Bolyai 60 csillagozás

Láng Zsolt: Bolyai

„Amikor ​megszulettél, azt gondoltam, te fogod a régi és az új világot összekötni, te leszel a híd a sötét szakadék fölött. Még most is ebben a reményben gondolok rád. Tudom, hogy feladataid vannak, ne tedd tönkre magad…"
A fenti sorokat Bolyai Farkas írja fiának, a szintén matematikus Bolyai Jánosnak. Az ifjabb Bolyai a regény címszereplője, a tizenkilencedik századi zseni, a matematika Mozartja, a zene Einsteinje, mert nemcsak a nemeuklideszi matematika megalkotása fűződik a nevéhez, hanem zeneelméleti munkáiban is korszakos felfedezéseket tett, melyeket a korabeli tudományos körök hitetlenkedve fogadtak. Miközben kibontakozik előttünk egy bonyolult apa-fiú kapcsolat, s tanúi lehetünk egy meg nem értett gondolkodó mindennapi tépelődéseinek, aközben a történet másik szálán épp az ő rendkívüli életét és kéziratos hagyatékát tanulmányozza napjainkban Láng Zsolt regényének író hőse, aki ösztöndíjasként egy svájci kolostorban tölti napjait. A történet fonalát 12 683 jegyzetpapír… (tovább)

>!
Jelenkor, Budapest, 2020
460 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789635180769
>!
Jelenkor, Budapest, 2019
460 oldal · ISBN: 9789635180080
>!
Jelenkor, Budapest, 2019
460 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789635180073

Enciklopédia 2

Szereplők népszerűség szerint

Bolyai János · Lobacsevszkij, Nyikolaj Ivanovics


Kedvencelte 3

Most olvassa 30

Várólistára tette 89

Kívánságlistára tette 89

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

giggs85 P>!
Láng Zsolt: Bolyai

Ha meg kellene neveznem a legfelkapottabb és a legtöbb elismerést magáénak tudható, 2019-es megjelenésű hazai kötetet, akkor nem túl hosszas gondolkodás után Láng Zsolt Bolyaiját mondanám, amely elnyerte a Libri-díjat, döntős volt az Aegon-díjnál is, ahogy döntős a Merítésnél is, és természetesen nekem, mint zsűritagnak, sem maradhatott ki ez a vaskos regény.

Persze egyáltalán nem csoda a féltéglányi terjedelem, hisz már maga a vállalkozás is meglehetősen grandiózus (többek között Esterházy Péter tervei között is szerepelt ez a téma, ám korai halála megakadályozta abban, hogy komolyabban foglalkozzon vele), nevesül megalkotni 12 ezer 683 kézzel írt cetli és feljegyzés alapján a XIX. század egyik legnagyobb gondolkodójának és tulajdonképpen Albert Einstein előfutárának is tekinthető Bolyai Jánosnak az életrajzát, és bemutatni ennek a soha meg nem értett és sanyarú sorsú különcnek a zsenijét.

Láng Zsolt regénye két párhuzamos és egymást váltó szálból áll, amelyekben – első ránézésre – nincs semmi különös. Az egyikben az író bő féléves, ösztöndíjból fedezett svájci tartózkodása kerül középpontba (itt kellene megírnia könyvét Bolyairól), az, ahogy egy teljesen más világból érkező közép-kelet-európai szembesül azzal, milyen különlegesen szép vidékre is került, vagy hogy mennyire más az itteniek életstílusa és világlátása, persze eközben nem egy humoros történet esik meg vele, vagy szintén kelet-európai és szintén ösztöndíjasként itt tartózkodó alkotótársaival, hogy a végén még egy furcsa, csavaros gyilkossági ügy nyomozásába is belekeveredjenek.

A másik szál, ahogy sejthető is, Bolyaié. Talán egy olyan képzeletbeli alcímet is adhatnánk neki, hogy „Fejezetek egy meg nem értett zseni életéből”, mert itt tényleg csak fejezeteket, vagy ha akarom, rövid novellákat kapunk az erdélyi matematikus életéből fiatal felnőtt korától egészen a haláláig, hogy minden egyes epizódban más és más lényeges elem kerüljön a középpontba: legyen az a kényszerű és nem túl hosszú katonai pályafutása, a szintén kimagasló intellektusú apjával való ambivalens viszonya, vagy az életében mindig is roppant fontos szerepet kapó nőkkel való kapcsolatai.

