott olyan hangsúlyt és időt, ami fontossá tette volna a helyszíneket. (Az újonnan kialakult önálló társadalmak miatt tulajdonképpen nem is voltak azok). Emiatt viszont a könyv közepe kissé súlytalanná vált számomra. A családi dráma kibontakozását pedig éppen az akadályozta meg, hogy a főszereplők sokáig egymástól távol ügyködtek. A kreák eredetének a megoldása pedig a végén kapott egy drámai hangsúlyt, de ott ugye mással is foglalkoznia kellett a főhősnek, ezért ez is túlságosan le lett kerekítve.

Mindez nem jelenti azt, hogy maga a könyv „rossz” volna, (az alacsony százalékon egy kicsit csodálkozom is), úgyhogy a továbbiakban is szívesen fogom keresni a szerző könyveit.

>!
ViraMors P
László Zoltán: Távolvíz

Egyezzünk ki egy erős vegyesben.

Adott egy világ, ami engem lenyűgözött. Eleve szeretem az időutazással és/vagy különböző időparadoxonokkal játszó könyvet, ezért a lassú időgépek, az időgyorsítás nagyon hamar megnyertek maguknak, mindazzal együtt, amit az emberek az idegen technológiára alapoztak (az újfajta életmód, a gazdaság, a társadalmi berendezkedés etc). Ugyanígy kilóra megvettek a kreák is, annak ellenére, hogy elsőre kissé furcsa szemmel néztem ezt az elszánt szolgálni akarásukat. spoiler De mégiscsak „játékos vízi lényekről” beszélünk, akiket tényleg kedvelni kell. spoiler És persze megnyert magának Tengerbudapest is, ahova gondolkodás nélkül elköltöznék, annyira jól hangzott.
Mindehhez hozzátartozik a könyv egyik központi kérdése: kik/mik a kreák? Miért jöttek a Földre…?
Szóval… igen, a világ nagyon bejött, a leírások látványosak, hangulatosak, egész egyszerűen elképesztőek. Ebben a tekintetben a könyv már-már zseniális, és tényleg csak egyetlen apróságra néztem ferde szemmel: spoiler

Vannak viszont ebben a remekbe szabott világban karaktereink. A helyzet az, hogy a két, nézőpont karakterként is működő karaktert rendszerint nagyon alaposan megvertem volna, annyira elfuseráltak kb. minden tekintetben. Értem én a traumájukat meg a tragédiájukat, de az bosszantó, helyenként dühítő volt, hogy az „engem komoly trauma ért” mindenre ok, de leginkább kifogás volt. Hőseink kissé nagyon megfeneklettek, és nem is próbáltak kiúszni a traumából. Bocs. Első sorban a párbeszédeik, és a konfliktusaik voltak nekem elég erőltetettek, élen az – apuval együtt – három fős család drámájával.
A mellékkarakterek egy része feltűnt, aztán eltűnt, mint a jól nevelt epizódszereplők egy-egy sorozatban, más részük egészen érdekes volt spoiler jó néhányan viszont a semmilyen és a tragédia közötti skálán mozogtak. A csúcsot a terroristáknak is beillő ügynökök tartják.

Van végül egy történetünk, ami telis-tele volt szebbnél érdekesebb ötletekkel, de volt vele két gond. Az egyik, hogy a fent említett karakterek száguldoztak benne föl-alá, akik túl azon, hogy néha nagyon meg tudtam volna verni őket, kifejezetten érdekelni sem tudtak. A másik, hogy rendszeresen azt éreztem, hogy egyes jelenetek első sorban azért kerültek bele a könyvbe, hogy a bemutassanak még egy ötletet. Ez utóbbi egyrészt tökjó, mert a megalkotott világ tényleg eszméletlen, másrészt a történet kissé döcögős lett miatta.

Összességében alapvetően tetszett, ha azok a fránya karakterek nem bosszantottak volna föl olyan sokszor, mint ahányszor megtették, lett volna ez simán egy fél csillaggal jobb is, de így 3,5 a végeredmény. Ettől függetlenül, aki egy érdekes világban játszódó, érdekes kérdéseket felvető könyvet keres, annak ajánlom, csak készítsétek a lelketeket a karakterekre ^^;

10 hozzászólás
>!
Dominik_Blasir 
László Zoltán: Távolvíz

A két szál közül mindenképpen a háttérrel és a kreák nagy rejtélyével foglalkozót tartom a jobban sikerültnek. Igaz, hogy a regény első száz-százötven oldala gyakorlatilag csak az expozícióra megy el, amitől szerintem eleinte elég nehezen olvashatóvá válik, de utána, ahogy jobban megismertük ezt a különleges világot, abszolút magával ragadnak a kérdések, és csak figyeljük, ahogy László Zoltán mesél nekünk. Az pedig külön öröm, hogy a válaszai nemcsak érdekesek, de valójában még több kérdést vetnek fel – ennek következtében folyamatosan lázban tart a regény, ilyen szempontból gyakorlatilag hibátlan.
Mégsem vagyok elégedett: a könyv másik történetszála ugyanis, úgy érzem, olyan szinten lehúzza az egész regényt, hogy felmerült bennem, nem jártunk-e volna jobban nélküle. A thrilleres szál létjogosultsága szerintem alapjaiban is megkérdőjelezhető – hiába volt szükség az eseményekhez (a „nagy rejtély” megoldásához) valamilyen katalizátorra, valódi motivációval rendelkező ellenfelek (az ügynök-figurák már-már parodisztikusan szélsőségesek, egyszerűen minden megszólalásuk olyan, mintha direkt lenne ennyire eltúlozva), vagy izgalmasabb és eredetibb cselekmény híján szerintem inkább csak rontott a regényen. Ez pedig tényleg azért szomorú, mert a Távolvízben a mostaninál egy sokkal ütősebb és emlékezetesebb regény lehetősége is megvolt.
Bővebben: http://ekultura.hu/olvasnivalo/ajanlok/cikk/2017-05-19+…

