Kapd ​el a nyulat! 17 csillagozás

Lana Bastašić: Kapd el a nyulat!

Tizenkét évvel azután, hogy utoljára látták egymást, az Írországban élő Sara telefonhívást kap gyermekkori barátnőjétől, Lejlától, aki azóta is Boszniában él, hogy segítsen neki eljutni Ausztriába. A két lány útnak indul Mostarból Bécsbe, hogy megtalálják Armint, Lejla háborúban eltűnt testvérét. Az utazás során felelevenednek a régi emlékek. A kamaszkori szerelmek és a háborús megpróbáltatások új fényben tűnnek fel, s a balkáni az utazás szimbolikus jelentőségűvé válik.
Varázslatos történet a gyermekkori barátságáról, a fehér nyúl szembogarában meglátható titkokról, és arról, hogy soha nem tudható biztosan, a tükör melyik oldalán állunk.

Eredeti cím: Uhvati zeca

Eredeti megjelenés éve: 2018

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Szépirodalmi kötetek Metropolis Media

>!
Metropolis Media, Budapest, 2020
264 oldal · ISBN: 9789635510191 · Fordította: Rajsli Emese
>!
264 oldal · ISBN: 9789635510207 · Fordította: Rajsli Emese

Várólistára tette 24

Kívánságlistára tette 26

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

deaxx>!
Lana Bastašić: Kapd el a nyulat!

Bajban vagyok, mert ez a könyv eléggé megvezetett, és nem látom ennek a megvezetésnek a célját. Puszta önzőségnek tűnik, már az első lapoktól kezdve. Nem tudom.

A történet két síkon játszódik: az egyik az utazás, a másik a visszaemlékezés síkja. A végére pont az utóbbit éreztem soknak – szinte már melodramatikus ez a sok múlton való rágódás.
Haladjunk…
Ráadásul sokszor túlzónak is érzem. Ahogy szépen fel van építve egy szál – és ahová kifut – egyszerűen nincs összhangban. Többször gondoltam azt, hogy ezt kellett így húzni?

Vagy csak túl magasak az elvárásaim, ráadásul nem is jogosan?

A két szereplő közti viták, a köztük lévő kapcsolat is lehettek volna picit árnyaltabbak. Egyszerűen sok kihasználatlanságot érzek a lapokon, vagy csak az elbeszélőnk ilyen tesze-tosza? A másik nézőpont, vagy egy külső nézőpont hiányzik innen.

Megfordult a fejemben, hogy talán életrajzi alapja van ennek a regénynek, ez a magyarázat a kifogásaimra. De ha így is van, az sem változtat a csalódottságomon…

Ez semmiképp sem egy egészséges baráti kapcsolat (inkább függőségre hasonlít – az elbeszélői oldalról).
A másik oldalon pedig ott van Lejla – egy nagyon érdekes karakter – polgárpukkasztó, megbotránkoztató, de közben látjuk, micsoda kiugrási lehetőség ez az egész neki, milyen megkeseredett is valójában. Kár, hogy az ő fejébe nem látunk bele, de persze akkor elrontanánk a „poént”. (Bár, meg lehetne oldani anélkül. Csak nagyon jól kell tudni megírni.)

Maga a könyv szép kis kultúrakalandozó a 90-es évek Boszniájába. Kell hozzá egy kis háttértudás, pár dolgot nem ártott volna megcsillagozni. Vannak megjegyzések, de kevésnek érzem őket. Pl. fontos szerepet kap a névváltoztatás, és az identitás átalakítása, megcsonkítása… Ezt nehéz megérteni, ha nem tudjuk, hogy pl. délebbre kevesebb a j-zés, vagy hogy melyik vezetéknév hol gyakoribb.

Maga a szöveg berántja az olvasót, viszi magával, várjuk, hova fut ki, érezzük a feszültséget… de a vége felé már nagyon vártam, hogy befejezhessem. De hozzátartozik a képhez, hogy most, utólag sokkal rosszabbnak látom, mint olvasás közben láttam.

