Oz, ​a nagy varázsló (Óz 1.) 86% 427 csillagozás

Oz, a nagy varázsló és a hozzá igyekvők meséje, nem is igazán mese, inkább az életünk elfuserált gondolatainak (legfőképpen magunkról) tükre meseelemekkel színezve.
Nagy kedvencem lett ez az írás, mert rengeteg dolgot találtam benne ami kifejezetten elgondolkodtatott. L. Frank Baum egyszerű megfogalmazásai, de nagyon ötletes szereplőválasztása és a végtelen bölcsesség amit beletölt mögöttes tartalomként teszi ezt a mesét zseniálissá.
Mert itt mindenki valójában egy átlagos ember vágyait, nehézségeit, félelmeit, elégedetlenségeit játssza el, mutatja meg tűélesen. Itt mindenki valami olyasmire vágyik ami vagy teljes egészében vagy részben megvan, vagy fejleszthető vagy csak ki kell hozni.
Kiskutya – figyelemre vágyik, azt szeretné, hogy megértsék amit mond (de annyira elmerül az önsajnálatban és önzésben, hogy észre sem venné ha figyelnének rá)
Madárijesztő – arra vágyik, hogy okosabb legyen, hogy legyen esze, legyenek gondolatai, ötletei, észt szeretne a fejébe (a legtöbb jó gondolata, ötlete neki van, de végtelenül kishitű, beskatulyázza magát, megerősítés kell, olyan barátok akik észreveszik mi rejlik benne)
Bádogember – szívre vágyik, érzésekre, szerelemre, szeretetre, egy érző szívre (óriás szíve van, vannak érzései, de nem tudja valahogy másként képzeli az érzéseket)
Oroszlán – bátorságra vágyik, arra, hogy ne féljen, ne remegjen ha valami történik és ki tudjon állni másokért (tud bátor lenni, nagyon is, csak egy kis biztatás kell, illetve ő is másként képzeli az igazi bátorságot, nem tudja, hogy a bátrak is félnek)
Dorka – hazavágyik a szeretteihez, a családjához
Na és Oz, a nagy varázsló, akinek mindene megvan, nagy palotája, alattvalói, mindenki csodálata az övé a varázstudománya miatt, ő vajon mire vágyik? Egyszerű, hétköznapi dolgokra, és nem minden arany ami fénylik, meg a látszat csal mondások igazak rá de nagyon.
A mese a fantázia legszínesebb világában szövődött, átitatja a valóság és határozottan felnőtt olvasmány is. Mert tanít, és felvilágosít, tanítja, hogy ne legyünk kishitűek, vegyük észre az értékeinket, keressünk olyan társakat akik értékelik azt, amink van, amit tudunk és ne olyanokat akik hiányolnak valamit, amit nem tudunk, vagy lekicsinylik azt amink van. A pohár félig tele vagy félig üres, mindkét állítás igaz de az élet könnyebb és jobb ha a félig tele álláspontot választjuk.
Sokat lehetne még írni róla, mert egész diploma munka alapja lehetne ez a kis könyv, de a benne rejtő üzeneteket azt hiszem mindenkinek magának kell megfejtenie. Nekem sokat adott, és ráadásul néha még vicces is volt, nevettem rajta, olyan frappáns részletek vannak benne amik megmosolyogtatnak. Máskor meg egészen megkapó, mély a tartalom.
Az egyetlen dolog ami kicsit zavart, az a kiskutya negatív szerepe. Ilyen kis idegesítő, rosszindulatú, nyafogó, elégedetlenkedő, önző, az emberekre nem figyelő kutyát el sem tudok képzelni. Baumnak vagy nem volt kutyája vagy teljesen félre ismerte (vagy egyáltalán nem ismerte) a kutyákat, Toto-t inkább el tudnám képzelni macskának, vagy menyétnek de nem kutyának. (Vagy talán éppen azért választotta a kutya karaktert, mert a kutyák nem ilyenek és ez az egy a kivétel, aki más de olyan akar lenni mint a többi? Hm erre eddig nem gondoltam) Minden más a helyén van benne és kerek az egész történet.

Bár szerintem tényleg egész jól megírt, kalandos mese ez, de engem valahogy nem nyűgözött le.
Természetesen magát az alaptörténetet ismertem, de valahogy sosem tűnt fel, mennyire zavar Dorka naivsága. Ezúttal azonban, a mese első olvasása során nagyon is kitűnt, mennyire butuska, számomra ezáltal nem hozta a jó főszereplőt.

Szerintem nagyon fantáziadús a történet, lényegében az alap irodalmi tudás és ismeret része, azt mondom, mindenki olvassa el egyszer, de azt már nem tudom mondani, hogy mindenki szeretni fogja.

