Avonlea-i ​krónikák 2. 80% 63 csillagozás

Szerettem ezeket a történeteket is, hiszen áltluk visszarepülhettem Avonlea-be. Ebben a kötetben kevesebb olyan elemet találtam, ami a tv sorozatból ismerős lehet, ez részben rossz volt, ugyanakkor jó is, hiszen újdonság volt olvasni őket. Még akkor is, ha újra olvasás volt.

Amilyen jól indult, olyan rossz lett a végére. Pedig az elején még azt hittem, hogy jobban fogom szeretni az első résznél, de az első kilenc novella után meredeken zuhant a színvonal. Persze nem vártam semmi egetrengetőt, de azért mertem remélni, hogy legalább olyan kis kellemes kikapcsolódás lesz, mint pl. az Anne karácsonya, ami ugyan elég egysíkú, de nagyon hangulatos. Volt egy-két olyan történet, ami ismerős volt a Váratlan utazás sorozatból, ezeknek nagyon megörültem, és egyébként is jó érzés volt visszatérni a Prince Edward-szigetre. Mindig nagy lelkesedéssel fogadtam, amikor Anne vagy valamelyik másik régi ismerős említésre került vagy felbukkant.
A Cynthia néni perzsamacskája remek felütés, nagyon jót derültem rajta. Eleve nem lehet rossz, ha macska van benne, de egyébként is aranyos és szórakoztató volt, hogy micsoda kalamajkába keveredtek miatta. Sue és Max is szimpatikus volt, szóval a szerelmi szálnak is szurkoltam. Remélem, ezek után Fatimának igazi aranyélete lesz, mert igazán megérdemli. Igaz, hogy kiszámítható a bonyodalom és a végkifejlet is, de szerettem, jó ötlet volt ezzel kezdeni, és nem pl. az utolsó novellával, ami minden továbbitól elvette volna a kedvemet.
A Cecil testet ölt alapján készült epizód az egyik kedvencem a Váratlan utazásból, szóval tudtam, hogy szeretni fogom. Kicsit hiányzott, hogy nem Marilla a főszereplő, de így is tetszett, nagyon jól összejöttek a véletlenek. A vége picit hirtelen jött, de aranyos és nagyon pozitív.
Az Apja lánya az első azon novellák sorában, ahol a szereplők makacssága és gusztustalanul kicsikart ígéretei kishíján tönkreteszik a szeretteik életét, de mivel korábban még nem húztak fel hasonló tettekkel, itt egész jól fogadtam és könnyen túllendültem rajta. Ettől függetlenül rettenetesek voltak a szülők, akik a saját önző hülyeségük miatt elcseszték a lányuk gyerekkorát. Viszont olyan jó ez a tengerparti kunyhós, kagylós, háborgó hullámos atmoszféra, hogy megbocsátottam neki. A vége kicsit túl cukormázas, de összességében kedves történet, ha túllépünk a múlton.
A Jane babája szintén ismerős volt a Váratlan utazásból, habár csak nyomokban, mert ott Hetty néni és Rachel Lynd vesznek össze a babán, és a végkifejlet is egészen más. Mindkét nő nagyon idegesített, de legalább a végén konszenzusra jutottak, és jól végződött a dolog.
Az álomgyermek az egyik kedvencem a kötetben, nagyon bejött a darkos hangulata. Olyan sötét és melankolikus, hogy ha akár Poe is írhatta volna, ha nem így végződik spoiler, de az nem lett volna Montgomery nénis, és egyébként is megérdemelték a boldog befejezést ezek után. Nálam benne van a top3-ban.
A fivér, aki kudarcot vallott akár a karácsonyi novelláskötetben is szerepelhetett volna; nem is értem, miért nem fért bele abba. Remek ellenpontként szolgálhatott volna A feledhetetlen című történethez, csak itt még életében mondták el szegény Robertnek, hogy mennyi mindent köszönhetnek neki és milyen hálásak érte. Ezzel együtt is borzasztó lehangolónak találtam, utálom, amikor valakivel pont karácsonykor szemétkednek, szóval a gonosz nagynéninek nem kellett volna adni a karácsonyi pudingból. Szégyellheti magát, pfúj. Azért persze átjárta a lelkemet a karácsonyi atmoszféra, és igazán szívmelengető lett a végére.
A Hester visszatérése azok közé a novellák közé tartozik, ahol a szereplők meggondolatlanul, undorító módon kényszerítenek ki szerencsétlen családtagjaikból nevetséges ígéreteket a halálos ágyukon. Nem értem, hogy van kedvük még életük utolsó perceiben is szemétkedni, de gratulálok hozzá. Viszont a visszatérése nagyon hatásos lett, egész kísérteties az a rész, amikor a kertben sétálnak. És legalább a végére jó útra tért. A tanulság: ne csikarj kis ilyen hülye fogadalmakat a családtagjaidból, ha halni készülsz, mert te is megszívod. Ámen.
