László András (szerk.) · Szongott Rudolf (szerk.)

Arkhé ​I. 1 csillagozás

Mi a „tradíció”?
László András – Szongott Rudolf (szerk.): Arkhé I. László András – Szongott Rudolf (szerk.): Arkhé I.

Ennek a könyvnek nincsen fülszövege.

Eredeti megjelenés éve: 1994

Tartalomjegyzék

>!
Perennis, 1996
112 oldal · puhatáblás
>!
Hyperion, 1994
104 oldal

Most olvassa 1

Várólistára tette 3

Kívánságlistára tette 10


Népszerű idézetek

jivanmukta>!

Be kell látni, hogy az arisztokrácia hatalma mind természetes, mind erkölcsi állapotán nyugszik: a természetes állapot azt jelenti, hogy ugyanazon törzsön vagy családon belül bizonyos minőségek és képességek öröklődnek, az erkölcsi állapot pedig a „noblesse oblige„ tartalmával egyenértékű: minél magasabb társadalmi osztály tagja valaki – és ennek megfelelően minél több kiváltsággal rendelkezik –, annál nagyobb a felelősség és kötelesség terhe. Minél kisebb a rang, annál kevesebb a hatalom és a kötelesség; a társadalom legalján pedig a tényleges erkölcsi felelősség nélküli passzív emberek helyezkednek el.

Ha a dolgok állapota nem mindig tökéletes, ez nem elsősorban az öröklődés természetes állapota miatt van, mivel a öröklődés meghatározatlan ideig képes biztosítani egy „kaszt” homogén természetét. Ami kérdésesebb, az annak az erkölcsi törvénynek a betartása, ami a jogok és kötelességek igazságos kombinációját követeli meg. Nincs olyan társadalmi rendszer, amely kizárná a hatalommal való visszaélés lehetőségét, és ha létezne is ilyen, akkor az nem lenne emberi, mert az ember csak akkor lehet ember, ha egyszerre engedelmeskedik egy szellemi és egy természetes törvénynek. Az örökölt hatalommal való visszaélés ténye tehát még nem érv a nemesség szükségessége ellen. Éppen ellenkezőleg: annak a néhány embernek a példája, akik, miután megfosztották őket örökölt kiváltságaiktól, de nem tagadták meg hagyományos felelősségüket, bizonyság az arisztokrácia erkölcsi hivatása mellett.

Titus Burckhardt: A konzervatív ember

jivanmukta>!

Amikor ma egy bizonyos városi réteg azt követeli a papjától, hogy vesse le
hivatásának külső jeleit és – amennyire csak lehetséges – éljen úgy, mint
a többi ember, csak azt bizonyítja, hogy ezek a csoportok már nem tudják,
mi is az ember valójában. Pedig a papot mint embert megérteni annak a
felismerését jelenti, hogy a papi méltóság végtelenül közelebb van az
eredeti emberi természethez, mint a „hétköznapi” ember szerepe. Minden
istenközpontú kultúra ismeri a társadalmi osztályoknak (vagy
kasztoknak) egy többé-kevésbé nyilvánvaló hierarchiáját. Ez nem azt
jelenti, hogy az embert egy olyan résznek tekinti, akinek az
önmegvalósulása csak a nép egészének tagjaként képzelhető el. Éppen
ellenkezőleg, ez azt jelenti, hogy az emberi természet túl gazdag ahhoz,
hogy mindenki minden pillanatban képes legyen összes lehetőségének
változatait megvalósítani. A tökéletes ember nem ezeknek a
változatoknak a végösszege, hanem olyas valaki, aki rendeltetésének
lényegét birtokolja. Ha a hierarchia szerint felépült társadalmak képesek
voltak önmagukat évezredekig életben tartani, akkor ez nem az emberek
passzivitása vagy az uralkodók hatalma miatt volt, hanem azért, mert egy
ilyen társadalmi rend megfelelt az ember eredendő természetének.

Titus Burckhardt: A konzervatív ember

jivanmukta>!

Reinkarnáció alatt az elhunyt voltaképpeni lényének és személyének e világon történő újraszületését szokták érteni. Határozottan kimondjuk, hogy ez nélkülöz minden teljes és elégséges metafizikai megalapozottságot. A legfőbb szempont a következő: Amennyiben a kozmosz a lehetőségek meghatározatlan tartományát öleli fel, mely lehetőségek mindegyikének egy hasonlóképpen meghatározatlan időtartamon belül kell megvalósulnia, a jelenlegi univerzum akkor futja ki magát, amikor minden potencialitása aktualizálódik – mint ahogy az emberélet is akkor zárul le, amikor minden lehetősége kimerül. Ha egy relatív örökkévalóság véget ér, éppúgy nem marad helye az események bármiféle ismétlődésének, mint a múltbeli feltételek visszatérésének. Az időbeli szukcesszió a különböző dolgok szukcesszióját vonja maga után. A történelem típusokban ismétli meg önmagát, s nem részleteiben. Beszélhetünk a „gének vándorlásáról”, sőt újraszületésnek is hívhatjuk ezt, de „ennek és ennek az embernek” egy efféle reinkarnációját meg kell különböztetnünk „ezen és ezen ember” valódi személyének „transzmigrációjától”.

Ananda Kentish Coomaraswamy: A védánta és a nyugati hagyomány

jivanmukta>!

