Dreams ​of Gods & Monsters (Daughter of Smoke and Bone Trilogy 3.) 81% 37 csillagozás

Sajnálom, hogy ezt az egy részt nem adták ki és nem is akarják kiadni magyarul. Hatalmas kár érte. Összességében egy csodálatos sorozat nagyszerű befejező része, ami lehetett volna sokkal jobb is, mert Laini Taylor tudna ennél jobbat. Örülök, hogy három + egy kis kiegészítő novella erejéig megajándékozott ezzel a lélegzetelállító világgal, fantasztikus karakterekkel, csodálatos szerelmi történettel. Ziri, Liraz, Zuzana és Mik – nem is tudom eldönteni, kit szerettem a legjobban. Talán Zuz a legnagyobb kedvenc. Újabb szereplők is feltűntek ebben a részben. Karou és Akiva kapcsolata leírhatatlanul szép és fájdalmasan keserédes. Sok mindenen keresztül kellett menniük. Örülök, hogy szeráf és kiméra számára is létezik szerelmi alternatíva, amit azért egy kicsikét erőltetettnek és kényszerhelyzetnek éreztem.

„Élő” példája ez a könyv annak, hogy néha még azok értékelése is megtévesztő lehet, akikkel egyezik az ízlésünk. Az előző részt mindenki dicsérte, ez mindenkinek kevésbé tetszett. Kivéve nekem.
Nem olvastam el a végét, a mikor elkezdtem a könyvet, csak hogy tudjam, boldog lesz a vége, ááá dehooogy! Legalább a részcímek itt kevésbé voltak vészjóslóak. Igazából többek között ez az oka, hogy ez a rész jobban tetszett. Ebben történtek jó dolgok! Sőt! Egy csomó! Míg az előző részben majdnem minden esemény csak növelte a kilátástalanságot, itt egyre javult a helyzet. Tulajdonképpen ez választja el ezt a részt az előzőtől számomra. Minden más jó tulajdonság, amit fel fogok sorolni az egész trilógiára jellemző.
Az írásstílusába ennek a trilógiának teljesen beleszerettem. Egyszerre hétköznapi és költői. Az írónőnek remekül sikerült vegyítenie a kettőt. A sok gyönyörű leírást és hősies gondolatmeneteket mindig félbeszakítja valami mindennapi, ami mégsem teszi semmissé az addig leírtakat, hanem kiegészíti.
„If this were a book or a movie, she thought, she’d be able to read the stars and get her bearings. Characters always had just the right random skill set to master the situation at hand. Like, Thank god for that summer on an uncle’s smuggling boat and the handsome deckhand who taught me celestial navigation. Ha.
Eliza had no random skills. Well, she did a mean horror-movie scream, apparently. Useful, that.„
Ehhez szorosan kapcsolódik a humor. Fantasztikusan vicces részek vannak benne. A történet miatt természetesen ez nem helyzetkomikum, főleg a szereplők szarkasztikus megjegyzései teszik ki, amiket imádtam! Zuzana és Mik mindig feldobták a legkétségbeejtőbb helyzeteket is, nem véletlenül lettek ők is a kedvenc szereplőim. Ők biztosították az ellenpontot Karou világához, ahol minden a több évszázados háborúról és szenvedésről szól. Ez nem jelenti azt, hogy a lány nem tett volna rendszeresen humoros megjegyzéseket, vagy a gondolatain nem mosolyogtam volna jókat, de Zuzanáék hatásosabban csinálták.
„The personals ad Zuzana and Mik had composed for the Kirin in flight was something along the lines of: “Heroic sweetheart currently occupying smoking-hot maniac body in order to save the world. Would sacrifice everything for love, but hopefully won’t have to. I really deserve a happy ending.””
A történet természetesen izgalmas volt, alig bírtam letenni miután nehezen rávettem magam, hogy elkezdjem. Kaptunk több szálat, amik előbb-utóbb találkoztak, titkokat, amiken megfejthettünk, egy-egy csatát, terveket és fordulatokat.
A szerelmi szál gyönyörű volt. Annyi szenvedés után, most már igazán megérdemelnék a boldogságot. Olyan szépnek találtam, hogy mindkettőjüknek tenni kellett azért, hogy együtt lehessenek.
„“You’re right,” Akiva said. “I’m sorry.”
“I don’t want you to be sorry. I want you to be… alive.”
Alive. Heart-beating, blood-moving alive, yes, but more than that. She wanted him to be eyes-flashing alive. Hands-to-hearts and “we are the beginning” alive.
“I am,” he said, and there was life in his voice, and promise.”
Liraz szála meglepett, de örömmel fogadtam. :D Az „első” találkozásukon nagyon nevettem.
A szuper szereplőkön kívül még imádtam a világfelépítést is. Érdekes volt, kimérákról még nem olvastam. Aztán ahogy haladtam a könyvvel egyre érdekesebb lett, tényleg olyan dolgok derültek ki, amik nem gondoltam volna, hogy az utolsó részben előjönnek újdonságként. A végével kapcsolatban még így belelesve és korábban az értékeléseket elolvasva is tévedésben voltam, aminek örültem. Azt hittem még egy csatát végig kell néznem, de nem kellett! Nagyon tetszett, szép lezárás lett szerintem.
Az utolsó, amit meg kell említenem, azok a gondolatok. Háborúról, emberségről, tudásvágyról, kitartásról, időről, megbocsátásról, gyászról és következményekről mesélt a történet. Ezért is nézek néha furán, ha azt olvasom, hogy a szórakoztató irodalomból nem lehet tanulni és fejlődni. Könnyű lenne ezt a könyvet is félretenni, mert egy kékhajú, tetkós tini a főszereplője, aki angyalok és kimérák háborújában harcol, de ha valaki elolvassa, akkor bizony szerintem emberileg sok mindent szerezhet belőle.
Összességében tehát imádtam a nagyszerű írásstílust, a remek humort, a szuper szereplőket és az izgalmas történet mögött rejtőző gondolatokat. Kedvenc lett ez a rész és így a trilógia is. Bátran ajánlom!
„“Or maybe it’s like skohl,” she said. That was the high-mountain plant whose stinking resin they burned on their torches at the caves. “And only grows in the worst conditions.” You’d never find skohl in some sun-dappled meadow, but only on a cliff face, crusted with hoarfrost. Maybe heart-crushing love was the same, and could only grow in hostile environments.”

