L. Frank Baum világhírű könyve jellegzetesen amerikai stílusú és hangulatú, és egyben magában hordoz mindent, amit egy korai epic fantasynek tudnia kell. Van egy világa, melynek van némi háttértörténete, és kellőképpen változatos, hogy az ember odaképzelje magát. Ó, és a Baum által jegyzett folytatásokkal együtt a hossza tizennégy kötetre növekedett, plusz egy novellagyűjteményre. Csak hogy még több páthuzamot vonhassak a későbbi sokkötetes epic fantasy sorozatokkal.
A történet főszereplője Dorothy, akit egy tornádó repít át téren és időn egy ismeretlen területre, Ózföldre. Pusztán véletlen egybeesés, hogy a tornádó által felkapott házikó épp a Gonosz Keleti Boszorkány fejére zuhant, így mindenki úgy hiszi, hogy Dorothy egy hatalmas varázsló, aki legyőzte a banyát. Meg is örököli annak egy pár ezüst cipellőjét, ami ismeretlen varázserővel ruházza fel. Útnak indul, hogy felkutassa Ózt, aki visszajuttathatja Kansasbe. Társául szegődik egy madárijesztő, aki észt akar, egy oroszlán, ami bátor akar lenni és egy bádogember, aki szívre vágyik. Útjuk során pedig veszélybe kerülnek, összeismerkednek mindenféle népséggel, és lerántják a fátylat egy hazugságról.
A The Wonderful Wizard of Oz előszavából kiderül, hogy Baum tisztában volt azzal, hogy Grimm és Andersen meséi már az ő korában is a történelem részévé váltak. A kor gyermekeit nem okítani akarta, mivel arra megvoltak már az iskolák és a tanmesék. Ő inkább szórakoztatni szeretett volna, mesés eszközökkel. Ezért sem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy az Óz történetek kulcsfontosságúak az epic fantasy történelmében. Ami miatt pedig jellegzetesen amerikai, az a néhol kifejezetten… érdekes ábrázolásmód. Ha az ember nem olvassa el ezt a regényt, csak az abból készült musicalt, akkor nem is gondolná, hány állatot fejeznek le a könyvben baltával, vagy törik nyakukat. Dorothyék ugyanis kész hullahegyeket hagynak maguk után egy-egy összecsapást követően. Ha a PETA olvasta volna ezt a könyvet, akkor minden erejével azon lenne, hogy betilthassa. Ironikus módon a regény nem csak, hogy rövid, de rövidnek is érződik. Baum annyi népet és helyszínt vitt bele a történetbe, melyek közül mindegyikre külön-külön fel lehetett volna húzni egy teljes regényt. Emiatt a könyv néhol elsietettnek érződik, ez pedig különösen igaz az utolsó negyedére.
Mindezek ellenére mindenkit bátorítok arra, hogy olvassa el azt a klasszikust. A mai napig szórakoztató, párszor megdöbbentően brutális, máshol pedig érezni a társadalomkritikát és a maró iróniát. Aki ugyanazt várja el, mint amit az 1939-es filmtől kapott gyermekkorában, az csalódni fog (ahogy láttam, sokan élték meg tragédiaként, hogy a cipők eredetileg ezüstösek, nem rubinvörösek), de aki inkább szeretne egy klasszikus fantasyvel megismerkedni, ami nagy hatást gyakorolt az eljövendő nemzedékekre, annak célszerű tenni vele egy próbát.