Nekem mindkét szál egyaránt tetszett, az íróé kimondottan humoros (elég ritka ez a kortárs prózában), rengeteg elgondolkodtató párhuzam és ellentét az ex-szocialista országok és a nyugati társadalmak között, és még a krimi-vonulat is minden furcsaságával együtt jól eltalált és élvezetes volt. Bolyaié a maga epizodikusságával együtt is remekül mutatta be, hogy milyen az, amikor egy ember ennyire megelőzi a korát, és mennyire kirekesztődik a valóságból csak azért, mert gyökeresen másként működik az elméje és másként látja a világot.

Persze ha az egész annyiban kimerülne, hogy tetszett, meg humoros, meg izgalmas, meg elgondolkodtató, stb., még nem feltétlenül lehetne 2019 egyik legjobbja a Bolyai, de ha elég figyelmesek vagyunk, akkor felsejlik egyre több párhuzam és kapcsolódási pont a két szál között, na meg számtalan kérdés, melyekkel nekünk, olvasóknak kell bíbelődnünk. Ezekből csak egy jellemzőt emelnék ki (a többit mindenki keresse meg maga): ha Láng Zsolt egy fél oldal alatt képes tökéletesen megjeleníteni és élővé tenni egy mellékszereplőt, akkor hogyan lehetséges, hogy könyvbéli alteregójáról – hiába követjük végig közel 300 oldalon és majd’ fél éven át – alig tudunk meg valami lényegeset? Vagy hogyan lehetséges az, hogy előbb megalkot egy ilyen hús-vér Bolyait a lapokon, majd előrángat egy olyan történetet, amiben derék tudósunk egy Drakulaszerű világ alakjává válik, akinek aztán semmi köze a másikhoz? Most akkor lehetséges vagy sem a valóságot megragadni egy könyv lapjain? Tipikus posztmodern kérdés, de nyugodjon meg mindenki, igazán élvezetesen van tálalva a szövegben.

Azt kell mondanom, Láng Zsolt műve valóban a tavalyi év egyik legjobb magyar regénye, egy olyan, ami egyszerre tud humoros, olvasmányos és érdekes lenni a felszínen, hogy a mélyben ott várjon minket a rengeteg súlyos, homályos és felderítésre váró mondanivaló. Azt hiszem, hogy akit érdekel a kortárs irodalom, annak nincs mese, mindenképpen kézbe kell vennie az erdélyi írónk könyvét.

1 hozzászólás
Csabi P>!
Láng Zsolt: Bolyai

Van előnye, ha az ember elolvas pár értékelést a Molyon, mielőtt belekezd egy könyvbe. Láng könyvével kapcsolatban többen sérelmezték, hogy várakozásaik ellenére ez nem egy Bolyai életrajz. Vagy legalább is nem olyan, amilyent vártak. Így aztán én már nem is vártam ilyesmit, kellő nyitottsággal kezdtem bele az olvasásba, talán emiatt is tetszett annyira.

A regényben felváltva követik egymást a Bolyairól szóló fejezetek az író Svájcban töltött félévével foglalkozó részekkel. A matematikusról szóló részek valóban nem adnak ki egy komplett életrajzot, főleg az életének második felével foglalkoznak, abból is epizódokat emel ki Láng. Ezekből Bolyai élettörténete nem áll össze, annál inkább Bolyai maga. Végül is az e az ember, ami történik vele, amit tesz, vagy az, ami a jelleméből fakad? Becsapós kérdés, mert mindkettő, de ez a regény az utóbbira koncentrál. Bolyai folytonos harcára apjával, aki, finoman szólva is nehéz embernek tűnik, küzdelmére az elismertségért, amit Gauss és Lobacsevszkij árnyékában sosem kapott meg, és küzdelmére a matematikával, a nyelvvel, na meg általában mindenkivel, aki nem az ő szellemi szintje, és hát ők voltak, amerre a szem ellátott.
Lángot dicséri, hogy bennem kialakult egy határozott Bolyai kép, nem éreztem azt, hogy lyukak vannak az életrajzban, hiányérzet nélkül tettem le a könyvet.