Nem tudom pontosan, hogy azért nem jönnek a szavak az értékeléshez, mert angolul olvastam a könyvet vagy azért, mert ha befejezem az írást, akkor véglegesen el kell engednem Karout és a többieket. Előbbi nem kis kihívás volt számomra, utóbbi pedig kifejezetten fáj, hiszen nagyon élveztem az írónő által teremtett világot. Legyen mindkettő.
Eliza új szereplő volt, és nem szerettem volna megkedvelni. Ez furcsa, mert érdekes személyiségről van szó, titkokkal, amikről még ő sem teljesen tud, ráadásul zseniálisan szarkasztikus, amit nagyon bírok. A végére már el is kezdtem szimpatizálni vele, de a többiek iránt érzett szeretetemhez képest ez alig egy hangyányi érzelem-kezdemény. Karou, Akiva, Zuzana, Mik, Liraz és Ziri belopták magukat a szívembe, és ugyanolyan elragadtatással olvastam mindegyikük szemszögét. Számtalan meglepetést okoztak a sorozat alatt, szerencsére több kellemeset, mint kellemetlent, de most, ebben a részben már semmiben sem lehettem biztos. Pálfordulások és nagyobb erők általi beavatkozások keresztezték a szereplők útjait, újabb dimenziókat nyitva mindenki előtt, ami egy befejező kötetben merész húzás volt. :D
Néhányszor azt éreztem (és láttam), hogy semmit sem haladok előre a történetben, viszont nem unatkoztam. Az kicsit érthetetlen számomra, hogy az első 28(!) fejezet az előző rész befejezése előtt játszódott – ami a második könyvben körülbelül 2 oldal volt, az itt… hát na, sokkal több. Az idő eltelése nem csak ebben az esetben, hanem egy másik jelenetben is érdekes volt: Akiva főszereplésével pár másodpercig történik valami, ami aztán később egy másik szereplő szemszögéből kábé óráknak tűnik – visszaemlékezések és telepatikus beszélgetések sora, miközben előtte ugyanez az esemény alig 1 oldalnyi. De ezek nem égbekiáltó hibák, csak gondoltam megjegyzem. :D