>!
Metropolis Media, Budapest, 2020
264 oldal · ISBN: 9789635510191 · Fordította: Rajsli Emese
Aurinko>!
Lana Bastašić: Kapd el a nyulat!

A regény hangulata átjön, és egy idő után olyan feszültség sugárzott a lapok közül, hogy nem bírtam abbahagyni az olvasást, hiába bosszantott a főszereplőink kapcsolata, viselkedése.

Nem én vagyok a megfelelő személy ahhoz, hogy erről a könyvről sokat írjak. Miután elolvastam, csak ültem a földön, ölemben a könyvvel, és gondolkodtam. Próbáltam összerakni a fejemben a múlt és a jelen darabkáit, helyére illeszteni a fájdalmas részleteket, a ki nem mondott szavakat.

Nem vagyok benne biztos, hogy maradéktalanul sikerült. De az az érzésem, hogyha pár év múlva, kicsit több élettapasztalattal újraolvasom ezt a könyvet, egész más szemmel nézek majd rá.

Bővebben itt írtam róla: https://lapszelijegyzetek.blogspot.com/2021/08/lana-bas…

Költsei_Firincz>!
Lana Bastašić: Kapd el a nyulat!

Az emberi kapcsolatok – sőt maga az ember is – túlmutatnak a racionalitáson. Legyen szó barátságról, vagy akár szerelemről – de esetünkben mégis elsősorban az előzőről – nem az észszerűség dominál, hanem valami irracionális, megmagyarázhatatlan vonzás és taszítás. Megmagyarázhatatlan, de nem megérthetetlen – mindannyian mindennap megtapasztaljuk ezen erők működését. A KAPD EL A NYULAT! című regény erről (is) szól. A barátságról, arról, hogy egy Sara, a főhős egyetlen telefon hatására maga mögött hagyja addigi rendezett életét, s belevág egy olyan kalandba, melyről tudja, hogy értelmetlen. Mindez csak azért, mert Leila – akiről tizenkét éve nem is hallott – segítséget kér.

Sara és Leila története a KAPD EL A NYULAT!
Két végetesen – és végzetesen? – különböző karakter, akit minden másnál erősebben összeköt a közös gyerekkor, a gyerekkori barátság, az emlékek… S miközben a két lány Mostarból Bécsbe tart, feltárul a múlt. Elsősorban Sara (a narrátor) nézőpontjából, de Leila által befolyásolva rajzolódik ki a közös történet, mely óhatatlanul is több, mint egy barátság története:
A KAPD EL A NYULAT! a Balkán elmúlt három évtizedének a története is.

Sara Írországból tér haza Leila kedvéért, így nézőpontja sem azonos a Boszniában élőkével… annál sokkal tágabb a látóköre. Egyszerre látja – a múlt miatt – belülről és – elmúlt évei miatt – kívülről az országot. Felismeri hibáit, esendőségeit, szerethetőségét, szerethetetlenségét, borzalmait és szépségeit. S felismeri azt, is, hogy hiába ment el, a kötelékek nem szakadtak el, s nem is gyengültek… legfeljebb hosszabbak lettek. Annyira hosszúak, hogy ez lehetőséget ad arra is, hogy szembeforduljon a múlt démonaival…

Lenyűgöző könyv, végre egy olyan darab, ami méltán kapta meg pont az Európai Unió irodalmi Díját. Mert az EU szükségszerűen egymás megértéséről és megismeréséről kell, hogy szóljon. ha nem, akkor vesztettünk.

Póli_Róbert>!
Lana Bastašić: Kapd el a nyulat!