A párhuzamos fejezetek az író féléves svájci ösztöndíjáról szólnak. Főképpen a Bolyai iratok tanulmányozása lett volna a célja ennek az időszaknak, ami nem kis feladat, tekintve az iratok kuszaságát, értelmezhetetlenségét, így aztán – legalább is remélem – senki sem azzal az izgalommal olvasta ezeket a részeket, hogy milyen világraszóló felfedezést tesz Láng. Vállalva a spoilervadászok rám zúduló dühét, elárulom, semmilyent. Ezzel szemben éli az életét, jön-megy, knausgaardi módon nem történik semmi. Vagyis mégis, a regény második felében egy valódi nyomozásba csöppen egy gyilkosság kapcsán, kicsit kilóg ez a szál a könyvből, de végül is szórakoztató a maga módján.

A könyv további erénye, hogy nagy tudással és intelligenciával van megírva, ezt én mindig többre tartottam a tucat családregényeknél, vagy a nyomor színes-szélesvásznú tálalásánál. Na és remek a humora, amire kortársmagyarban manapság úgy kell vadászni.

balagesh IP>!
Láng Zsolt: Bolyai

Láng Zsolt ki akar törni a történet általi meghatározottságból. Le akarja dobni a történetmesélés kényszerének béklyóit.
Szándékot nem minősítve, csak a sikerén gondolkodom. Kockázatos kijelentésem, hogy kudarcot vallott.
Ez persze csak az egyszeri olvasó kijelentése. A könyv erénye, hogy éppenséggel kedvem lenne egy hónapot szöszölni, újraolvasva böngészni, hogy jól látom-e, amit látok.
Mert azért én itt valami nagy-nagy disznóságot, vagy legalábbis elég komoly figyelemelterelést látok. Hiszen a könyvcím miatt eleve, de amúgy is mindenki Bolyaival foglalkozik, és nem annyira a svájci ösztöndíjassal, pedig minimum is megfelezik egymás között a könyvet. Ez a svájci vendégértelmiség az, aki talán nem is akar könyvet írni (vagy mégis?), aki csak létezik, és tervezésének lényege az erős tervezés kikerülése. Ő a nagy kísérlet! Hiszen ilyen az emberi élet: néha ez van, máskor más, és időnként az sem kizárt, hogy bizonyos dolgok elkezdenek összerendeződni.
Közben viszont ott vannak ezek a Bolyai-epizódok. Ezek a jól szervezetten elmesélt, felvázolt életképek. Amik bizony kiadnak egy Bolyait. Hiába tény tehát, hogy „keveset tudunk Bolyai életéről”, mégis az ösztöndíjas író az, aki nagyon szűkszavúan mesél magáról. (342) Követjük a koordinátáit, apró eseményeket is kapunk a múltjából, de nagyjából az összes régi és újdonsült ismerősének a lelkéről, belső életéről többet megtudunk, mint róla.
Érdekes kísérlet ez, és maradtak bennem kérdések. Mert mintha a történet levetésével nem csak csupasz maradt ez a fickó, hanem láthatatlan is. Miközben az eddig láthatatlan Bolyai a történeteken keresztül megteremtődött.
A kísérlet értékeléséhez meg kellene vizsgálni, hogy az író rosszul kezdett-e hozzá, valamit rosszul paraméterezett, hogy ez a fura ellentét sült ki? Tehát hogy a történet mégiscsak fontos? Lényegi?
Aztán az is érdekelne, hogy ez a Bolyai-dolog miért ilyen lett? Netán a kísérletező közben betojt, és a kudarctól vagy a kísérletezés eredendő érdektelenségétől való félelem miatt elfedte igazabb célját a hagyományosabb Bolyai-novellákkal?
Nem tudom. De hogy nem rossz irányban kérdezősködöm, azt bizonyítja, hogy mintha a többség a Bolyai-résszel foglalkozna csak, és bizony azok sincsenek kevesen, akik elvesznek valahol félúton, és félreteszik a könyvet…

7 hozzászólás
eme P>!
Láng Zsolt: Bolyai

Régóta vártam már egy ilyen könyvre. Okosan felépített, értelmezések sokaságára nyitott, utalásokban gazdag, az iróniától sem ódzkodó és lélektani mélységekbe alámerülő igazi csemege. Számomra mindenképp az volt. Igazi élmény volt elmerülni a fejezetenként felváltva jelentkező, párhuzamosan futó történetekben, és keresni a kapcsolódási pontokat, az érintkezési felületeket, azt, hogy vajon tényleg találkoznak-e azok a bizonyos, térben és időben is egymástól távol levő, vagy inkább csak annak tűnő párhuzamosok. Keresni, hogy valójában kiről és miről is szól ez a regény. A különös egybeesésekről, melyek lelassítják és megkavarják az időt? Bolyairól? De melyikről? Lángról? Melyikről? Az alkotóról? Netán az olvasóról? Vagy épp rólunk?

