The ​Story Girl (The Story Girl 1.) 6 csillagozás

Montgomeryhez hűen kellemes, idilli hangulatú olvasmány. Érdekes volt gondolatban összehasonlítani a Váratlan utazással, bár a sorozat inkább csak apróbb részleteket, neveket vett át tőle. A könyvbeli gyerekek is aranyosak, csak az a baj, hogy nem igazán történik velük semmi. Talán egy picit több csibészség és kalandvágy jót tett volna nekik – ezt a sorozatban tökéletesen meg tudták valósítani.

A Mesélő Lánynak minden helyzetről eszébe jut egy történet, és kíméletlenül elő is adja. Nem bántam volna, ha ezeket az anekdotákat nem mindig csak visszaemlékezés formájában olvashatjuk, hanem mondjuk éppen akkor történnek, és a gyerekek aktív résztvevői az eseményeknek. Megadta volna azt az érzést, hogy tényleg látok egy szeletet a közösség életéből, és valahogy jobban be tudott volna vonni a történet.

A szereplők egy része ismerős volt a Váratlan utazásból. Érdekes, hogy olvastam ezt is, meg a Váratlan utazás könyveket is, akkoriban mégsem raktam össze, hogy ugyanarról a gárdáról van szó (:
Mindig imádok elmerülni a Prince Edward-sziget világában, még akkor is, ha ez a szokásosnál „novellásabb” formátum miatt kicsit nehezebb volt. Valahogy úgy éreztem minden egyes fejezet után, hogy most szünetet kell tartanom, mert vége lett egy egységnek.
Ami a sorozathoz képest nagyon fura, hogy spoiler. Remélem, hogy ez így is marad, mert az már ott sem tetszett – nagyon belerondított az idillbe. Persze aztán ki tudja, mi lesz a második részben. Én aztán nem, pedig olvastam azt is…

Nem volt rossz, de olyan katartikusan jó se. Hiányzik belőle valami montgomerység. A gyerekek túl jók, ezért semmi érdekes nem történik velük, és a fejükbe se látunk bele annyira, hogy legalább a gondolataik lekössenek. Persze azért kellemes, idilli.

Jó kis ellazító,kikapcsoló olvasmány egy csapat gyerekről, akik az 1900-as évek elején egy kanadai kisvárosban/faluban töltik a nyarat és az őszt. A nyolc gyerekből, akik többnyire testvérek és unokatestvérek, hatan ott is élnek, ketten Torontóból érkeznek látogatóba.

Nekem tetszettek a kalandok, jókat mulattam például a fűrészporon, a világvégén, a szellemjáráson. Nagyon hangulatos, szépen megírt történetek ezek. Problémám csak a felnőttekkel volt – nem bírom, amikor lenéznek és kinevetnek egy gyereket csak azért, mert gyerek, és ennél fogva kevesebbet tud a világról, mint egy felnőtt. A Mesélő Lány egyszer meg is fogalmazza, nem érti, miért várják el tőlük, hogy tudják, milyen felnőttnek lenni, amikor még sosem voltak felnőttek, ők viszont miért nem tudják, milyen gyereknek lenni, amikor valamikor ők is azok voltak. Gyerekként ki nem állhattam, amikor nevettek rajtam a felnőttek, nem is szoktam kinevetni gyerekeket. Van, persze, hogy nehéz megállni nevetés nélkül egy-egy helyzetet, de kibírom addig, amíg nincs már ott a gyerek, és kifejlesztettem a hangtalan nevetés képességét.

Azt sem értem, miért kell gyerekeket mumusokkal meg mindenféle egyebekkel rémisztgetni, mi ennek az értelme vagy haszna. De hogy ráadásul a közösség egyik tagjával ijesztgessék őket, hogy aztán rettegjenek tőle, ez teljesen felháborító. Sajnáltam a gyerekeket és Peg Bowent is.

A sorozatot nagyon régen láttam, huszonéve, mindenesetre úgy rémlik, csak a szereplőket vették át nagyjából, az alaphelyzetet, miszerint érkezik egy unokatestvér Torontóból, és persze a helyszínt meg a hangulatot. Úgy érzem, jól sikerült a feldolgozás, még ha nem is hű a könyvhöz, és már alig várom, hogy újranézzem a lányaimmal (még odébb lesz, jó néhány év, mire elég nagyok lesznek hozzá). Kíváncsi leszek, bekerültek-e a könyvbeli kalandok valamilyen formában, vagy tényleg csak a fentieket vették át a készítők.