Érdekes könyv volt. Néha beszippantott, aztán meg napokig nem vettem újra kézbe, mert nem voltam rá kíváncsi.
Egy utazás története, ami nem is annyira a fizikai utazásról szól, hanem inkább egy belső útról. Hogy mondják ezt? Fejlődésregény?
Külön érdekessége, hogy a Boszniában (is) játszódik, némi bepillantást engedve a Jugoszláv utódállamok életébe.
Van egy sajátos hangulata, amolyan mélabús, szomorkás, melankóliás. Ez tetszett benne.
De!
Mint ilyen könyveknél szokásos (díjak és magasztalások), teli van szórva hasonlatokkal, megszemélyesítésekkel. Egy idő után már bosszantóak voltak. És jó néhány – számomra – képzavaros. És felesleges. Nem igazán tudom/értem (igen, az én problémám), hogy ezektől miért jó egy könyv? Ezek lennének a magas művészet, a színvonalas írás ismertetői? Vagy ezek csak a magasan kvalifikált olvasóknak szólnak? A beavatotattaknak? És nem csak ebben a könyvben, persze.
MOST EGY IDÉZET KÖVETKEZIK!
Pl.:"A sziklák úgy sejlettek föl a sötétben, mint elfeledett nők hideg melle." (130) Uhm…Persze, belelát az ember dolgokba dolgokat. Ez itt már sok volt a többi után. Aztán a következő: az út nyújtózása, mint feslett életű táncosnő. Öhm…He? És oldalanként, vagy másfél oldalanként ilyenek, és úgy rémlik, egy talán ismétlésre is sor került valamelyikből.
Szóval ez volt a bajom vele, amúgy jó lett volna.
Nekem nem ezektől jó egy könyv.
De ugye, ízlések és pofonok.

Sussyevita>!
Lana Bastašić: Kapd el a nyulat!

Az eslő pár oldal után fel akartam adni, annyira nyögve nyelősen ment. :(
Voltak olyan pillanataok amikor pörögtek az események, vagy is inkább a vissza emlékezések, de többségében inkább azok voltak amikor 3x-4x újra kellett olvasnom az adott oldalt, mert egyszerűen nem fogta fel az agyam amit olvastam (nem a fáradtság miatt.)
Ami zavaró volt számomra az a jelen és a múlt közötti ugrálás, néha nem tudtam eldönteni, hogy most melyikben is vagyunk. Nagyon zavart.
Sara 12 év után hallja legjobb barátnőjének Lejlának a kétségeesett hangját, hogy a testvére, Armin Bécsben tartozkodik, és hogy segítsen neki megtalálni.
Persze Sara mindent sutba vág és neki indul, hogy Lejlának segítsen.
Sara aki már teljesen idegennek érzi magát Boszniában, jogos félelmek táplálják az útját.
Talán most éppen aktuális olvasmány a szomszédban zajló háború miatt, de nekem nagyon nem jött be a mondani valója. Lehet, hogy nem jókor olvastam… Nem tudom, lehet, hogy pár évvel később neki futok még egyszer.

Inmelius_Mudri_Jolcsi>!
Lana Bastašić: Kapd el a nyulat!

Délszláv háború, népirtás, vallási alapon történő rasszizmus, balkáni sajátosságok, reménytelenség, romokon épülő új haza, új határok, szerelmek, sérelmek, eltűnt és megkerült emberek, és a vége.. a kapd el a nyulat. És ha nem akarom? Mert minek annak ellenség, akinek ilyen barátja van?

Mi a történet tanulsága?
Talán nincs is.
Talán nem is fontos.
Talán csak annyi, hogy önmagunkon kívül nem érdemes senki másnak sem lenni.
Akarsz vele valamit kezdeni? Mert akkor hajrá!

spoiler


Népszerű idézetek

Költsei_Firincz>!

…A home nem Bosznia. Bosznia valami más. Rozsdás horgony egy telehugyozott tengerben, amibe az ember belelép. És azóta rendszeresen szurkálja magát tetanusszal, noha sok-sok év elmúlt már.

_lia I>!

„A magyarázatok hosszúak és unalmasak.” Alice Csodaországban

Mottó

Babó_Buca P>!