Igazából szerettem, hogy mindenkinek volt valami hibája, ezáltal a mese is felhívja a figyelmet arra, hogy senki sem tökéletes. De a végéhez vezető utat hosszúnak találtam, nem biztos, hogy az igazi célközönséget, a gyerekeket teljesen leköti – bár nem tapasztalatból beszélek. Kalandos és mesés, de nekem nem nyerte el teljes mértékben a tetszésemet.

Ez a könyv nekem igazi pozitív csalódás. Kislány koromban nem olvastam, sőt, nagy ívben kerültem – a mikor a tv-ben adták, akkor is elkapcsoltam – vmiféle viszolygással teli félelem lett rajtam úrrá.
Nem is olyan régen pillantott rám egy antikvárium polcáról, hát hazahoztam, most pedig elolvastam, ill. felolvastam a gyerekeknek.
Nagyon tetszett, és nagy kár, hogy nem előbb tettem.
Szép a fordítás is – biztosan ez is hozzátett ehhez az élményhez.
Úgy gondolom, tök mókás dolog lehetett a mumpicok földjén élni, milyen fájdalmasan szomorú és kiszolgáltatott a porcelán csecsebecsék közt, és milyen biztonságos, kiszámítható Smaragdvárosban. Szép és kerek történet a mesén belül a Madárijesztőé, vagy a Bádog Favágóé (idegen volt hozzászokni ehhez az elnevezéshez a Bádogembert ismerve), talán az ő története a legszebb. És olyan kedvesen egyszerű és gyermeki dolog volt Dorothy viselkedése: önzetlenül segíteni mindenkin, akivel útja során találkozik… meg a kis csapaton belüli szerepelosztás – mindenki abban segít, amiben tud – szó, ill. felszólítás, kérés, egyéb nógatás nélkül. Az is érdekes volt, hogy szinte egyszerűen eljutottak Smaragdvárosba, de onnan sokkalta bonyolultabb volt a hazatérés, mint gondoltam volna – azt hittem, végeztek és kész – de az igazi kalandok még csak azután kezdődtek. A feladat, amit viszont teljesíteni kellett szegény Dorothynak, nem gyerekszívnek és léleknek való – megölni, már magában bonyodalmat jelent, főleg egy szimpla, egyszerű, hétköznapi kislánynak – nem egy tündérmeséből származó, varázseszközökkel felszerelt legkisebb szegénylegényről van szó – és örültem, hogy a gonosz Nyugati Boszorkány kiiktatása is inkább az észről, mint az erőfitogtatásról szólt…az én természetemhez túl harsányak voltak a Szárnyas Majmok is – de mindent összevéve, tetszett ez a mese, és azt hiszem, még újra fogom olvasni.

…csak azt nem értem, hogy mért tartott ennyire hosszú és főleg lehetetlen dolognak Kansasba hazaérni…na, és az is felmerült bennem, hogy mi alapján fektettek annyi reményt a szélhámos Ózba? Valahogy ez nem jön össze nekem – vagy talán ez egy tanulság a gyerekeknek, hogy ne bízzanak meg olyan simán bárkiben? Milyen simán és gyorsan kereket oldott…

(én mégis azt gondolom, hogy álom volt ez csupán)
A rajzok pedig ismét visszavittek a gyerekkoromba… Zsoldos Vera rajzai.

(2014)
3 csillag – életem első és lehetséges, hogy utolsó hangjátékát hallgattam meg.
A sztorit ismertem, igazából „meló mellé jó lett volna hallgatni” – alapon álltam neki, de alig bírták az idegeim. Életem leghosszabb másfél órája hónapokra elosztva. Még vasalni sem lehet közben, mert összerázkódtam ahányszor meghallottam az átkötő zenét… De hős vagyok és befejeztem.
Persze a sztori sem éppen a kedvencem én a Dorka vs. Alice párbajon Alice mögött sorakoztam fel mindig is, de alapműveltség az Óz történetek ismerete. Mindenki buta, gyáva, gonosz, állat és az a ..$.#.Đ.@.. Totó a nyafka szövegével. Hörrrr Öreg vagyok már ehhez, ez háton fekvő kisbabáknak való, akiknek igazán nincs jobb dolguk, mint háton fekve hallgatni… (Mondjuk inkább megveszem a HP hangoskönyvet majd az utódoknak…)

Kiskorom egyik meghatározó meséje ez.
Igazából nem akarok arról nyilatkozni, hogy mennyire volt hatással az életemre a történet, mert nem akarok hazudni. Viszont azt el tudom mondani, hogy miként tetszett most. Amikor több év után egyedül, önállóan és békésen olvastam ezt a történetet:
– Amit annyi mesekönyvből hiányolok néha itt megvalósult: Szép, igényes képeket kaptunk.
– Nem tudnám újraolvasni. Sorry, de nekem ez egy kicsit fura volt. Leginkább a Kubla kános élményeimhez tudnám hasonlítani. Az író biztos jól szórakozott a megírása közben…
– Néhol azért megijesztett. Az alap ötlet jó, hogy a különböző személyiségű és hovatartozású lények barátságot kötnek, de nekem egy kicsit túl álomittasak voltak :'D
– Kedvenc részem, amikor kiderült, hogy ki is Oz, a nagy varázsló.