A regény egyik szála Bolyai Jánosra koncentrál, annak életéből, hétköznapjaiból ragad ki pillanatokat. A zsenit vizsgálja a mindennapokban, azt, hogy hogyan éli meg a pillanatot az, aki a végtelenre fókuszál. Azt, hogy hogyan van jelen, pontosabban hogyan nincs jelen saját életében. A világ működésének leírására, képletbe való foglalására kísérletet tevő Bolya Jánost korlátai közt ismerjük meg, különböző kapcsolatainak gubancaiba keveredve, meg nem értéssel és mellőzöttséggel, kicsinyes környezettel küzdve, nyomorba süllyedve. Milyen szűk a tér, amelyben az ember mozog(hat), miközben a végtelennel kacérkodik-küzd. Láng remek képet vázol a korabeli (és mindenkori) társadalomról, apa-fiú viszonyról, egy zseninek szánt, nevelt ember sorsának alakításáról-alakulásáról, amely egyszerre tágítja és szűkíti körülötte a teret. Szabad szárnyalás és keserű vergődés, a siker reménye és a kudarc sokkal érezhetőbb jelenvalósága, magány és őrület, szeretet és gyűlölet, minden egyszerre és talán semmi sem egészen…

A másik szál a Bolyai-regény, a saját Bolyai-kép megalkotásának lehetőségére reflektál, a szerző alteregójaként fellépő Láng nevű elbeszélő révén, aki a nyugati világ egyik paradicsomában, Svájcban, egy alkotóházban kezdi el olvasni a Bolyai-hagyaték több mint tizenkétezer feljegyzését. Egy halom kaotikus összevisszaság, amely egy új rend teremtésére vár. És már fel is sejlik az egyik kapcsolódási pont, aztán sorjáznak a többiek, kissé önironikus distanciával vonva párhuzamot a két történet, főalak életmozzanatai, problémái közt.
Múlt és jelen, kelet és nyugat perspektívái váltakoznak mindkét vonalon, két társadalom, különböző világlátások és attitűdök külső és belső áramvonalai, látszatok és valóságok, melyek lassan felsejlenek a felszín mögött. Elég egy törpe bökése és a sajgó nyomás, amit maga után hagy ahhoz, hogy más fényben tűnjön fel minden és mindenki a békés és szinte idilli svájci miliőben, és nem csak. Sejtelmes, bizarr hangulat kezd ködként aláereszkedni, hogy egy (a Simenon-utalás ellenére) dürrenmattos krimiben találjuk magunkat. Hogy elkezdjünk nyomozni. És nyomoznivaló az van. Elég lenne a jó és rossz határa is. Aztán csupa rejtély minden, elhallgatás és elfojtás, sötét és kevésbé sötét titkok, megoldandó problémák. Közben meg újabb és újabb Bolyai-értelmezések bukkannak fel, nemcsak az eddigieket ismerteti az elbeszélő, hanem egy vadregényes-romantikus, fikciós nyugati változatra is utal, amely Dracula-szinten ismer(tet)i az erdélyi valóságot és benne a zseni Bolyait. De egyáltalán ki ismeri őt közelebbről, jobban? Mennyire lehet megközelíteni a valóságot? Mennyire lehet megfogalmazni, átadni azt? Mennyire lehet egységes képletbe foglalni nemcsak a zsenit, az őrületet, hanem az embert, az érzelmeket, a lelket úgy általában? Mennyire lehet élővé tenni a holtat, jelenné a múltat? Mennyire lehet többre jutni egy könnyen karcolható röntgenfelvétel borítójánál?
Láng nemcsak a zseni/alkotó és társadalom kérdéskörét járja körül, nemcsak a beilleszkedési nehézségek és a magány (vagy épp siker) regényét, nemcsak zseniregényt, aparegényt vagy épp szerelmes regényt ír, a Bolyai az alkotást, a fikció és valóság viszonyát tematizáló regény is. Regény az írásról, a megismerés lehetőségeiről. Arról, hogy mihez lehet kezdeni egy elme többezer lapra, fecnire vetett gondolatszilánkjaival. A darabkákkal, melyek talán egységes képpé állhatnának össze. De egy képpé-e? Vagy lehetséges több, egyszerre érvényes kép is, ahogy az euklideszi és nem-euklideszi tér is egyszerre létezik? A térben lévő testek meghatározzák a tér alakját. De mi van a múlttal? A képzelet alkotta alakokkal? Ők is belépnek a tér alakításába? Mennyire igaz a megalkotott új rend? Lehet-e igaz? Egyenlő-e, egyszerre jelenvaló-e a valóság és a képzelet?

