Lackfi János (szerk.)

Száz ​vers 4 csillagozás

Lackfi János (szerk.): Száz vers

„Antológiát ​szerkeszteni egyrészt nagyon kedves feladat, mert annyit jelent, hogy hónapokon át nyugodt lelkiismerettel játszadozhatunk azzal, amit talán a legjobban szeretünk a világon, a versekkel – de másrészt nagyon hálátlan feladat is, mert minden bíráló külön kívánságlistával veszi kézbe a kötetet, és saját ízlése alapján felveti a kérdést: miért éppen ez a vers van benne az antológiában, és miért nem inkább amaz” – írta Szerb Antal az 1944-ben megjelent, azóta több kiadást megért legendás antológiájának bevezetőjében. Akkora arra biztatta olvasóit, alkossák meg saját kapcsos könyvüket, gyűjtsék egybe mindazokat a verseket, amelyeket az ő válogatásából hiányolnak.

Lackfi János költő-műfordító, egyetemi oktató arra vállalkozott, hogy a Szerb Antal utáni évtizedek lírájának alakulását is figyelembe véve kiválaszt újabb száz verset, amely mai, közös „kapcsos könyvünk” alapja lehet. A válogatás során ugyanazt az önfeledt örömöt és ugyanazokat a kétségeket élte meg, mint… (tovább)


Enciklopédia 4


Most olvassa 1

Várólistára tette 4

Kívánságlistára tette 4


Kiemelt értékelések

>!
sophie P
Lackfi János (szerk.): Száz vers

Amikor láttam, hogy mennyire rajongani való darabokat szedett össze ebbe a kötetbe a szerkesztő (Lackfi János), kitaláltam, hogy összegyűjtöm az összes verset egy polcra*. Annyi vers van már a karcokban és idézetekben, hogy azt gondoltam, csak csatolgatni kell, és kész. Ezzel szemben kiderült, hogy olyannyira nem a közszájon forgó – nevezzük slágerversek – ezek, hogy nem csak hogy a molyon nem leltem őket (a legtöbb találat annak volt köszönhető, hogy @Véda hasonlóképpen nem bírta nem közzétenni őket) – de sok esetben a google is csak próbálkozott.
Száz költő – persze mind halott, csak semmi túlzott modernség, csak semmi kockázat – száz verse. Tényleg olyan örök érvényű mind, amiket kortól s nemtől függetlenül bárki élvezettel olvasgathat, mármint ha kedve szottyanna hozzá. Tíz témakör van, úgyhogy előfordulhat, hogy aki esetleg sorban haladna – mint én – a végén például egy kicsit elunná az istenes verseket, vagy kettővel előtte a halálverseket. De mondom, nem erre való: hanem hogy ott legyen a polcon, s ha úgy alakul, bele lehessen lapozni, épp mint a Szerb Antal féle Száz vers esetében.
Külön jó, hogy a kötet végén minden költőről van pár sornyi tudomány, tényleg csak a legfontosabbak.

*http://moly.hu/polcok/szaz-vers-osszeallitotta-lackfi-janos

2 hozzászólás
>!
imma A+P
Lackfi János (szerk.): Száz vers

Az eleje fele megtaláltam azt a három verset, amiben egyetértünk, aztán jószerével csak unatkoztam. Egyáltalán hogy lehet „mai, közös kapcsos könyvünk alapjának” nevezni egy kötetet, amiben „az asszony nem más, mint a férfi árnya”. Ez nekem nem a XXI. század. Elszaladt azzal a fülszövegíróval a ló.
Amúgy örülök, hogy megcsinálta. Mindenkinek készítenie kellene egy ilyet.
Nehéz is jól csillagozni.


Népszerű idézetek

>!
Dün SP

Mihail Eminescu: A tegnapokkal fogy az élet…


A tegnapokkal fogy az élet,
A holnapokkal egyre nő,
S szemedben mégis mindörökké
A mának arca tűn elő.

Ha ember távozik a földről,
Helyére nyomban más hatol,
S az esti nap mikor lenyugszik,
Egyúttal fölkel valahol.

Úgy látod: mindig egy a gázló,
Csak rajta más hullám suhan;
Úgy látod: mindig, minden ősz más,
Egy lomb hull mégis lassudan.

Vak éj nyomán a drága reggel,
A szép királyasszony libeg –
Még a halál is csalfa látszat,
Új életünket őrzi meg.