A munka külső jutalma az általa megszerzett anyagi javakban található, de van belső jutalma is: arra figyelmezteti az embert, hogy a természet és az Isten által mi is ő lényegét tekintve, és ebből a szempontból nem mindig a legsikeresebb foglalkozások a legboldogabbak. A földet művelni, az esőért imádkozni, a megmunkálatlan anyagból valami értelmeset alkotni, emberek szükségleteit mások feleslegével pótolni, uralkodni (készen arra, hogy alattvalóiért akár életét áldozza), az igazságot tanítani: az ilyen hivatások kiváltságossága „felülről" és belülről jön. Fel lehet tenni a kérdést, hogy a „fejlődés" során ezen elhivatottak száma emelkedett-e vagy csökkent.

Az ember megtalálta saját feladatát – mondanák sokan ma –, amikor munkásként gépeket irányít. De az ember igazi feladata az, hogy imádkozzon és áldjon, küzdjön és uralkodjon, teremtsen és építsen, vessen és arasson, vezessen és engedelmeskedjen: mindezek elválaszthatatlanok az embertől.

Titus Burckhardt: A konzervatív ember

jivanmukta>!

A filozófusnak igazolnia kell feltevéseit. A metafizikus számára elegendő rámutatni arra, hogy egy feltehetőleg téves doktrína kiinduló princípiumai ellentmondóak. Például az a filozófus, aki a lélek halhatatlansága mellett érvel, megkísérel bizonyítékokat találni a személyiség továbbélésére, – a metafizikusnak elegendő emlékeznie arra, hogy „a kiindulópontnak ugyanannak kell lennie, mint a végpontnak”, amiből az is következik, hogy a léleknek – ha azt időben létrejöttnek tekintjük – az idővel együtt vége is van. A metafizikust éppúgy nem győzheti meg „a személyiség továbbélésének” egyetlen úgynevezett „bizonyítéka” sem, mint ahogy a materialistát sem lehet meggyőzni semmilyen lehetséges örökmozgó létének úgynevezett bizonyítékáról. Továbbá a metafizika többnyire olyan dolgokkal foglalkozik, amelyeket nyilvánosan bizonyítani nem, legfeljebb demonstrálni lehet, azaz analógiákon keresztül érthetővé tenni, s amelyek – még ha érvényük a személyes átélés során igazolódik is – csak a szimbólumok és mítoszok nyelvén fejezhetők ki. Ugyanakkor a hit birtokbavétele viszonylag egyszerű a szövegek tévedhetetlen logikája miatt – mely egyébként szépségüket és vonzerejüket is adja. Emlékezzünk csak a hit keresztény definíciójára: „egy hitelt érdemlő állítás elfogadása”. Az embernek hinnie kell, hogy érthessen, és értenie kell, hogy hite kialakulhasson. Ezek azonban a tudat nem egymást követő, hanem szimultán aktusai. Más szavakkal, semmi nem ismerhető meg, aminek az akarat ellenáll, és semmi nem szerethető, ami kívül esik a megismerés körén.

Ananda Kentish Coomaraswamy: A védánta és a nyugati hagyomány

jivanmukta>!

A konzervatív magatartás csak akkor válik kérdésessé, amikor a társadalom rendjét – akárcsak a modern Európában – már nem az örökkévaló határozza meg. Ilyenkor minden esetben fölmerül a kérdés, hogy a valaha mindent magában foglaló rendnek milyen töredékei vagy emlékei érdemesek a megőrzésre. A társadalom minden egyes állapotában (és ma az egyik állapot a másikat egyre gyorsuló ütemben követi) az eredeti minták tükröződnek valamilyen módon. Még ha a korábbi szerkezetet le is rombolják, bizonyos részek akkor is érvényben maradnak, és minden egyes múlttal történt szakítás után egy új egyensúlyi helyzet alakul ki, bármennyire torz és bizonytalan is az. Bizonyos központi értékek visszavonhatatlanul elvesznek, míg mások, amelyek korábban sokkalta kisebb jelentőségűek voltak, előtérbe kerülnek. Annak érdekében, nehogy ezek az értékek is elvesszenek, talán jobb lenne megőrizni a meglévő egyensúlyt, mintsem kockára tenni azt egy – a teljes megújítását célzó – bizonytalan kísérletben.

E választási lehetőséggel együtt maga a „konzervatív” kifejezés is megjelent (Európában először a napóleoni háborúk idején vált általánossá), s ezt a fogalmat azóta is megterheli a dilemma, ami ebben a választásban rejlik. Minden konzervatív embert azzal gyanúsítanak, hogy csak saját társadalmi előjogait – bármily csekélyek lehetnek is azok – kívánja megőrizni. Így az a kérdés, hogy a megőrizni kívánt dolog érdemes-e megőrzésre, válasz nélkül marad. De miért ne eshetnének egybe egyes csoportok személyes előnyei az igazságossággal?

Titus Burckhardt: A konzervatív ember


Hasonló könyvek címkék alapján

Baranyi Tibor Imre (szerk.): Tanulmányok a tradicionális íjászatról
Giulio Cesare Lensi Orlandi Cardini: A templomosok baphometje Firenzében
Horváth Róbert: Indiai feljegyzések
Lao-tze: Tao Tě Ching
Frithjof Schuon: Az emberi állapot gyökerei
Sthaneshwar Timalsina – Mark S. G. Dyczkowski: Tudat és énség
Bódvai András (szerk.): Axis Polaris – Tradicionális tanulmányok I.
Sütő Zoltán – Major Gyöngyi: A hatalom mágiájának ksatriya doktrínája / Zuhanás a Földre
René Guénon: Az ember sorsa a Védánta szerint
Julius Evola: A felébredés doktrínája