A Bolyai a korlátok tudatosításának regénye is, a bizonytalanságé, a kudarcé, meg persze a soha fel nem adásé. Bepillantás élet és halál sötétjébe, a mindenbe és a semmibe, vagy fordítva, ahogy tetszik… Meg az alkotáséba és az értelmezésébe. Láng, akár az öreg Bolyai az ifjat, semerre nem tereli olvasóját, hagyja, hogy maga válasszon a sokféle értelemből. És ezt jól teszi. Találja ki mindenki, merre induljon el, próbáljon meg mindenki rendet rakni a zűrzavaros kazalban. Elvégre csillagporból vagyunk. Legalábbis higgyünk benne…

Sapadtribizli P>!
Láng Zsolt: Bolyai

Néha meghallok egy embert beszélni és egyből lenyűgöz a műveltsége, a választékossága, a kifinomultsága. Nagyjából így voltam ezzel a könyvvel is. Nagyon tetszett a nyelvezete, a szofisztikált szóhasználat, ami nem lesz egy pillanatig sem művi, teljesen természetesnek hat, én elhittem, hogy az író így beszél akár nap mint nap. Árad a betűkből a műveltség és egy-két szókapcsolat nagyon megragadó lett.
Tetszett, hogy ez a könyv tulajdonképpen kettő az egyben: két regény, amelyek laza szálakkal kapcsolódnak össze. Annyira két regény ez, hogy nem csak a történet, az elbeszélői hang különbözik, de a nyelvezet is! A Bolyairól szóló részek sokkal több archaikus szót használ, és magának a történetnek is más hangulatot kölcsönöz. Ráadásul a könyvet olvasván sokat megtudtam Svájcról, Bolyairól, arról, hogy „a mindenséggel mérd magad”.
Ugyanakkor nem volt ez az olvasás csupa kéjutazás számomra. Néha elvesztem a fogalmak hálójában, néha csak érdektelennek éreztem a történéseket, néha kicsit untam, de úgy fejeztem be a könyvet, hogy az járt a fejemben, hogy igen, ezt érdemes lesz újraolvasni.

1 hozzászólás
dacecc P>!
Láng Zsolt: Bolyai

Alapjáraton igyekszem előítéletektől mentesen olvasni, nem hasonlítani semmihez az adott könyvet, úgyis csak magamnak ártok vele. De persze ez nagyon ritkán megy teljesen, az ember akaratlanul is összehasonlít olvasmányokat, főleg, ha a szerző korábbi műveiből is olvasott már. Én a Bestiárium első kötetét olvastam anno, ami nagyon tetszett, így azzal indultam neki ennek is, hogy Láng jó író. Ez amúgy a Bolyaiban is látszik, lendületvesztés nélküli, olvasmányosra írt szöveg, bejött a tippem.

Azonban éreztem a könyvön egy bizonytalanságot: mintha nem csak fikció lett volna az, hogy az író nem tud mit kezdeni Bolyai karakterével, életével. Ezt alátámasztja számomra, hogy a kötetet alkotó részek, amik lehetnének akár két kisregény – váltakozva kapunk a jelenben játszódó és a Bolyai életéről szóló fejezeteket –, nagyon eltérő élményt nyújtott. Bolyait untam, azonban a kutatómunkáról szóló, szépen lassan krimibe hajló fejezetek fenntartották az érdeklődésemet.

Nem életrajzi könyvet vártam, annak ellenére sem, hogy a cím azért beállítja az olvasót egy irányba, de félig mégis egy – amúgy egyszer-kétszer remek részeket tartalmazó – fikciós életrajz lett a vége. Nem tudott nekem érdekeset mondani sem Bolyairól, sem arról a léttapasztalatról, ami izgalmas lehet egy olyan karakterben, mint ő, és a csalódottságomon nem segített a svájci rész sem.