A Miss Emily kis barna könyvénél boldogan konstatáltam, hogy visszatértünk Anne-hez és Dianához, ráadásul csak egy kicsivel Miss Lavender esküvője után. De hiába a régi jó ismerősök és helyszínek felett érzett öröm, mégis nagyon lehangoló ez a történet. Nem értem, Miss Emily hogy lehetett ilyen önfeláldozó ki mártír. spoiler Jaj, idegesített ez a történet, hiába olvadoztak a tragikumán Anne-ék.
A Mindenki a maga módján az utolsó vállalható novella a könyvben, éles határvonalat húz a jó és a sötét oldal között. Oké, nem ennyire súlyos a helyzet, de ettől fogva tényleg kezdődik a méyrepülés. Ez viszont egy tényleg szívmelengető, kedves történet. Sara szeretetreméltő hősnő, szerettem az önfejűségét és az empatikusságát, hogy mindent/mindenkit akkor zárt a szívébe, amikor mindenki más elfordult tőlük. Ebben egy picit magamra is ismertem, én is sokkal jobban szerettem a pszichopata macskánkat, amikor már mindenkinek az idegeire ment. :D Ó, James Henrik, de cuki kis elmebeteg… *nosztalgia on* Szóval, nagyon tetszett, hogy a fiatalok szerelme akkor teljesült be, amint mindenki elkezdte lebeszélni róla Sarát a folyamatos nyomás helyett. Így kell ezt!
Az Anyja fia egyértelműen a mélypontok mélypontja. Szerintem borzasztó beteges volt, ahogy az anya rácsimpaszkodott a fiára, és érzelmileg zsarolta. Magyarázhatja nekem az írónő, ameddig csak akarja, de tiszta Bates mama volt a nő. Már azon se csodálkoztam volna, ha szerencsétlen fiú bekattan, nyit egy motelt, aztán kiülteti a mamit nézelődni az ablakba.
A Nevelt lányom, Betty a másik „gyöngyszem”, amit kényelmetlenül beleng a pedofília lágy szele. Értem én, hogy más kor, meg minden, de szerintem mindentől függetlenül gusztustalan volt spoiler, pláne ilyen körülmények között. spoiler Nagyon idegesített ez a történet, és tényleg kellemetlenül éreztem magamat közben.
Az Önzetlenülben nem történik más, csak totálisan érdemtelen emberek érdekében hoznak nagy áldozatokat. Eunice öccse egy kis hálátlan pötsch volt, mindenki halálra idegesített, szóval egyáltalán nem érdekelt, mi lesz velük. Persze nyilván mindenki belátja hibáit, elnyeri jutalmát és a mennybe megy, meg minden, de jaaj, nagyon utáltam őket.
A David Bell lelkifurdalása szimplán nem érdekelt, unalmasak voltak ezek a szenteskedő dilemmák, és az egész csak a vallás körül forgott. Valószínűleg három hét múlva semmire sem fogok emlékezni belőle, mert se jó nem volt, se olyan istentelenül rettenetes, mint pl. az anyás.
A Csak egy egyszerű fickó egész jó is lehetne, ha – természetesen – a szent, sérthetetlen és önfeláldozó ígérete miatt Isabella nem hozna olyan rohadtul ostoba döntést. Most komolyan, hogy lehet ennyire hülyének lenni? spoiler Owent (és a végén Markot) leszámítva mindenki teljesen eszelősen viselkedett, szóval esküvő helyett mind elvonulhattak volna valami terápiára.
A Tannis már tényleg csak a hab a tortán, már amennyiben egy borzalmas, romlott tortáról beszélünk. Reméltem, hogy legalább az utolsó történet visszahozza majd a kezdeti színvonalat vagy hangulatot, de hiába minden. Talán jobb lett volna, ha az írónő békén hagyja az őslakosokat, mert borzasztó volt, ahogy a témához nyúlt. Még nem is történt semmi, de már felborzolta az idegeimet azzal, ahogy a félvér lányt jellemezte. Ezek után nem lepett meg, hogy a sztori is katasztrofális volt, meg nem mondanám, hogy ezt – vagy az előző ötöt – ugyanaz írta, mint az Anne-t.
Összességében vegyes érzéseim vannak a kötettel kapcsolatban, mert az első felét tényleg szerettem, de ami utána jött, az egyszerűen fájt. Lehet, hogy nem egyhuzamban kellett volna elolvasnom az egészet, mert így kicsit tömény volt, és amúgy is eléggé egy kaptafára készültek. Némelyiknél olyan érzésem volt, mintha olyan hatásvadász „megélhetési” novellákat olvasnék, amiket Anne annyira leszólt. Már tényleg csak az hiányzott volna, hogy Rollins Megbízható Sütőporral süssenek egy tortát.