>!
Razor SMP
László Zoltán: Távolvíz

Kissé döcögősen indult az ismerkedésem a Távolvízzel. Sajnos ez a regény is az általam mostanság nem igazán komált „utólag, apránként mondok el mindent flashbackekben” módszert alkalmazta, pedig a) a lényeg le van írva a fülszövegbe és b) a két főszereplőnk közti konfliktus is erősen épít erre. Én elviseltem volna egy prológust…
No, mindegy, maga a regény világa és cselekménye tetszett, bár egy kissé talán road trippes jellege volt, olyan tempóban mentek a karakterek hol ide, hol oda, de érdekes volt látni, miként is változott a világ. Fent említett két főszereplőnk nem lesz épp toplistás a „legszimpatikusabb karakterek az olvasmányaimból” listán, de összességében rendben voltak. (Gellardot azért főleg az elején párszor megcsapkodtam volna.)
Amiért mindenképp piros pont jár, az a kreák és az egész körülöttük kialakult rendszer, ill. a származásukat illető rejtély. Ez nagyon jól ki volt dolgozva, a válasz pedig ötletesre sikerült.
Összességében nem bántam meg az olvasást, a még nem túl hard, pörgősebb sci-fit kedvelőknek ajánlom.

>!
Agave Könyvek, Budapest, 2017
374 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634192794
4 hozzászólás

Népszerű idézetek

>!
Riszperidon P

Most élünk, nem a holnapban, vagy a jövő héten

159. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Berenczén Darka
>!
Bíró_Júlia

Gellard a világgal ismerkedve folyton elhűlt, hányféle gondolatért képesek lelkesedni embertársai.

295. oldal, 18| Gellard | Lassú idő

1 hozzászólás
>!
ppayter

És egyszer csak megjelent százmillió földönkívüli lény az Atlanti-óceánban, és mind az emberiséget akarta szolgálni.

(első mondat)

>!
Elaired

Az emberiség nagy része alighanem így gondolkodik, ismerte be magában. Boldog, hogy maga mögött hagyhatta az egész régi, információ-túlterhelt világot, ahol naponta ezernyi nagy kérdés nyomta vállát, ahol mindenért és mindenkiért felelősnek kellett lennie, és most már csak a maga közösségének élhet éppúgy, ahogy arra évmilliókig szocializálódott. Ki vádolhatná igazán őket?

101. oldal, 07. fejezet - Jana - A hullám ormán (Agave Könyvek, 2017)

>!
Oriente

A forgalom a nyáreste ellenére sem dugult be, ahhoz nem nőtt elég nagyra a tengerbudapesti kolónia, és a közlekedés jó része egyébként is a csatornákon zajlott. A Teréz-körcsatorna fölött függőkabinok sorjáztak tova, és egy vaporettó kikötni készült az Oktogonon…

51. oldal

>!
AOD

– Most mi van? Felvettem a kapcsolatot Félszemű Gladfielddel. Értünk jön.
– Te felfogadtad a kalózt?
– Szerződéses kalóz.
– És itt terem majd perceken belül?
– Nos – vigyorgott bocsánatkérően a lány –, már korábban megbíztam.

>!
TiszlaviczMarcsi IP

Mind hordozunk történeteket…

118. oldal, 08 | Gellard | Cunami

Kapcsolódó szócikkek: történet
>!
TiszlaviczMarcsi IP

– … Ha a fedélzetünkön utazol, egy időre része leszel az életünknek. El kell fogadod a közösségünk szabályait. Felétek talán nem így van?

100. oldal, 07 | Jana | A hullám ormán

>!
Anikó_Kádár P

A Lótusz korszakunk jelképe, ugyanakkor emlékeztet is minket arra, hogy csak ajándékba kaptuk a kreatúrákat. A jelképek lerombolása mindig többet jelent egy objektum szimpla elpusztításáná


Hasonló könyvek címkék alapján

Kim Stanley Robinson: Aurora
Szergej Lukjanyenko: Ugrás az űrbe
China Miéville: Konzulváros
David Brin: Existence
Orson Scott Card: Fhérgek
Poul Anderson: Tűzkorszak
Arthur C. Clarke – Stephen Baxter: Az idő szeme
Dan Simmons: Hyperion
Arthur C. Clarke – Stephen Baxter: Régmúlt napok fénye
Brian W. Aldiss: Amíg világ a világ