Genesis 5 csillagozás

1992-94
László András – Buji Ferenc: Genesis

A beszélgetést vezette és a szöveget gondozta Buji Ferenc.

Tartalomjegyzék

>!
Magánkiadás, Nyíregyháza / Budapest, 1994
176 oldal · puhatáblás

Enciklopédia 3


Kedvencelte 1

Várólistára tette 6

Kívánságlistára tette 22


Népszerű idézetek

aled>!

Ami persze a legtompább embert illeti, az ilyen csak van. Tenyészik. És az emberek döntő többsége ilyen: Nem elfogad és nem elutasít – hanem van. Elég rosszul érzi magát a létben – de van.

Kapcsolódó szócikkek: emberek · társadalom
3 hozzászólás
Matisa86>!

[B. F.] Hogyan ítéled meg önmagad és a munka kapcsolatát?

[L. A.] Nézd, életem talán legnagyobb tévedése az volt, hogy valaha is dolgoztam, s ezért ebben a vonatkozásban – hogy egyáltalán hajlandó voltam dolgozni – kénytelen vagyok nagyon negatíve megítélni önmagam. Igaz, mindig is tudtam, hogy ez csak átmeneti lesz, de még így sem lett volna szabad belemenni ebbe.

[B. F.] És magáról a munkáról hogyan vélekedsz?

[L. A.] Ez a kor olyan munkát és munkákat vetett fel, amilyenek korábban soha nem voltak, éspedig lényegük szerint soha nem voltak. Indiában a súdra vagy a csándála sem végzett olyan munkát, mint mondjuk én a Ferroglobusnál, ahol a sósavgőzök miatt majdnem meghaltam. Ilyen munkák nem voltak valamikor! És ez alól az adminisztráció sem kivétel, ugyanis az jelenlegi formájában hihetetlenül lélekölő munka. Régebben a tisztátalan munkák tisztátalanok voltak, de nem őrölték fel, építették le vagy tették tönkre az embert. A jelenkor viszont ilyen munkákat produkál. Éppen ezért nem tudom magamat eléggé elítélni azért, hogy valaha is ilyen munkákat végeztem.
Egészen más az, ha valaki alkot. Az én munkáimnak azonban az alkotáshoz semmi köze nem volt. Az egyik munkahelyemen például – s ez nagyon jellemző – lyukkártya-szisztémával dolgoztak fel valamit. A lyukkártyákat dobozokba kellett gyűjteni, a dobozokat pedig egy raktárba. Ott már legalább ezer doboz volt. Azokat ott gondosan őrizni kellett, majd egy idő után megsemmisíteni. Soha nem volt precedens arra, hogy akár csak egyetlen lyukkártyát is még egyszer elővettek volna.

106. oldal, IV. beszélgetés (Magánkiadás, 1994)

Kapcsolódó szócikkek: munka
Matisa86>!

[B. F.] Az ateizmussal kapcsolatban jut eszembe, hogy újabban már rendkívül ravasz módon igyekeznek kifogni a szelet a teizmus vitorlájából. Az epidémikus ufómániára, az úgynevezett „paratudományokra” és a tudományos-fantasztikus irodalomra gondolok. Az efféle dolgokat mintha csak direkt arra találták volna ki, hogy ügyesen és észrevétlenül félre-, tévútra vezessék azokat az embereket, akikben még megvan a transzcendencia, a túllépés, a hétköznapiból, a racionálisból, a földiből való kilépés igénye. Vagyis a sci-fi kiválóan alkalmas arra, hogy transzcendencia-igényeket hamis eszközökkel elégítsen ki – s ezt demonstrálja Déri esete is, aki annak ellenére, hogy állandóan ilyen csiklandós dolgokkal foglalatoskodott, ateistán halt meg.