Egy ősigazságról beszélnek
Parányi percek, nagy korok:
Halhatatlan az Univerzum,
S a végtelen körül forog.

Ezért, ha illan ez az év is,
S a múltba mállva szétomolt,
Lelkedben ott a kincs örökre,
Amely valaha benne volt.

A tegnapokkal fogy az élet,
A holnapokkal egyre nő,
Szemedben mégis folyva-folyvást
A mának arca tűn elő.

A csillogó s a változó táj,
Az elszáguldó földkerek:
A Gondolat fényzáporában
Örök-egyformán szendereg.


        Dsida Jenő fordítása

217-218. oldal

>!
Dün SP

Sylvia Plath: Gipszben

Hát ez már mindig rajtam lesz! Két személy vagyok:
Ez a vadonatúj-fehér és a régi-sárga,
És a fehér bizonnyal a felsőbbrendű.
Nem kér enni, valódi szent. Pedig
Először még utáltam, nincs személyisége –
Feküdt velem az ágyban, mint egy holttest,
S én megrémültem, hogy alakja szakasztott az enyém.

Csak sokkal fehérebb, törhetetlen és panasztalan.
Nem aludtam egy hétig a hidegétől.
S mindenért hibáztattam, de nem felelt.
Ki ért ilyen ostoba viselkedést!
Megütöttem: nem moccant, igazi pacifista.
Végre rájöttem, azt akarja, hogy szeressem:
Kezdett fölmelegedni, s megláttam előnyeit.

Nélkülem nem létezne; persze, hálás volt.
Lelket adtam neki, kivirultam belőle, mint egy
Rózsa a nem túl becses porcelánvázából,
S rám figyelt mindenki, nem az ő
Fehér szépségére, mint kezdetben hittem.
Kicsit anyáskodtam felette. És bevette –
Lerítt róla rögtön, hogy szolgalélek.

Dolgoztattam, és rajongott ezért is.
Ő korán keltett, villogott a nap vakító
Fehér testén, s csak bámultam, milyen tiszta,
Nyugalmas, türelmes: gyengeségem
Úgy vette, mint a legjobb ápolónők,
Tartott, csontjaim helyesen forrjanak össze,
Kapcsolatunk idővel feszültebb lett.

Nem illeszkedett, tartózkodónak látszott.
S mintha engem bírált volna, titokban,
Mert sértik bizonyos szokásaim.
Huzatosabb lett, s éreztem, szórakozottabb,
Viszketni s hámlani kezdett a bőröm,
Egyszerűen, mert ő elhanyagolt.
Akkor láttam, mi baj: azt hiszi, halhatatlan.

El akart hagyni, azt hitte, felsőbbrendű,
S én csak háttérbe szorítom; megneheztelt –
Egy félholtra pazarolta magát!
Titokban már remélte, meghalok.
Akkor fedhetné szeme-szám, mindenem,
Hordhatná festett arcom, mint a múmiák
A fáraókét, bár csak sár meg víz mind.

S még szabadulni se próbáltam tőle.
Rég ő támogatott, nagyon elernyedtem –
Járni, ülni elfelejtettem, így hát
Vigyáznom kellett, meg ne ingassam, időnap
Előtt el ne áruljam bosszútervem.
Éltem vele, akár a koporsómban:
És támaszkodtam rá, bárhogy rühelltem.

Gondoltam azt is – megmaradhatnánk együtt –
Mert az ilyen közellét szinte házasság.
Most már látom: vagy ő, vagy én. Lehet, hogy
Ő egy szent, én meg rút vagyok és szőrös,
De hamar rájön, hogy ez mit se számít.
Erőt gyűjtök; egy nap majd megpróbálom nélküle.
Majd megöli akkor az üresség, majd hiányzom.

        Tandori Dezső fordítása

30-32. oldal

>!
Véda MP

Jorge Luis Borges: Ars Poetica

Nézni a folyót, mely idő meg víz,
és tudni, hogy az idő is folyó,
s hogy elveszünk mi is, mint a folyó,
s az arcok is elfutnak, mint a víz.

Az ébrenlétről tudni: másik álom,
mely csak álmodja álmát, s a halál,
melytől a test retteg, az a halál,
a minden-éji, mit úgy hívnak, álom.