1 hozzászólás
Cipőfűző>!
Láng Zsolt: Bolyai

„Nemigen akad olyan regényíró, aki B. J. geometriáját és annak hagyományostól eltérésének jelentőségét megértené és azt beépíteni tudná regénye vázába. Így nem közelíthetvén meg az alkotáslélektan mélyebb régióit, marad számára a fantáziát élénkítőbb, felszínen érvényesülő (vagy képzelt) tulajdonságok dramatizálása. (Dr. Lambrecht Miklós: Bolyai János mint regényhős)” (13. oldal)

Tegyük fel, hogy így van. Láng is ezt teszi. Csakhogy Láng tudja, vagy közben rájött, hogy ez valószínűleg kevés lenne.
-Amit Bolyairól ír, mennyire felel meg a valóságnak? – jött az újabb kérdés Dorától.
-Keveset tudunk Bolyai életéről.
(342. oldal)
Még szerencse, hogy én semmit nem akarok Bolyairól írni. Ha a hamis állítás geometriai pontossággal rögzített, akkor a kevésbé pontos, legyen mégoly igaz is, mondvacsináltnak minősül. (88. o.)
Nem tudom, mit csináljak. Őszintén szólva Bolyai nélkül nem hiszem, hogy valaha is igazi író leszek. De talán mégsem vágok bele. (397. oldal)

Belevágott.
Ha akarom, ez két különböző regény. Szerencsémre eltelt néhány nap, hogy értékelni tudjam, volt időm emészteni, így hát nem akarom. Ha külön-külön nézem őket, egyenként túlzottan nem hatottak volna meg, soványnak tűnt. Legalábbis az alteregó története lenne levegőben lógó önmagában, ha nem ismerném a Bolyait láttatni kívánó jeleneteket a másik vonalon (igaz, az meg elég töredékes), és ha nem egy Bolyai című könyvben lenne megírva. Az alteregó része metaregény. Az teljesen nyilvánvaló, hogy ennek a főszereplője maga az író. Utánajárást sem igényel, hogy néhány utalásból ez világossá váljon. Én szeretem az önmeghatározó, önértelmező regényeket, azt, amikor a szöveg saját magáról szól. Többször is kilép saját belső világából, és kifelé tekintget. Nabokov Sebastian Knight-ja ilyen például vagy 2019-ből Szalay Zoltán Faustus kisöccse című könyve hasonló. Szerintem ezek valamelyest jobbak, jobban tömörítettek.

„Az előző bekezdés úgy hangzik, mintha mások nem kutatták volna át ezeket a feljegyzéseket, mintha nem is létezne az a sok-sok könyv, amit Bolyairól írtak. De az is az igazsághoz tartozik, hogy főképp ünnepi alkalmakra, születési évfordulóra, névadó ceremóniára, városnapokra, könyvtáravatókra készült a legtöbb dolgozat, ad usum Delphini.”
(21. oldal)

-Voltak a hősödnek szerelmei? – tért vissza Ilma Bolyaihoz.
-Mélyre temette az érzéseit.
-Mit ivott? Mit evett? Dohányzott?
-Absztinens volt. Aszkéta.
-Szép férfi volt?
-Átlagos küllemű.
-Semmi, amivel kitűnt volna?
-Végtelen intelligenciája.
(132. oldal)

Az olvasónak adott magyarázat a fikción belül, hogy az a Bolyai, amit kap a könyvben, azt Láng gyurmázta. Adalékok az egyik oldalon, a másikon a termék, Bolyai a magányos farkas, az apja eleven tükrének szánt csodagyerek, a tudós, aki méltatlanul szorult vetélytársa háta mögé, a meg nem értett, de sokak által csodált zseni, aki aztán nyomorban végezte.

A Bolyainak óhatatlanul kell egy magyarázat, egy függelék, egy másik oldal, amit értelmezhetünk. Tehát van két külön szál. Egyik a Bolyai Jánosról néhány életképet villantó, amit megírt Láng Zsolt, egyszersmind megalkotva egy saját képet Bolyai életének töredékes dokumentumaiból, és erre válaszul van az önreflektív önéletrajzi szál. Ez a kettő a könyvön belüli dialógust folytat egymással. Például Bolyai zsenialitásának tragédiája, hogy nem igen akad játszópajtása: ”Walsert egy óriási tölgyfa alatt temették el, kaméliabokrok karéjában, árnyas helyen. Leheveredtünk a fűbe, fölöttünk kivilágosodtak a fa zöld levelei a napfényben. Fél méter magas kőtömb, rajta a név megy egy négysoros vers. Éva megkérdezte, mit jelent a »worte beiseit«. Valóban azt mondja, hogy félreértett szó lesz végül mindenki? Valami olyasmit, feleltem bizonytalanul."
(333. o.)
Az idézett szöveg az önéletrajzi részben hangzik el, de a Bolyai-rész-re adott válasz.