Összességében ez egy olyan sorozat, aminél még az utolsó fejezetek is tartogatnak izgalmakat. A romantikus énem szintén elégedett: bár senkinek sem volt egyszerű idáig eljutnia, mégis szövődtek szerelmek. :)
Vérrel, verejtékkel és könnyekkel (utóbbi lehet én voltam) küzdöttek egy jobb világért, majd személyesebb célokért, és már mindannyian megérdemelték a pihenést. Szórakoztató és kalandos volt, illetve keserédes a veszteségek miatt, úgyhogy ha sírva nevettem egy-egy részen, akkor sem volt min meglepődni. Csodálatos, olvassátok, szeressétek. :))

Egyszer volt, hol nem volt,
egyszer egy angyal meg egy ördög
egymásba szeretett.
A történet nem végződött jól.
De szerencsére a történet folytatódott, és megkaptuk Laini Taylortól ezt a trilógiát, amelyben angyalok és démonok küzdenek, szeretnek, elbuknak, hogy aztán újra élhessenek.
Sok mindent hiányoltam ebből a részből, ebből a trilógiából. Nem kaptam választ olyasmikre, amikre nagyon szerettem volna. Olykor felületesnek, sutának is éreztem…
De ez a sutaság tette számomra széppé, emberivé. Nem volt tökéletes, közelről sem, mégsem tudom nem szeretni. Annyi izgalmas szereplőt vonultatott fel, Karou egy kicsit háttérbe is szorult miattuk. Szívesen olvastam volna még bármelyikükről.
Ha egyszer megjelenik magyarul, akkor el fogom olvasni az összes részt újra, mert az angoltudásom miatt, úgy érzem, sok mindenről lemaradtam.
Egyszer volt, hol nem volt…
egyszer egy lány és egy tündérmese
egymásra találtak.
A történet nem ért véget soha.

Nem titok az első két részt imádtam. A szereplők, a világfelépítés és a történet mind annyira egyedire és különlegesre sikeredett, hogy öröm volt olvasni Karou és Akiva történetét. Az előbbi kettőre a záró részben sem lehetett panaszom, a történetvezetésre már annál inkább. Az én ízlésemnek túlságosan elnyújtott és kiszámítható lett az egész sztori. Egyik nagy „meglepetés” sem okozott különösebb izgalmat, és az összes fordulatot jóval a bekövetkezés előtt tudtam. A könyv vége pedig különösen zavart, azt éreztem mintha az írónő gyorsan be akarta volna fejezni az egészet, ezért összecsapott egy ilyen kis befejezésnek szánt dolgot. Azért írom így, mert mégsem sikerült lezárttá tenni a történetet, nekem valahogy hiányzott a szálak rendes elvarrása. Igaz, hogy ez a könyv még így is kiemelkedik az olvasmányélményeim közül, de tudom, hogy az írónő jobbat is tudott volna alkotni.

Csak és kizárólag a jó szívem miatt (és a romantikus, lelkemig hatoló, gyomorgörcsösen szerelmes részek csodálatos leírása miatt) kapja meg a 4 csillagot.
Nagyon vártam a sorozat befejező részét, mert az első rész egyből a kedvencem lett, sokáig nem találtam olyan könyvet, ami akár a közelébe érhetett volna. Aztán a második rész hatalmas csalódás, jó sok véres résszel. Persze kellett az oda, meg így visszagondolva annyira nem is volt véres, de csak annyi maradt meg bennem a kötettel kapcsolatban, hogy csata, szenvedés, harc, még több szenvedés, nem lehet (már miért is), csata. Viszont mivel az írónő fantasztikus, így nem tudtam rá olyan rossz csillagot adni. Most pedig a befejezés. Ami igazából nem is befejezés, mert az írónő addig húzza és húzza a szenvedést és a beteljesületlen szerelmet, hogy a végén már megbékéltem vele, hogy valószínűleg az egyikük meghal, de akkor VÉGRE kaptak egy „happy middle”-t. Igen, merthogy nem boldog befejezést kaptak, csak egy kis részt, amiben végre boldogok lehetnek. Jaj, hát miért nem kapnak egy rendees, csöpögős, igazán nyálas rózsaszín befejezést??? :'( De igazából mégis ezt éreztem én is helyénvalónak.
Ziri és Liraz párosát egyszerűen imádtam, de valahogy mégis Karou és Akiva a No. 1 nekem. Na, nem mint szereplők, mert úgy Ziri mindent visz, de az érzelmek náluk sokkal jobban átjöttek. Viszont Alosa vagy Alisa vagy Elisa (már nem is emlékszem a nevére), szóval az ő történetszálát a kezdetektől utáltam. Értem, hogy kellett bele, hogy teljes legyen a kép, ugyanakkor amikor róla volt szó mindig azt vártam, hogy végre térjünk vissza a kedvenc párosaimhoz.
Nagyon vegyesek az érzéseim, egyrészt nagyon elhúzottnak éreztem az elejét – ez a tervezzük a harc előkészítését, majd magát a harcot, majd B terv, majd közben megismerjük a tudós csajt, aki igazából nem az akinek mondja magát, aztán jön az emberi bűn Morgan és a „nagymama” személyében… nem tudom, nekem túl volt bonyolítva, annyi mindent beletett az írónő, csak hogy ne kapjanak a szereplőink egykönnyen booldog befejezést, hogy nekem túl sok volt. Ó, Zuzana és Mik a favorit, bocsi, ők a No. 1 :D A legjobb részekben mindig ott voltak :D
Egyébként maga az egész sorozat összességében zseniális és szerettem, olvasni/hallgatni pedig még annál is jobban, mert az írásmód és a stílus valami fantasztikus. Csak nekem az első rész olyan magasra tette a mércét, hogy a folytatás nem tudta megugrani – igen, tudom, hogy az csak egy kis felszínes történet, nincs komoly tartalom mögötte, de akkor is elvarázsolt az angyal és az ördög szerelme ^^