Napról, évről érezni, puszta jelkép,
jelképe csak a napnak és az évnek,
s a bajt úgy venni, mit hoznak az évek,
mintha kósza hír lenne, zene, jelkép.

Halálban álmot látni, s ha az alkony
jő, benne bús aranyt, ez a költészet,
szegény és halhatatlan. A költészet,
mely visszatér, mint a hajnal s az alkony.

Esténként néha felmerül egy arc,
ránkvillantja egy homályos tükör,
a művészet, akár ez a tükör,
s mit felvillant, a mi arcunk az arc.

Mondják, Ulysses, unva a csodákat,
sírt örömében, látva Ithakát,
a zöldet s jámbort. Ilyen Ithakát
idéz a művészet, nem a csodákat.

Olyan, akár a végtelen folyó,
mely megy s marad, s tükrében ugyanaz
a Hérakleitosz látszik, ugyanaz
s mindig más, mint a végtelen folyó.

Somlyó György fordítása

219. oldal

>!
Véda MP

Toivo Pekkanen: A hal

Nagy óceánok magános vándora vagyok.

Ismerem világom roppant kiterjedését,
de saját nevemet nem ismerem.

Ismerem világom színeit, hidegségének váltakozásait,
ha éhes vagyok, tudom, kit kell megennem,
s kinek gyomra ácsingózik húsomra,
de utam célját nem ismerem.

Ismerem világom roppant kiterjedését,
sok partot, folyók torkolatát, hol ikráim leraktam,
de sosem tudom: mások tápláléka-e ikrám vagy új élet kezdete.

Van sejtelmem róla, hogy mi a magasság, mi a mélység,
hiszen e kettő közt kell úsznom, míg el nem jön a vég.

Ismerem a fáradtságot, ismerem a pihenést, ismerem az álmot, ismerem az ébredést,
ismerem az örömet, a mámor valamennyi fokát, ismerem a félelmet, az iszony minden forrását,

de születésemet csak a magasság ismeri,
halálomat csak a mélység ismeri.

Képes Géza fordítása

43. oldal

2 hozzászólás
>!
sophie P

Heinrich Heine: Ördög vigye az anyádat

Ördög vigye az anyádat
s apádat is a pokolba,
ha nem jönnek a színházba,
nyugton nézhettelek volna.

De eljöttek, s nem volt hézag
jó szüleid terebélyén;
leshettelek, drágaságom,
mögöttük a páholy mélyén.

Ültek ott és végignézték
két szerető gyászos holtát:
mikor meghalt mind a kettő,
roppant kéjjel megtapsolták.

Réz Ádám fordítása

91. oldal

>!
sophie P

Salvatore Quasimodo: Talán a szív (Magyar)

A hársak csípős illata elmerül
az esős éjszakában. Hiábavaló lesz
az öröm korszaka, viharos kitörése:
villámharapása szétporlik, mint a víz.
Alig marad leplezetlen a fásultság,
egy kézmozdulat, egy szótag emléke,
de csak mint a madár lassú röpte
a köd párái között. És vársz még,
nem tudod mit, eltévedt kedvesem; talán
egy órát, mely döntsön, hogy visszahívd
a kezdetet vagy a véget: egyenlő sorsát
immár mindannyiunknak. Itt tűzvészek füstje feketén
kaparja még a torkot. Ha tudod,
felejtsd el ezt a kén-ízt, felejtsd el
a félelmet. A szavak fárasztanak,
köd-medrű vízből másznak elő;
talán a szív marad meg, talán csak a szív.

210. oldal

>!
sophie P

Dzsajadéva: Ének
(Gitagóvinda – részlet)

Szekfüvirágleheletzuhatagos-örömillatu délövi szélben,
fülemüleszavú kusza méhzizegésű lugas susogó sürüjében
Hari vigad a gyönyörü dalu kikeletben,
sírjon az elhagyatott, íme táncol a vadörömü lánykaseregben.

Vándorok asszonyait szerelem tüze gyötri a szívbe-szövődve,
méherajos szirom-árban emelkedik a bakula tárt legyezője;
Hari vigad a gyönyörü dalu kikeletben,
sírjon az elhagyatott, íme táncol a vadörömü lánykaseregben.