„Anyám továbbra is őrzi Tito fényképét – mondta Lejla. – A spájzban van, a télire eltett üvegek mögött. Ha jól megnézed, láthatod a szemét két paprika között.
Elnevettem magam, noha nem éreztem viccesnek. Mindig is nehezen viseltem azokat a rejtőzködő nosztalgiázókat, meg azt a törhetetlennek tűnő üveggömböt, amelyben az élet jobb, boldogabb változatait élték, egy olyan országban, ahol megterem az eper, és a nyulak nem pusztulnak el. Egy olyan országban, amelyről azt állították, hogy tökéletes volt, hiszen elvették tőlünk annak lehetőségét, hogy ellenőrizhessük ezt az állítást.

18. oldal

Babó_Buca P>!

Amióta kihirdették a békét, minta új hivatást választott volna – a jobb sorsra érdemes akadémikus, aki, ha a történelem ki nem babrál vele, ki tudja, hova jut, és miféle díjakat gyűjt be magának. Így azonban nem maradt más hátra, mint hogy – mint minden zseni – szerény tanácsokat osztogasson az elveszett ifjúságnak.

34. oldal

Inmelius_Mudri_Jolcsi>!

„Honnan tudod ezt a számom” – kérdezem. Állok a park közepén, egy tölgyfa előtt, és nem mozdulok, mintha arra várnék, hogy a fa álljon félre, és engedjen utat.
„Nem mindegy? – válaszolja, és folytatja a monológját: – Figyu, el kell jönnöd értem… Hallasz? Rossz a vonal.”
„Hogy jöjjek el érted? Nem értem. Mi…”
„Igen, gyere el értem. Én még mindig Mostarban vagyok.” …
„Mostarban? Mit csinálsz te Mostarban?” – kérdezem. Továbbra is a fára meredek, és fejben számolom az éveket. Negyvennyolc évszak múlt el a hangja nélkül. …
„Figyu, ez hosszú történet, ez a Mostar… Te még mindig vezetsz, ugye?”
„Persze, vezetek, de nem értem, hogy… Tudod, hogy én Dublinban vagyok?”
A szavak kiesnek a számból, és bogáncsként ragadnak a kabátomra. Mikor beszéltem utoljára ezen a nyelven?
„Igen, nagyon belevaló vagy – mondja Lejla, készen arra, hogy elértéktelenítse mindazt, amit nélküle éltem át. – Ott élsz azon a szigeten – mondja – valószínűleg azt az unalmas könyvet olvasod egész nap… bruncholni jársz az okos barátaiddal, így van? Pompás. Mielőbb el kell jönnöd értem. El kell mennem Bécsbe, ezek a majmok meg itt elvették a jogsimat, és senki nem érti meg, hogy nekem muszáj…”
„Lejla” – próbálom félbeszakítani. A sok év ellenére tökéletesen értem, mi történik. Mindez az ő logikájából következik: a gravitáció az oka, ha az embert lelökik a lépcsőn. Minden fát azért ültettek, hogy ő mögéjük guggolhasson pisilni. És minden út, legyen bármilyen kanyargós és távoli, egyetlen közös pontban fut össze – az ő személyében. Róma egy vicc.
„Figyelj, nincs sok időm… Tényleg nem tudok mást megkérni, mindenki csak szarakszik, hogy foglalt … úgyhogy szerintem, ha elrepülsz Zágrábba még ezen a hétvégén, és ott buszra ülsz… Noha Dubrovnik talán még jobb lenne…”
„Lejla.én Dublinban vagyok. Nem mehetek el csak úgy érted Mostarba, hogy elfurikázzalak Bécsbe. Te normális vagy?” …
„Muszáj.”


Hasonló könyvek címkék alapján

Miljenko Jergović: Diófa-házikó
Margaret Mazzantini: Újjászületés
Ivana Bodrožić: Hotel Zagorje
Miljenko Jergović: Buick Riviera
Saša Stanišić: Hogy javítja a katona a gramofont
David Machado: Boldogságmutató
Edo Jaganjac: Szarajevói hercegnő
Dubravka Ugrešić: A feltétel nélküli kapituláció múzeuma
Miljenko Jergović: Gloria in excelsis
Marica Bodrožić: Cseresznyefa asztal