[L. A.] Igen, ez az, amikor a Föld elhagyása földi dimenziók között megy végbe – vagyis tulajdonképpen nem megy végbe. S hogy ilyen módon a Föld elhagyása tényleg nem mehet végbe, azt szimbolikusan demonstrálja az, hogy ha az űrhajó a Földről felszáll, akárhová is megy, végül is mindenütt kénytelen leszállni. S aki leszáll, az, tudjuk, mindig a Földre száll le: a Hold nevű földre vagy a Mars nevű földre – egyre megy. S amikor az űrhajóban van, akkor is a Földön van: az „űrhajó” nevű földön. Ezzel szemben amikor Krisztus fölment a mennybe, akkor ő ott nem szállt le: a Földről felszállt – de a mennyben nem kellett leszállnia. S ez jelzi – az, hogy ő mintegy fent maradt –, hogy Krisztus valóban elhagyta a földiséget.
Mindenesetre a materializmusnak semmiképpen nem szükséges deklarált materializmusnak lennie. A lényeg a földi létformában való érvényesülés kizárólagosságának igenlése. S ebbe a kategóriába akár a mély vallásosság is belefér, mint ahogy az a zsidóság esetében is látható: egy zsidó akkor és úgy is mélyen vallásos lehet, ha nem hisz Istenben, ugyanis a zsidó vallás középpontjában nem Isten, hanem a „választott nép” áll. Sőt egyszer egy zsidó ismerősöm kijelentette nekem, hogy a zsidó akkor is lehet választott nép, hogyha nincs Isten…
Egyébiránt pedig gondold meg: egy mélyen vallásos ember, ha igazán mélyen vallásos lenne, lehetne pacifista? Nyilvánvalóan nem, hogy a buddhista pacifizmusról mint abszurditásról ne is szóljunk. Hiszen a földi állapotok mélyen szanszárai volta egyáltalán hol érinthetné azt, amire egy ilyen ember törekszik?! A békének kétségtelenül létre kell jönnie, csakhogy nem mindegy, hogy az a béke a sötétség győzelme vagy a fény győzelme után jön létre. De a béke mindenáron való megvalósítására törekedni – ez teljesen szanszárai. A szanszárában abszolút béke?! A fény győzelme a szanszárából való kiemelkedés lehetőségét kínálja, ha a fény győzelmét követi a béke. De a mindenáron való béke – ez mindenképpen elvetendő.

76-77. oldal, III. beszélgetés (Magánkiadás, 1994)

aled>!

…az inkarnálódó legmagasabb fokon megteremti saját inkarnációját, azután egy alacsonyabb fokon kiválasztja önnön életét […], mintegy szabadon elfogadja saját választását…

Matisa86>!

[B. F.] Hamvas Béla a modern művészeti irányzatokat alapvetően pozitíve értékelte. Ezzel szemben a szigorúan tradicionális gondolkodók – úgy tudom – korántsem lelkesedtek ennyire a modern művészetért. Te hogyan értékeled ezeket az artisztikus törekvéseket?

[L. A.] Hamvas abból indul ki – de tulajdonképpen alapjában véve tévesen –, hogy a modern művészet szürrealisztikus imaginációi és geometriai absztrakciói valamilyen értékelhető kapcsolatban állnak az archaicitással. Meggyőződésem azonban, hogy Hamvas ezúttal rossz nyomot követ. Evolának az ezzel kapcsolatos álláspontja tulajdonképpen azért figyelemreméltó, mert ő részt vett a dadaista mozgalomban. Ő maga a modern művészeti irányzatokat – akárcsak a nietzschei filozófiát – attitűdöknek, meglovagolandó tigriseknek tekintette, amelyek azonban meglovagolatlanul disszociáló és kaotizáló hatással rendelkeznek. Ami pedig az archaikus és modern művészet közötti formális analógiákat illeti, élesen meg kell különböztetni az archaikus művész benső attitűdjét a modern művész benső attitűdjétől. Ugyanis egy magasrendű imaginációból származó, a láthatatlanból lehozott és láthatóvá tett benső látvány formálisan gyakran az összetévesztésig hasonló lehet egy olyan benső látványhoz, amely egy átvilágítatlan sötétségből merül fel. És itt felejt el disztingválni Hamvas. Nem látja meg azt, hogy a modern irányzatoknak és műalkotásoknak esetleges és partikuláris pozitív vonásaik mellett mennyire veszedelmes démoni jelentőségük is lehet. Én a modern művészeti irányzatokat erőteljesen figyelemmel kísérem, s bár egyiket-másikat gyakran figyelemreméltónak tekintem, alapjában véve mégis inkább elutasítom őket. Amilyen élességgel kezelte Hamvas a Szigetben a Brueghel-ügyet, annyira nem gyakorolta a későbbiekben ezt az éles rálátást. A Forradalom a művészetben című könyvében azzal kezdi, hogy mérhetetlenül felértékel mindenkit; igaz, ennek akkor lelkesítő hatása volt (azt hitte, hogy ezzel jó irányba tudja sarkallni a művészeket), de ez a hozzáállás még így is túlzás volt.

