A ​Mesélő Lány (A Mesélő Lány 1.) 91% 90 csillagozás

Mi mást is mondhatnék, mint hogy szeretem Montgomery összes művét, legalábbis amiket olvastam eddig. Ezzel a történettel sem vagyok másképp. Eleinte furcsa volt olvasni, mivel a Váratlan utazás című sorozatot hamarabb láttam (már vagy ezerszer), mint az alapjául szolgáló könyvet olvastam volna. De hamar megszoktam, hogy vannak akik nincsenek, vannak akik újak, és nem mindenkinek az a neve, mint a tv sorozatban. Mikor ezen túllendültem, nagyon élvezetes volt, főleg, mert sok-sok jelenetet felismertem a filmekből. Remélem hamarosan olvashatom és birtokolhatom a folytatását.

Mióta olvasgatom az Anne sorozat ifjúkoromból kimaradt köteteit, azóta nő bennem az émelygés (reggeli, déli, estéli) Montgomery kapcsán. Gyerekkorom nagy kedvence volt az Emily, olvastam is rengetegszer… az Anne viszont nagy csalódás, nem bírom a folytonos cukros mázat, a „romantikát”, a szenvelgést. Szóval a kíváncsiság mellé mindig egy jó adag félelem is társul, valahányszor Montgomeryt veszek kézbe.
A Mesélő Lány üdítően hatott rám az Anne-sztorik után. Kerek kis történetek, gyerekek a szereplői, az ő szempontjukból látunk mindent, és vagy tudunk azonosulni velük, vagy nem. Mindenesetre úgy gondolom, hogy sikerült egy olyan szintű és színvonalú korrajzot és tanítómesét írnia Montgomerynek, amiért minden kalapot megemelhetünk előtte. Számomra nagyon szimpatikus volt, hogy ezek a gyerekek mennyit dolgoztak zokszó nélkül. Nagyon szimpatikus volt a napok íve, hogy volt rendszer az életükben, és a házimunka mellett így is mennyi idejük volt egymásra, a játékra, csínyekre, veszekedésekre. Nagyon tetszett a sokféle történet, a fejezetekbe ékelt sokféle mese, legenda újraelmesélése és családi történet megelevenítése. Nagyon örülök, hogy a gyerekek olyan természetesnek hatnak, és nem az a fő téme, hogy ki kivel menjen el ebben a korban, hanem igazi gyermeki problémáik vannak, mint például a sajtóban való rémhírterjesztés, a boszorkány átk… na és persze, hogy a felnőttek annyira felnőttek, és nem értik meg az ő kis világukat. Szóval nagyon szimpatikus világot teremtett Montgomery, és engem az sem zavart, hogy az én ízlésemhez képest picit lassabban csordogáltak a történetek.
Ami zavart, hogy Sarah Stanley-t folyamatosan a Mesélő Lányként aposztrofálják, és hiába van benne az első fejezetben az indoklás, nem tudtam meghaladni fejben ezt a dolgot. Másik dolog, ami nem tetszett, hogy a Váratlan utazás c. sorozatban találkozhattunk egyik-másik szereplővel, és a film nagyon is befolyásolja, hogy az ember mit is képzel el egyes szereplőkről… Ugye, szereplőkként a könyv adatlapján is a filmbéli arcokat láthatjuk a nevek mellett, és igen vicces, amikor Felicityről olvassuk, hogy szőke volt, Sarah Stanley meg barna, Felix pedig kövérnek számított. Nyilván az ember el tud vonatkoztatni a filmtől, ha nagyon törekszik rá, de engem ebben az esetben zavart, hogy láttam már.
Sajnos nekem az illusztrációk sem tetszenek, a borító annyira taszított, hogy sokáig tologattam a mű olvasását. (Amúgy az Emilynek sem szeretem az új, rajzos borítóit…)