Már többször nekiálltam ennek a könyvnek, de valahogy mindig beletört a bicskám, köszönhetően a meglehetősen komplex nyelvezetnek. Most azonban sikerült befejezni, és mit ne mondjak, ez most nagyon kellett a bennem elő romantikus kamasznak! Merthogy tíz-tizenöt évvel ezelőtt még jobban élveztem volna a sztorit. Így kicsit kiszámítható volt (a jó értelemben), spoiler. A karaktereket még mindig szeretem, és itt mindenki igazán ki tudott bontakozni. Ziri és Zuz a kedvenceim. Minden más, amit írnék, spoileres lenne, de az mostmár még jobban bosszant, hogy a kiadó nem fejezte be a magyar kiadást, mert ez a sztori megérdemli a lezárást.

Hogy van az, hogy az ember képes sírni azon, hogy egy könyv végére ért…?
Hogy nem bír elengedni dolgokat…
Hogy a befejezésre, de inkább az egész trilógiára gondolva is egyik szeme sír, másik nevet…?

Úgy, hogy valami nagyon mélyen megérintette, valami a szíve legbelső zugába költözött…

Figyelem! Hosszú, túl érzelmes ömlengés következik :D

off
off.
off

Soha nem lehetek elég hálás Laini Taylornak ezért a történetért, ami felemelt, a mélybe taszított, majd többszörös sírást kiváltott, mégis kedvenc lett…
Ami elvarázsolt, magába szippantott, és észrevétlenül belopta magát a szívembe…
Ami után az ember ürességet érez, hogy el kell engednie a megszeretett karaktereket…

Igen persze, ez egy könyv, nem dől össze a világ, mégis úgy érzem egy kincset találtam most, aminek az emlékét még nagyon sokáig magammal szeretném vinni…

Az egész mint egy hatalmas varázslatos mese… Vannak kedvenc könyveim, van ami hasonló érzelmi reakciót váltott ki belőlem, amihez mindig visszatérek majd, ami örök szerelem marad. Mégis… Még soha nem éreztem azt, amit Laini Taylor műveinél / amit ennél a trilógiánál… Nem tudom, hogy képes erre, de számomra a történetei olyanok mint a mesék…
Olvasásuk közben úgy éreztem magam, mint aki újra gyerek lett és tátott szájjal halgatta este hősei újabb kalandjait… Úgy éreztem picit, mintha visszatértem volna abba a mesék által kiváltott gyermeki elvarázsolt állapotba, amikor minden megszűnik körülöttünk, és csak a csodák világa létezik… Amikor az ember teljesen kikapcsol, és csak egy idő után veszi észre, hogy az elmúlt órákat (a saját környezetét észre sem véve) valahol nagyon messze töltötte…
És ez… Hogy Laini Taylor képes volt ezt az érzést visszaadni nekem… ez számomra egy olyan kincs, amit nem akarok elengedni…