108-109. oldal, IV. beszélgetés (Magánkiadás, 1994)

1 hozzászólás
Lunemorte P>!

– Szüleid mit szóltak hozzá, hogy Kantot kérsz tőlük? Azért mégiscsak eléggé meglepő, hogy egy néhány éves gyerek…
– Még furcsább volt azonban számukra, hogy amikor Nietzsche Zarathustrája kifárasztott, Dörmögő Dömötör magas-tátrai utazásait kezdtem olvasni. Az én realitás-fogalmamba ugyanis mindkettő belefért. Később azután keresztgyermekemnek és saját gyerekeimnek is olvastam fel ilyeneket.
– Nietzschét?
– Nem. Nekik Dörmögő Dömötört.

16-17. oldal

Gyuris>!

Nyilvánvaló, hogy a három eredet közül mindig a legmagasabb, vagyis az abszolút eredet a meghatározó, az az abszolút eredet, amely ugyan mindenki esetében azonos, viszont mindenegyes individuum vonatkozásában más-más verzióit, arculatait, fragmentális potencialitásait nyilatkoztatja meg. Saját meghatározódásaira azonban mindenki különböző mértékben emlékezik vissza. Ezúttal természetesen nem a szokásos és jól ismert reinkarnációs visszaemlékezésekről van szó, és nem is a gyermekkorra való visszaemlékezések mintája szerinti emlékezésről – hanem inkább egyfajta esszenciatudatról. Ugyanakkor a három eredetnek, mint három különböző eredetszálnak a tételezése a tulajdonképpeni helyzet szimplifikációját jelenti. Amiről ugyanis itt szó van, az az, hogy először is az inkarnálódó legmagasabb fokon megteremti saját inkarnációját, azután egy alacsonyabb fokon kiválasztja önnön életét, egy ennél alsóbb szinten mintegy szabadon elfogadja saját választását, még lejjebb szállva ismét csak elfogadja, de már kényszerülten, legvégül pedig belezuhan az adott állapotba. Aki például életével nagyon – szinte kizárólagosan – elégedetlen, annak az intuíciói csak ez utóbbi, vagyis legalsó sávból származnak: abból a sávból, amelyben már elégedetlen inkarnációjával, amikor már – hiszen igazi perspektívából képtelen szemügyre venni – szörnyűként éli át saját inkarnációját. Egy lényegesen magasabb perspektívából az ilyen ember szenvedéseket, tragédiákat választ életéhez – alsóbb fokon azonban már tehetetlenül viszonyul ezekhez. […] Aki viszont magasabb rendű kvalitásokkal rendelkezik, az saját – szűkebb vagy tágabb értelemben vett – sorsát tudatosan fogadja el. Ez persze korántsem jelenti azt, hogy ne lenne averziója a kali-yugával szemben. Sőt, minél tudatosabban fogadja el sorsát, annál erősebb az averziója a jelenkorral szemben, ugyanakkor pedig nagyon is jól tudja, hogy sorsa puszta megváltozása/megváltoztatása semmit sem változtatna a korral való viszonyán.

jivanmukta>!

Buji Ferenc: Az irodalmon belül eddig csak a költészetről beszéltünk. A regényirodalommal milyen viszonyban voltál?