Régen az egyik kedvenc sorozatom a Váratlan utazás volt. Igazi családi programként mindig leültünk nézni szombat esténként (vagy amikor adták). A sorozat egyes részeit akkor ki is adták könyvben, bár akkor még nem tudtam, hogy az nem az eredeti.
Ez viszont az eredeti, ami alapján – nagy vonalakban – a film készült. Jó régóta megvolt már ez a könyv, de csak most olvastam el, miután véletlenül egy részt elkaptam a tévében, és eszembe jutott. Eleinte azt hittem, biztos nehéz lesz elvonatkoztatni majd a sorozattól, hiszen itt sok minden másképpen van: pl. Felix nem Felicity és Cecily testvére, hanem unokatestvér, Sara Stanley nem szőke, hanem barna, Clemmie Ray-t Sara Raynek hívják stb. De nem volt nehéz, szinte azonnal sikerült ide bevonódni és a sorozatot erre az időre elfelejteni. Talán azért, mert már túl régen láttam.
A könyv egy nyár történetét meséli el, és kisebb részekből áll össze, miközben Sara Stanley, azaz a Meséló Lány különféle történetekkel szórakoztatja a gyerekeket. Sok olyan részlet volt a könyvben, amit felismertem, hogy szerepelt a sorozatban is (pl. Peter Craig nem tudta eldönteni, metodista vagy presbiteriánus legyen, a kék láda stb.). Érdekes, hogy a sorozatban nem tűnt fel, itt viszont igen, hogy mennyire meghatározó volt a vallás, pontosabban a vallás szerves része volt a mindennapi életnek. Sokszor megjelent benne, hogy a gyerekek imádkoztak ezért vagy azért, prédikálóversenyt tartottak, vagy keresztény játékokat játszottak. Itt ezek nem valamilyen tanító célzattal jelentek meg, hanem egyszerűen hozzátartozott az élethez a keresztény hit. És érdekes volt mindezt a gyerekek szemén át látni.
Kíváncsi vagyok a folytatásra is, mindenképpen el fogom olvasni azt is. És újra meghozta a kedvemet ahhoz ez a könyv, hogy megnézzem a Váratlan utazást.

Mesés történet egy mesés szépségű szigeten. Egy nyár és Beverly emlékei gyerekkoráról. Egy rég letűnt csodás világban. Szeretem azokat a könyveket, melyek valamit megmutatnak elődeink életéből – ez ilyen volt. Belepillanthattunk egy gondtalan gyermekkorba, hogyan tudták feltalálni és elszórakoztatni egymást a gyerekek, ha már elvégezték teendőiket, egy technika mentes világban. Mondhatom, nagyon tetszett, amit olvastam. Mindenkinek kívánnák egy kis ízelítőt ebből a lehetőségből is. Gyönyörű vidék, friss levegő és kalandok tömkelege.

Az Anne-sorozat első részei nagy kedvenceim, amolyan „kakaó a léleknek” könyvek, ezért mikor erre a békebeli, bekuckózós élményre vágytam, nagy reményekkel vettem elő ezt a könyvet, és talán a nagy elvárások miatt, de csalódnom kellett. Itt valahogy nem tudta az ismert hozzávalókból kikavarni a varázslatot az írónő: van sok szép tájleírás, gazdag fantáziával megáldott gyerekhősök és az ő apró-cserprő kalandjaik, az egész együtt mégsem tudott most magával ragadni, erőltetettnek, helyenként vontatottnak tűnt. Most vettem először észre, hogy a vallás mennyire mélyen meghatározza a szereplők életét.
A sorozatot is láttam gyerekként, de nem érzek vágyat rá, hogy újra megnézzem az olvasás után.
De persze már nem is én vagyok a célközönség…

Imádtam a könyvet. Tudom, sok könyvvel vagyok így, hiszen nagyon szeretem beleélni magam a könyv lapjain kibontakozó történetekbe, de valahol ez az olvasás „jutalma”. Egy könyv – egy (jó esetben) felejthetetlen élmény. De ez a könyv különleges; hihetetlen békével töltött fel, és ez nagyrészt Lucy Maud Montgomery tökéletes írói stílusának köszönhető. Az írónő a szavak mestere. Olyan gyönyörűen, szinte festői módon írja le Carlisle-t, hogy az ember szinte repülne oda, hogy a saját szemeivel láthassa a King család birtokát.