Igen, lehet drámain hangzok most, ezt elfogadom, mégis az, hogy egy nappal a könyv befejezése után is ennyire érzelmes állapotba tudok kerülni miatta, az elég sokat mutat…
Igen, nem sok az egy nap, azonban én általában hamarabb túl tudok lendülni történeteken…
És persze ettől függetlenül el tudom mondani mi tetszett nagyon és mi volt az a pár problémám a történettel, mégis, úgy éreztem, a mostani hangulatomat is meg kell örökítenem, így teljes a kép, így látszódik mit adott számomra ez a könyv…

Legszívesebben többet nem is mondanék, csak annyit, hogy menjen mindenki és most azonnal olvassa el ha teheti… ‹3
Fájdalmas lesz? Igen.
Nehéz lesz? Igen.
De mégis megéri? Igen.
Mert egyes gyönyörű pillatatokért megéri megszenvedni…

Na de mivel csak nem bírom magamban tartani a gondolataim, beszéljünk még pár dologról…
Ha az előző kötetre azt mondtam, hogy csak kapkodtam a fejem a plot twistek között, akkor most pörgött a fejem vagy nem is tudom :DDD

Igen, hosszú a könyv.
Igen, vannak lassabb jelenetek…
Igen, mint már megtanultam, időt kell adni hogy Laini Taylornak, hogy kifejtse a teljes történetet.
De igen, megéri.
Mert egyszer csak beindul minden és egyik meglepetés követi a másikat…

Azonban még az tetszik az írónő könyveiben, hogy míg persze az előbb említett módon a könyv második felében több a nagy csavar és az izgalom, mégis szép az átvezetés. Igen lassabb a kezdés, de szép sorban kezd felpörögni minden, majd jön egy nagy konfliktus, majd megint pár nyugis jelenet, majd újabb tetőpont. És mindez szépen egymásba fonva.
Így szép ez, a sokszor használatos unalmas kezdés, majd nagy plot twist harc és vége forgatókönyv után…
Néha jobb a hullám mint az egyenes emelkedés… off

Ennek ellenére azt kell mondjam tényleg nehezebben indult be a történet, ugyanis kaptunk egy új szálat, ami nem lett volna rossz, de mindig a legizgalmasabb pillanatokban váltottunk rá, és valljuk be a falat kapartam, hogy Akiva és Karou helyett Elizáról olvashatok :DD
De! Ha ettől eltekintettem, akkor kifejezetten értékelni tudtam, hogy Laini Taylor egy ilyen szálat is belerakott a történetbe, ugyanis így volt teljes a kép, hogy az emberek hogy reagálnak mindenre. Ritkán van az, hogy az írók nem csak a főhőseink szemszögével foglalkoznak, mindenki mást, a többséget, a népet figyelmen kívül hagyva, így ez itt kifejezetten frissítő volt… spoiler Ugyanis nem kell nekem sok jelenet, de mégis spoiler nem az varázsol egy történetet még élőbbé és teljesebbé, ha több/ egy átlag szereplő nézőpontját is láthatjuk? Hiszen így élheti bele magát az olvasó még inkább a világba, így tud még inkább azonosulni a többi „nézővel”, akik csak követik az eseményeket… Mint az átlag ember ott… Úgy az olvasó a könyv felett… És amúgy is… Nem érdekes elgondolkodni azon, mi lenne ha ez a mi világunkban történne? Mi vajon mit reagálnánk…? Ebbe enged kis betekintést Eliza pov-ja, így ezért tudom nagyon értékelni…
off
off off
Mindennek ellenére, bevallom sokáig untam Eliza jeleneteit, és forgattam a szemem ha ő jött, mégis azoban az ahova Laini Taylor elvezette a karakterét, az mindent megmagyarázott, mindent bezárt, mindent teljessé tett…
És ez a másik dolog ami miatt még feljesbb emelkedett a szememben az írónő…
Úgy képes vezetni és kanyarítani a cselekményét, hogy egy idő után minden a helyére kerül. Igen, majdnem mindennek megvan az oka, igen, van amit még nem értünk, azonban amikor eljön a megvilágosodás pillanata, akkor csak állunk bámulva, hogy mennyire összeér minden szál… spoiler
Ezen kívül a már említett fordulatok… Igen volt 1-2 amit én is sejtettem, mégis legalább a 80%-a teljes meglepetésként ért, egyik követte a másikat és én csak ámultam és bámultam… spoiler
Emellett nagyon szép jeleneteket is kaptunk, mind Akiva és Karou, Ziri és Liraz, Mik és Zuzana között, de összességében a szeráfok és a kimérák között… Olyan szép volt a bár vékony lábakon álló, de megalakult szövetségük idővel való megerősödése…
Nagyon sok szerethető karakter is volt, volt kinek szurkolni és volt kinek a jelenetein olvadozni. Persze sok édes jelenet nem volt, mégis amit kaptunk az mindent vitt, az apró mozdulatokban, jelekben pedig minden benne volt…
Liraz és Akiva kapcsolata… Ez volt a másik dolog amit kicsit hiányoltam. Azt, hogy lássuk őket együtt gyászolni és egy kicsit jobban egymásra támaszkodni. Kicsit zavart, hogy Akiva mennyire egyedül hagyta Lirazt, persze foglalkozott azért vele, meg sokszor volt oka miért tűnt el, mégis úgy éreztem nagyobb hangsúlyt kellett volna arra fordítania, hogy a testvérével mi van… De ezt nem csak Akivára értem, hanem az írónőre is, egy kicsi figyelmet szerintem kellett volna fordítani a gyászukra…
Ennek ellenére voltak nagyon szép közös jeleneteik, spoiler
Emellett ki kell még emelnek Hazael sokszori említését… amiért viszont nagyon hálás voltam… Igaz, többnyire ez Liraz részéről jelent meg, mint Akiváéról, mégis annyira értékeltem, hogy nem a szokásos, „meghal valaki, sírunk egy jót rajta, majd a következő kötetben már fel se merül a neve” helyzettel szembesültem… Ugyanis igen, a gyász enyhül, de nem felejt! Igen, egyes részletek elvesznek, de azért a másik gondolata és hiánya teljesen soha nem… Így az, hogy Hazael többször meg lett említve, hogy hiánya nem lett elfeledve, hogy emléke továbbra is élt, az olyan volt számomra, mint egy fájdalom ellen adott ölelés… Szomorú, keserédes, szívmelengető…

