/ főleg mese – az ajándékokról /
Vannak emberek, akik azt gondolják, hogy: hm, te szeretsz olvasni, akkor adok neked a szülinapodra egy random valamit, ami épp az amazon/goodreads/akármi akármilyen top 10-es listáján szerepel, oszt levan a gond.
Vannak emberek, akik tudják, hogy mit szeretsz és mi érdekel, és figyelembe veszik ezt, és adnak valamit, ami pont olyan, amit szeretsz és ami érdekel, és ez tök kedves és megható – nem milyen jó érzés, hogy valaki figyel rád? Hát naná, hogy jó.
És vannak emberek, akik pontosan tudják, mit szeretsz és mi érdekel, aztán adnak valami teljesen mást, amiről azt gondolják, hogy nem élhetsz nélküle, és amit magadtól soha nem olvasnál el, de amiről kiderül, hogy pont az hiányzott az életedből.
Legkedvencebb kollégám ez utóbbi könyvajándékozói stílus nagymestere. (Mondjuk én is ezt csinálom vele, úgyhogy kölcsönös a dolog, és eddig mindketten elégedettek vagyunk.) Miután tavaly őrületbe kergetett a The One Who Walked Alone c. idegborzolóan remek könyvvel, idén egy grandiózus westernnel lepett meg, amiről nagyon reméltem, hogy jó lesz, mert 850 oldalt nem olvasok el csak úgy könnyedén.
És micsoda szerencse: ez jó volt. Nagyon. Fikció a legmagasabb szinten.
Azért szeretek fikciót olvasni, mert érdekel a valóság, és ez a pazar regény bőven kielégíti ezt a kíváncsiságomat, meg még mást is csinál. Olyan regény, amin bőgök, izgulok, amibe bevonódok, amitől majdnem elfelejtek leszállni a villamosról. Nem tudom, mi mást kívánhatnék még egy regénytől.
Csupa olyasmi jelző jut egyébként eszembe, amikkel leginkább amerikai mega-kalandfilmeket szoktak jellemezni – elsöprő, kontinenseken átívelő, meg ilyenek. Regény arról a korról, amikor Amerika még sokkal vadabb és üresebb volt; eseménydús, vad, gáláns, mesteri és kegyetlen.
De ez sokkal jobb, mint egy mega-kalandfilm. Először is: lassú regény, én meg szeretem az olyanokat. Ha jó a cucc, boldogan olvasok a háttértörténetről meg a készülődésről meg a szereplők múltjáról és jelenéről százoldalakon keresztül – ebben a regényben pl. úgy a 250. oldal környékén kezdődik a történet, de nem bánom, és ha az egész 850 oldal csak a bemelegítés lett volna, azt se untam volna.
Annak ellenére különben, hogy a regény lassú, mindig történik benne valami. Ha egy fejezet azzal kezdődik, hogy épp minden jól ment és nyugi volt, biztosak lehetünk benne, hogy a következő bekezdésben jön majd valami új veszély spoiler – ami csak elképzelhető egy westernben, az tuti, hogy meg fog történni, mégsem mondanám, hogy McMurtry klisékkel játszik. Vagy ha játszik is – az összes tipikus western-elemet új értelemmel tölti meg. Asszem, ez azért sikerül neki, mert a szereplői annyira meg vannak írva, hogy igazi embereknek látszanak – és úgy is viselkednek. Még az incifinci mellékszereplők is olyanok, hogy érzek mögöttük egy egész életet, ami meg a főbb szereplőket illeti (és belőlük is van egy csomó), ők olyanok, hogy úgy érzem, jobban ismerem őket, mint némelyik valóságos ismerősömet.
Egyedül akkor törik meg a valóságosság varázsa, amikor a szereplők – akik Amerika változatos szögleteiből indulnak útra, és más-más helyekre tartanak – lépten-nyomon egymásba botlanak valahol Kansasban meg Nebraskában meg széles e Vadnyugat minden sarkában. Ilyenkor – kizárólag ilyenkor – eszembe jut, hogy ez biztos regény akkor, mert a valóságban ilyen tuti nincs. Egyébként viszont órákra elfelejtem, hogy regényt olvasok – ami a kedvenc érzésem.