László András: Nézd, regényírással még nem foglalkoztam, bár újabban már ez is megfordult a fejemben. Ami az olvasást illeti, nem feltétlenül csak a klasszikusokat szeretem. Az oroszok mindenesetre közelebb állnak hozzám, mint a nyugatiak. Tolsztoj kétségtelenül jobban írt, Dosztojevszkij viszont mélyebbre látott. A nyugati írók közül talán egyetlen nevet emelnék ki: Gustav Meyrinkét. Az ő könyveit még fiatalkoromban olvastam, a német eredetiket párhuzamosan a magyar fordításokkal (amelyek egyébként rendre csapnivalóak voltak). Később tudtam meg, hogy Meyrinket Evola is milyen nagyra tartotta, s ekkor némi elégedettséggel vettem tudomásul, hogy értékítéleteink az irodalom területén sem térnek el jelentősen egymástól. Evola egyébként nemcsak egyszerűen nagyra tartotta Meyrinket, hanem több regényét (A fehér dominikánus, A nyugati ablak angyala, Valpurgis-éj) olaszra is lefordította, éspedig saját nevén, ami azt mutatja, hogy a döntő pontokban egyetértett vele. Ugyanis azokat a fordításait, amelyekkel a döntő pontokon egy ilyen nézetazonosság nem állt fenn, vagyis amelyeket Evola – hogy úgy mondjam – nem tudott vállalni teljes mértékben, nem saját nevén, hanem a Carlo D' Altavilla álnéven jelentette meg. Ezzel az álnévvel jelentette meg például Gabriel Marcel-, Weininger- és Ernst Jünger-fordításait.

116. oldal, IV. beszélgetés

jivanmukta>!

Buji Ferenc: Te látsz valamilyen összefüggést Izrael, illetve a zsidóság világtörténeti szerepe között és aközött, hogy Krisztus zsidóként született?

László András: Nézd, semmilyen entitást nem nézhetünk csak a maga úgynevezett tárgyiasságában, s ha egy avatárai nagyságrendű személyről van szó, akkor ez még inkább így van. Jézus Krisztusban nagyon sok tendencia nyilvánult meg. A legtisztább és legmagasabb szolaritás mellett voltak benne alacsonyrendű tendenciák is.

Buji Ferenc: Például?

László András: Például amiről Evola is ír: a szamár…

Buji Ferenc: Az, hogy szamárháton vonult be Jeruzsálembe?

László András: Igen, Széth állatán, az alvilági állaton.

Buji Ferenc: Ez az ő részéről nyilván az alázatnak a jele volt.

László András: Evola azt mondta, hogy ez a felfogás még rosszabb, mint maga a tény… Guénon azzal próbálja menteni a helyzetet, hogy itt azért nem beszélhetünk a szamár által való elragadottságról. Virasztó Koppány, a Turáni Egyistenhívők néhai főtáltosa mesélte, hogy egyszer egy Jehova tanúja azt mondta neki, hogy ők sosem káromkodnak. „Erre azt mondtam neki, hogy ez azért van, mert még soha nem volt dolguk lovakkal. Már az alapítónak sem volt lova, csak szamara – azt is lopták.”

161-162. oldal, V. beszélgetés


Hasonló könyvek címkék alapján

Kis János: Szabadságra ítélve
Horváth Róbert – Murányi Tibor (szerk.): Láthatatlan rezgéseim tánca minden
Albert Györgyi – Kőháti Zsolt – Marschall Éva – Molnár Gál Péter: Garas
Bokor László (szerk.): Kortársak József Attiláról I-III.
Horváth Róbert – Laki Zoltán – Hertelendy Edina (szerk.): A szolipszizmus igazsága
Vajda Mihály: A posztmodern Heidegger
Szilágyi János: Privát
Lengyel Anna – Rados Péter: Kimuzsikálva a versből a dallamot
Szepes Mária – Nemere István: Az élet örök
Havas Henrik: Negyvenkilencesek