Na, de egy picit boldogabb párra térve át, Zuzana és Mik tökéletesek voltak, a szívem csücskei, csak maradjanak továbbra is ilyenek… ‹3
Liraz és Ziri… Megszakadt a szívem mindkettőjükért, az önmagukban való kevés hitükért, a magányossáágukért, mégis meg is gyógyult, az egymáshoz való közeledésüket látva… Sajnálom, hogy nem kaptunk több közös jelenetet tőlük, és igen, kicsit insta-love szerű volt a kapcsolatuk kezdete, mégis olyan szép volt, hogy felül tudtam emelkedni ezen, nem zavart… Ahogy Ziri megmenti Lirazt… Majd Liraz Zirit… spoiler Majd amikor újra találkoznak… spoiler én nem tudom van-e annál szebb… Az épp kibontakozó szerelem ártatlansága, tisztasága, félénksége… Egyszerűen gyönyörű volt és kínosan imádnivaló… ‹3
Na és akkor Akiva és Karou… Hát sírtam miattuk bőven, mondjunk ennyit :D
Karou… Úgy örültem, hogy újra visszatalált önmagához, hogy már nem szégyellte magát, hogy már hajlandó volt küzdeni a boldogságáért… Issa ebben hatalmas támasza volt, aminek nagyon örültem, ugyanis meg is érdemelte… Karou egészen kivételes karakter volt, aki a trilógia során elképesztő erőt mutatott, ugyanis ennyi minden után, ennyi mindent kibírva és túlélve, felállni… nem bírtam nem csodálni érte… Volt szegénynek bőven része szenvedésben, így még inkább együtt izgultam, sírtam és nevettem vele… És vele együtt szerettem bele Akivába… :D
Akiva… Úgy érzem új kedvenc book boyfriendet avattam… ‹3
Az amit leművelt, amit megtett Karouért, és tulajdonképpen az össze kiméráért, és a békéért… Igen, nagyott hibázott is, de spoiler én úgy érzem amit csak lehetett, mindent megtett ennek jóvátételéért… És ahogy még Karou is látta, nélküle mindez meg se történhetett volna…
Én csak szeretni tudom őt története minden egyes részletével együtt… ‹3 spoiler