A könyv története szintén nagyon tetszett, bár a mai kor embere szempontjából az akár túl egyszerűnek, vagy túl lassúnak is tűnhet. A könyv hét kamasz gyerek együtt eltöltött nyaráról szól, a mindennapi életük apró kis mozzanatairól. spoiler

Lucy Maud Montgomery egy zseni számomra, pedig nem ez az első könyv, amit tőle olvasok. Szerencsés vagyok, mert én is annak a generációnak lehetek tagja, aki a Váratlan utazáson és az Anne sorozaton nőttem fel, de ezt a könyvet eddig nem ismertem, pedig évek óta ott áll a könyvespolcomon. Jó volt olvasni, és ajánlom mindenkinek, aki kikapcsolódást keres a mai világból.

Nagy várakozással kezdtem az olvasást a molyos értékelések alapján. Bár a Váratlan utazást nem néztem, ezért teljesen új volt a történet. Igaz, nagyon bájos, kellemes olvasmány volt, de valami hiányzott, nem tudom mi, de éreztem, hogy számomra nem teljes. A fiatalok aranyosak voltak, a táj elbűvölő, de…

Annyira jól esett elmerülni ebben a bájos történetben! Lényegében ez a könyv Beverly vallomásai a gyermekkoráról, arról az időszakról, amelyet Carlisle-ban töltött testvérével.
A kedvenc szereplőim Cecily és Peter lett.
Most, így egy nappal a könyv befejezése után is úgy érzem, hogy vissza akarok térni abba a környezetbe, amit a könyv nyújtott az olvasás során. Kíváncsi vagyok, mi történt a szereplőkkel. Nem tudom, erre a kérdésemre Az arany út választ ad e, de sajnos az nincs meg a könyvtárnak :(

Kissé nehezen rázódtam bele (ráadásul folyton azt hittem, hogy Beverly lány), de végül is nagyon bájos történetnek bizonyult. Kedvem támadt tőle Váratlan utazást nézni.

Nagyon kedves és nagyon szerethető könyv, tele (szintén) kedves és szerethető szereplőkkel, és rengeteg történettel. Bár az elbeszélő Bev többször is kitér arra a könyv során, hogy a Mesélő lány történetei önmagukban csupán csupasz vázak, és a mesélés során telnek meg élettel, színekkel, olyannyira, hogy bárki, aki hallgatja, teljesen a hatása alá kerül – legyen akár felnőtt vagy gyerek, fél, kacag, könnyezik, meghatódik, teljesen beleéli magát, és lenyűgözi a Mesélő lány metamorfózisa minden egyes történetmondás során, aki hol a görög Aranykorba repíti őket vissza, hol pedig „kígyóvá” változik mesélés közben. Nos, el tudom képzelni a Mesélő lány tehetségét, de azért örülök annak, hogy olvasva is fantasztikus történeteket kaptam ettől a könyvtől. Én előbb voltam Váratlan utazás-rajongó, mintsem tudtam volna, hogy azok nem is Montgomery nevéhez fűződnek, és imádtam azokat a könyveket is, valamint a sorozatot is, így nehéz volt elvonatkoztatnom tőle. Amikor a szereplőkről olvastam, akik ezek szerint kinézetre, és a családi-rokoni viszonyok tekintetében sem teljesen egyeznek meg azokkal, néha akaratlanul is a sorozatbeli színészeket láttam magam előtt, de így is nagyon jó élmény volt.
Olyan csodálatos és egyszerű ez a gyermekkor, amit bemutat a könyv, ahol bár a gyerekek gyerekek, minden csintalanságukkal, civakodásukkal és olykor borzasztó ötleteikkel, utólag vagy felnőtt szemmel vicces félelmeikkel, mégis minden a helyén van és még rosszcsontságukban is annyira bűbájosak, és olyan szép a lelkük, hogy mindet elfogadnám :D Montgomery gyönyörű írásmódja, szóképei, a lapokon átsütő bölcsessége és finom humora pedig csak hab a tortán a jó történet mellé. :) Imádtam, mint minden eddigi könyvét.