Pontosan definiálódik a szerző által egy interjúban említett kölcsönhatás, hogy Bolyai lakhelyének darabos rusztikusságában nem igazán talál partnert (egyszer fel is sorolja félig-meddig barátait, egy kézen megszámolható), és hogy az írás pedig nem csoportos tevékenység:
A magárahagyottsághoz, mondta Ilma, hozzá lehet szokni, íróként is számolnia kell vele, nem szabad engedni, hogy gyökeret verjen bennünk, és ő nem hagyja, különféle gyakorlatokat dolgozott ki, mint amilyen a végtelen mantraként sorjázó ezernyi utazás, csak hogy ne kelljen a magányt kitaszítottságként megélnie, márpedig az írás annyi, de annyi magányos órával jár, amennyit nem mindig könnyű elviselni.
(133. oldal)

Időnként felesleges töltelékek terhelik a szöveget. És azért az látható, hogy Bolyaival bizony nehéz mit kezdeni. Helyenként álomképekkel van kitöltve, vulgáris szövegbetétekkel (Erre van is vicces önreflexió, fogalmam sincs, hogy ez tudatos-e? Bolyai mondja: „a brutalitás spektákuluma képes kiemelni az embereket a hétköznapi tespedtségből”, a szövegben meg a vulgaritás spektákuluma van).
Elég nehezen tudtam ráhangolódni. Olvasás közben vártam a végét, de utólag átgondolva sok minden kiviláglott.

>!
Jelenkor, Budapest, 2019
460 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789635180073
2 hozzászólás
ppeva P>!
Láng Zsolt: Bolyai

Félrevezető a cím. Bolyai érdekelt volna, de többet kaptam helyette az íróból. Így aztán a könyv több mint fele abszolút érdektelen volt számomra.
Bolyainál pedig sikerült összemosnia azt, amit a kéziratos hagyatékából szemelgetett, azzal, amit saját maga hozzáképzelődött. Egyes részek pedig kifejezetten ordenáréra sikeredtek.
Sajnálom. Mást és többet vártam.

1 hozzászólás
olvasóbarát P>!
Láng Zsolt: Bolyai

https://moly.hu/idezetek/1214259
Olvasás közben ez volt az érzésem a kötettel kapcsolatban is. A kerettörténet érdekes, ahogyan Svájcban dolgozik a szerző, ezt a kötetet juttatta eszembe, amely szintén egy svájci ösztöndíj élményéből született.

gályanapló P>!
Láng Zsolt: Bolyai

A beszélő harca Bolyaival, mármint Jánossal, egy saját Bolyai kép megteremtésének kísérlete.

Egy beszélő által, akit nem BJ művének a megértése inspirál (lehet, hogy ehhez
nem is lenne meg a képzettsége), nem annak a radikális újítása (ahogyan a térről
„merünk/tudunk” gondolkodni azóta és annak filozófiai következményei), hanem az idősödő Bolyai János élete,
tele a hétköznapok nyűgeivel, a meg nem értéssel, emlékezéssel és talán az elszalasztott világhíren való rágódással.
És persze, hogy Esterházy már nem írhatja meg.

Szóval BJ életében megtörtént valódi izgalom és teremtő feszültség leírása elmarad, nagyrészt marad a hétköznapiságban
kóválygó érdekesség leírása. Persze talán csak ennyi, ami regényesen megírható. Az echte magyar sztori.

A könyv szerkezete, hogy fejezetenként a megírásról, illetve Bolyai Jánosról szól, felváltva, nekem bejött.
Maga a szöveg stílusban elég konzervatív, anekdotikus, Láng berlini naplóira emlékeztetett.
(Most Svájcban volt ösztöndíjjal fél évig, erről is szól a könyv.) Néhol meg-megszalad, vannak benne pároldalas
stílusváltások. (Amúgy persze Láng rutinos, profi, nem vét alaphibákat.)

Gondolkodtam 4 csillagon is, de több konkrét (megfelelő lektorral könnyen kikerülhető) matematikai hibát
találtam leírva. És bár tudjuk, hogy a nagy Esterházy is prímnek hitte a 9-et, mint azt felvételek bizonyítják,
ez engem eléggé zavart olvasás közben.

8 hozzászólás

Népszerű idézetek

szabadosági I>!