Az a befejezés…
Kezdődött ez úgy, hogy minden szép volt, és tökéletes… de hátra volt még kb100 oldal… az utolsó nagy fejezet…
Egyik felem továbbra is elveszett volna a történetben, másik felem azonban abba akarta hagyni az olvasást, az elkövetkezőktől rettegve…

Biztos voltam benne, hogy sírni fogok…

És milyen igazam lett…

Igazi bittersweet befejezést kaptunk…
Tényleg sírtam, sőt… sokat… még a végén is… és azóta is…
Sírattam a szereplőink sorsát, az eléjük került újabb nehézségeket, az újra elveszni tűnő közös álmukat, a rövid idejű teljes boldogságukat…
És mégis… A seb nagy volt… de utána elkezdett begyógyulni…
Sírtam a végéig, de mégis, egy idő után a színtiszta szomorúság helyét kezdék átvenni a keseédes, majd boldog könnyek…
A végénél szebbet… és gyönyörűbbet…
Hosszú idő feldolgozni mindent, ám egy idő után észrevettem, hogy már nem is a nehézségek miatt sírtam… Hanem emiatt a gyönyörű mese miatt… Ezért a gyönyörű szerelmi történetért… aminél teljesebbet és felemelőbbet nem tudom fogok-e még olvasni valaha…
Ugyanis igen, sok szép történet várhat még rám, azonban az ilyen igazi, mesébe illő, áldozatokkal teli, fájdalmas, de mindent megérő szerelem ritka… Nagyon ritka…
Igazi tündérmesébe illő… ‹3

Igen, fájdalmas volt az út…
De igen, megérte…
És igen, még nincs vége…

Az amit az írónő a befejezéssel művelt… Eliza… amikor minden a helyére került… a jövő… az újra megjelenő remény… a nehéz, de fényes és nagy jövő… egy új történet kezdete… egy mindeddiginél szebb történet eleje…

Bár először nem értettem miért kell még ez is bele, egy idő után értelmet nyert… Igen, valamennyire a feszültség fokozása és a szereplőknek nem egy azonnali happy end adása is benne lehetett… Azonban mégis… annyira összeért minden szál, hogy ez tette teljessé a történetet… Így volt gyönyörű, mindent magába foglaló, igaz… Igen, későn jött az utolsó probléma, sőt, eleinte úgy voltam vele, nem kellett volna ennek egy másik kötetet adni vagy csak kihagyni? De nem… Kihagyva a cselekmény fele értelmét vesztette volna. Tovább mesélni persze bármikor lehet. off Mégis, bár elképzelhetetlen volt számomra hogy tudja valaki ezt 50 oldalban jól lezárni, Laini Taylornak sikerült…
Az a fordulat, amit spoiler által tudtunk meg… Nem tudtam, hogy valami még ennyire meglephet és tetszhet a hátralévő kevés időben… De igen…
A vége sok mindent nyitva hagyott, mégis mindent lezárt… egy teljes történet, egy elképesztő jövővel…
Ez a könyv elnyerte nálam az egyik kedvenc befejezés címet…

„And as for myths, some are made up, nothing but fantasy.
But some myths are true.
Some have already been lived.
And in the drift oft time, eternal and entire, some haven't.
Some myths are prophecy.”

Laini Taylor gyönyörű, poetikus nyelvezete és csavaros történetmesélése végig fenntartja az olvasó érdeklődését. A már ismert és szeretett karakterek mellett újabb izgalmas kulcsszereplők is felbukkannak. A vége nem igazán zárja le a történetet, de mégse érződik befejezetlennek.

Úgy akartam imádni ezt a könyvet. Emlékszem mennyire elvarázsolt az első rész, majd a kissé csalódottságot okozó, de még mindig nagyon jó második részre. Reménykedtem benne, hogy a befejezés lesz olyan jó, ha nem jobb, mint a kezdet, de sajnos nem ez történt. Nekem túl hosszú volt, tele felesleges történésekkel, valamint nagyon bosszantott az is, ahogyan az egész konfliktust elintézte az írónő. Sokszor untam magamat a könyv olvasása közben, ami a trilógia egyik részénél sem fordult elő és gondolkoztam is azon, hogy félbe hagyom, de nem tettem, mert voltak benne jó részek is és a karaktereket szeretem, ezért is szenvedtem végig. A három csillag, pedig csakis azért lett, mert imádtam az első rész, tetszett ez az új világ és a karakterek is remekek lettek.