Sziromözön illata ostromol, enged a zsengefüzérű tamála,
a szerelem istene körmeiként ragyog a tavaszi kinsuka szála;
Hari vigad a gyönyörü dalu kikeletben,
sírjon az elhagyatott, íme táncol a vadörömü lánykaseregben.

Vágy fejedelme aranyjogarával a késara-bibe ma vetekszik,
méhraj a nyílra hasonlatos, ívalaku lenge liánra lefekszik;
Hari vigad a gyönyörü dalu kikeletben,
sírjon az elhagyatott, íme táncol a vadörömü lánykaseregben.

Ma kacag a karuna-rügy: ó hogy a föld terein hova lett a szemérem!
kétaka-tövisek a vágyteli vándorokat sebesítik a réten;
Hari vigad a gyönyörü dalu kikeletben,
sírjon az elhagyatott, íme táncol a vadörömü lánykaseregben.

Sűrű atimuktafutókafüzérrel övezve felébred a mangó,
és Jamuná folyam árjaitól a vadonba kibomlik a bimbó;
Hari vigad a gyönyörü dalu kikeletben,
sírjon az elhagyatott, íme táncol a vadörömü lánykaseregben.

Mézfüvek illata gomolyog, a jázmin is éledez a tavaszi tájon,
a remeteszíveket is átszövi a fiatal évszak, az illatos álom;
Hari vigad a gyönyörü dalu kikeletben,
sírjon az elhagyatott, íme táncol a vadörömü lánykaseregben.

Bölcs Dzsajadéva igéje ígéri a vágy s csoda teljesülését,
a szerelem ősvadonában imádja nagy istene, Hari Hari léptét:
Hari vigad a gyönyörü dalu kikeletben,
sírjon az elhagyatott, íme táncol a vadörömü lánykaseregben.

Weöres Sándor fordítása

136. oldal

>!
sophie P

T. S. Eliot is hiába volt Nobel-díjas, hiába írta meg a huszadik század egyik legbonyolultabb lírai remekművét, az Átokföldjét, világhírre Andrew Lloyd Webber megzenésítette, énekelt-nyávogott macskaverseivel jutott.

7. oldal - Előszó

Kapcsolódó szócikkek: Andrew Lloyd Webber · macska · T. S. Eliot
>!
imma A+P

Michelangelo Buonarroti
Az én szemeim

Az én szemeim vének és vakok,
a te szemeddel látom csak a fényt meg;
te viszed súlyát terhem nehezének,
te támogatsz, ha összeroskadok.

Tollam kihullt: szárnyaddal szárnyalok,
a te szellemed ragad engem égnek;
tél fagya dermeszt, nyarak heve éget,
s úgy váltok színt, ahogy te akarod.

Szívembe vágyat is csak vágyad olt már,
benned születnek gondolataim,
szavaim lángját lelked tüze szítja;

nem érek többet nélküled a holdnál,
amely az égbolt éji útjain
csak a leszállt nap fényét veri vissza.

Rónay György fordítása

93. oldal · Michelangelo Buonarroti

>!
imma A+P

Thomas Hardy
A kerti szék

Régi zöldje kékre kopott,
négy lába ing, recseg-ropog,
nem bírja tovább, összedűl,
nem bírja tovább, összedűl.

Éjjel, mikor fekete a
pipacs, jön az árnyak hada,
elüldögélnek rajta mind,
elüldögélnek rajta mind.

Őket még kibírja a szék,
nem árt nekik se tűz, se jég,
könnyűek, mint a levegő,
könnyűek, mint a levegő.

Szabó Lőrinc fordítása

27. oldal · Thomas Hardy

Kapcsolódó szócikkek: szék

Hasonló könyvek címkék alapján

Ady Endre – József Attila – Radnóti Miklós: Válogatás Ady Endre, József Attila, Radnóti Miklós műveiből
Szerb Antal (szerk.): Száz vers
Vas István (szerk.): Énekek éneke
Halla István (szerk.): Japán haiku versnaptár
Karsza Andi – Molnár Nikolett (szerk.): Tetovált mementó
Szántai F. Andrea (szerk.): 1000 japán vers
Király István – Klaniczay Tibor – Pándi Pál – Szabolcsi Miklós (szerk.): Hét évszázad magyar versei
Jaan Kross (szerk.): Az észt irodalom kistükre
Alföldy Jenő (szerk.): Versek a zsebben
Molnár József (szerk.): Balladáskönyv