Járomban és kolompszóval, kitaposott úton megyünk előre, mint az ökrök, mondja Bolyai. Ha valaki letér, és másfelé indul, lesajnálják vagy bolondnak nevezik. Aztán egyszer csak felszáll a köd, és kiderül, a letérő útja napfényes, termékeny vidékre vezet. Nyomban utánatódulnak, és később hálájuk jeléül szobrot emelnek neki.

191. oldal, 17. fejezet (Jelenkor, 2019)

1 hozzászólás
giggs85 P>!

Már elég nagy volt, hogy megérezze a gyere és jöjjön közötti fagyos árkot.

58. oldal

Csabi P>!

Az arcokról lehervadtak a rózsák, helyükre olcsó művirág került.

23. oldal

olvasóbarát P>!

A filmet a BBC készítette, Johann von Bolyai a címe, de Bolyairól tulajdonképpen alig esett szó. Sok volt benne a töltelék, ahogy a közmondás tartja, nagyobb volt a füstje, mint a lángja. A műsor készítői órákat töltöttek az utazással, komoly megpróbáltatásokat átélve, így nem csoda, hogy amikor a könyvtáros eléjük rakta a világot megrendítő 24 oldalas kis füzetet, az mindössze pár másodpercre került a filmjükbe, hosszabban elidőztek a könyvtár előtt kéregető cigány gyerek arcán meg a rőzsét cipelő falusi anyóka állán viháncoló szőrszálakon.

390-391. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Bolyai János
Olya>!

Amikor egyedül vagy a templomban, és elköhinted magad, és cseng-bong az a hatalmas tér, olyan a tudás élménye is.

320. oldal, 37. fejezet

dtk8 P>!

A geometria az a hely, ahol az ember kiélheti a szabadságvágyát.

1 hozzászólás
Olya>!

Ha leírjuk, keservesebb lesz, mert amit leírtunk, az valami más. Keletkezik valami, ami nemcsak hogy lesz, hanem felzabálja azt, aminek a helyében lett.

31. oldal, 2. rész

balagesh IP>!

Elképesztő, miféle alakok kerültek elő. Egy percig nem hitte, hogy képesek lesznek egy országot nemhogy tartósan, de a jövő hétfőig elkormányozni.

217. oldal

balagesh IP>!

– Én még a Szovjetunióban kezdtem az iskoláimat – magyarázott Lauro –, mi azt tanultuk, hogy a forradalom vezére Lenin volt, egyik előfutára pedig a szintén L kezdőbetűs Lobacsevszkij, a nagy emancipátor, aki megszabadította az emberi gondolkodást a láncoktól, száz évvel Lenin előtt. Amikor már az úgynevezett szabad litván iskolába jártam, kiderült, sok más emancipátorhoz hasonlóan Lobacsevszkij is spicli volt.
Még egyszer rákérdeztem a részletekre. Annyira hihetetlennek tűnt az egész, hogy elbúcsúztam, és a szobámba visszaérve nyomozni kezdtem. Tóth Imre Palimpszeszt című könyvében a névmutatóhoz lapoztam. Lobacsevszkij háromszor szerepelt. Már az elsőnél megtaláltam a bizonyítékokat: Lobacsevszkij, a Kazanyi Egyetem geometriaprofesszora valóban közreműködött Zeidel kicsinálásában, de nemcsak az övében, hanem Raupach, Galits, Hermann és Arszenyjev szentpétervári professzorok „leleplezésében”, valamint közvetlen kollégája, Szolncsev eltávolításában is. Ellenük a vád: „Az egyetemisták fejét a Szentlélekkel ellentétes és államellenes természetjog elméleteivel tömték tele.” Nem lehet véletlen, miért nevezte ki épp őt nem sokkal a koncepciós perek lefuttatása után I. Miklós cár (ugyanaz, aki leverte a magyar szabadságharcot) a Kazanyi Egyetem rektorává.

222–223. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Lobacsevszkij, Nyikolaj Ivanovics
2 hozzászólás

Említett könyvek


Hasonló könyvek címkék alapján

Cselenyák Imre: A tölgyek alatt
Kertész Erzsébet: Vilma doktorasszony
Dallos Sándor: A nap szerelmese
Kertész Erzsébet: Szeretném Blankát boldognak látni
Bereményi Géza: Magyar Copperfield
Menyhért Anna: Egy szabad nő
Tóth Imre: Palimpszeszt
Tóth Imre: Szabadság és igazság
Tóth Imre: Isten és geometria
Obádovics J. Gyula: Matematika