Újabb szívmelengettető történetek. Adott egy szituáció, jön egy konfliktus, félreértések hada, majd a megoldás. Minden jó, ha a vége jó. Nem egy bonyolult recept, de kell az egyáltalán? Nem mindig. Bár ebben a kötetben volt több szomorúbb rész is.
Ezek a kis mesék pont az egyszerűségük miatt nagyszerűek. Anne ott van többször legalább a háttérben, de akad, ahol ő a főszereplő.

Bár az előző kötethez képest kevesebb a „happy end”, de az emberi nagyság sok történeten átsugárzik – még a tragikusan végződő eseteknél is. Némelyik akár még evangéliumi történetként is megállná a helyét (pl. az Önzetlenül – hiszen "nagyobb szeretete senkinek nincs annál, mint aki életét adja barátaiért").

A könyv első fele nagyon tetszett. Olyan bájos történetek voltak, mint az első részben. A végefelé a Bettyről szóló novella befejezésén kiakadtam. Az Önzetlenül sem tetszett és ráadásul hosszú is volt.

Ez is egy jól bevált stílust követő könyv. :)
Nagyon megragadott a történetek hátterében húzódó kis falusi légkör, ahol abban az időben a pletyka az egyik fő szórakozási forrás, a becsület és a jóhírnév pedig a legnagyobb kincs volt. Jó kicsit visszarepülni az időben, lelassulni és élvezni a kor adta lehetőségeket, csodálkozni, hogy milyen más is volt akkor az élet.
Természetesen, az sem utolsó szempont, hogy rengeteget lehet mosolyogni egy-egy novellán és az ember kicsit felszabadulhat ezáltal a modern kor vívmányai alól.

Jobban szeretem a vidám történeteket, ezért nekem az első rész jobban tetszett egy kicsit. Ezeknek a novelláknak a nagy része szomorú és/vagy megható. Pedig viccesen indul a perzsamacskás történettel. Az egyik kedvencem pont emiatt ez lett a könyvből, a másik pedig a fivér, aki kudarcot vallott, mert nagyon szép történet volt.

Ez a kötet sajnos nem nyerte el úgy a tetszésemet, mint az első. Ez kevésbé volt vidám, inkább melankolikus, szomorú. Ebben több az önző és kegyetlen ember. Az Önzetlenül és a Nevelt lányom, Betty egyáltalán nem tetszett. Az álomgyermek hátborzongató volt, kicsit Poe stílusú, csak happy endel a végén. A Cecil testet ölt a legjobb novella, de a Cynthia néni perzsamacskáján is sokat nevettem.

Sokkal jobban tetszett, mint az első rész, bár ez sem állt közel hozzám. A történetek érdekesebbek voltak, mint az első kötetnél, gyorsabban is haladtam az olvasással. Viszont nagyon lassan csordogáltak az elbeszélések, ha néhány oldallal rövidebbek lettek volna, kicsit gyorsabb történetek jöttek volna létre.
Viszont jó volt olvasni a környezetről, a szigetről, a kisvárosról a leírásokat.

A jó öreg kanadai novellafüzér második része. Amit szeretek ezekben a történetekben, az a szereplők jóra törekvése. Ez persze nem mindig sikerül. Sőt, előfordul az is, hogy egy kedves szereplőnek tragikus sors jut osztályrészül. De itt élünk mind, többnyire kedveljük egymást. És ha nagy baj van, egymás segítségére sietünk.