Összességében szerintem ez egy nagyon furcsa mese, de örök érvényű dolgokat is sikerült megfogalmaznia.

Gyerekkoromban ez a mese valahogy kimaradt az életemből, csak a különböző filmes feldolgozásaihoz volt szerencsém, és valamiért azok sem lettek a kedvenceim (Dorothy-t kifejezetten nem csipáztam, lehet, hogy ezért is tetszett annyira Danielle Paige feldolgozása:)). Úgyhogy gondoltam, most pótolok. Az mindenképpen pozitív csalódás volt számomra, hogy nem egy habos-babos mesét kaptam, hanem néha igazán félelmetes és kalandos történetet, egész korrekt mondanivalóval. Ugyanakkor maradt is némi hiányérzetem, azt meg végképp sajnálom, hogy nem elérhető az összes rész magyar nyelven.

1. olvasás
Annyira szeretem ezt a könyvet, éppen kapóra jött, hogy a kezeim közé került egy érdekesen álmatlan éjszakán…
(Tudom, nem publikus, és senkit nem is érdekel, de imádott Édesapámat anno 12 éve a 65. születésnapján az olvasás előtti október 31-én temettük el, és valahogy nem tudtam aludni…)
Visszatérve…
Azért szeretem ezt a történetet, mert amellett, hogy bájosan aranyos és kedves a történet, ritmusos és dallamos. Bájosak a szereplők, olyan igazi, régi gyerekeknek való mese, amit még a mi szüleink meséltek.
Nekem legalábbis, sokszor.
„Mindig a sárga úton, jön velem sok barátom, mindig a sárga úton, száz csoda felé …”

2. olvasás
Most ugyan kihívás miatt került a kezembe, de még mindig szeretem minden sorát.
Annyi érdekes emberi jellemvonás került most újra elém, amikor elkezdtem azon gondolkodni, hogy az ismerőseim közül kinek lenne hasonló tulajdonságokra Óztól. Dúdolgatok közben magamban újra…

Ahhoz képest, hogy a négy olvasmányom közül spoiler ez volt a leg… hát hogy is mondjam… legmundénabb, valahogy ez volt a leggagyibb is mind közül.

Sose rajongtam kifejezetten az Ozért, nem érzem úgy, hogy ez változott volna.

Nagyon érdekes, hogy az egész könyv teli van teljesen logikus dolgokkal (mittomén, a Madárijesztő parázik a gyufától, a Bádogember berozsdáll, ha nekilát hüppögni, stb.), mellette full random jönnek a vattafákok (pl. spoiler, amik egyértelműen a sztori könnyű lezárását segítik elő, no meg így együtt a kettő a „hitelességet” is biztosítja, mert hát ha az egyik fele igaz és racionális, akkor már miért ne lehetne a másik fele is az? De valahogy az én szememben pont ettől lesz gagyi. Értem én az iróniát is, hogy a Szalmabábunk igazából Szókratész, a Bádogmanus túltolja az empatát, sajna az Oroszlánnak nem fut ki eléggé a története, de tuti, hogy egy nietzschés hatalomakarós figura lesz belőle, aztán így együtt hárman úgy kapnak valamit, hogy közben semmit, mert már amúgy is pancsikoltak a platóni kardinális erényekben, de nahhhh, ez is annyira béna.

Az Alice úgy ahogy van, tök nonszensz spoiler, a Pán Pétertől csak simán gőzöl a vízforraló a koponyámban, ezt meg így olvasom, és ób+, juss már haza végre!

Azért örülök, hogy kivégeztem őket. Egyelőre ennyi elég is volt egy időre. :D

Gyermekkorom kedves filmes élménye, Doroty társaival a sárgaköves úton, az óriási hologramfejes varázsló, a különleges varázslényekkel teli birodalom. A könyv is hasonló élményekkel gazdagított, de felnőtt fejjel persze másképp érzékeljük ezt a fantasztikus világot. Barátság, bizalom, összetartás, „soha ne add fel” kitartás, örök érvényű tanítások.Totó örök kedvenc marad.

Abból indultam ki, hogy a Judy Garland főszereplésével készült filmet régóta szeretem, már kislánykorom óta. Azt reméltem, hogy a könyv bizonyos szempontból felér hozzá, de sajnos csalódnom kellett… Sokkal keszekuszább és zavarosabb – egy csomó epizód ki is maradt az adaptációból. Voltak egészen durva és erőszakos jelenetek, amiket nem is igazán tudtam mire vélni, pláne, hogy egy gyerekeknek íródott könyvről beszélünk.

Nem gondolom, hogy valaha újra fogom olvasni, ahhoz egyszer is elég volt, viszont meghozta a kedvem egy újranézéshez, ami kifejezetten jólesett a lelkemnek. A magam részéről inkább a filmre szavazok.