(A molyos adatlap az első kötetet jelöli, molyon jelenleg nincs fent az összes, én azonban a 14 kötetet együtt értékelem.)
Megesik, hogy szeretnék valami romantikust olvasni. Ezt nem nagyon terjesztem, ahogy azt sem, hogy ez viszonylag sűrűn előfordul. De az elmúlt tizenpár évben túl sok olyan shoujoval találkoztam, ami minden minőségben vállalhatatlan volt, nem csoda, hogy kollektíven utálom az összest.
Nagyon kevés kivétellel.
A Kanata Kara nem csak a legjobb shoujo manga, amit valaha olvastam, hanem az egyik legjobb manga, amit valaha olvastam. Bár követ bizonyos kötelező szabályokat, amik a demográfia szerves részét képezik (románc, jóképű, erős srác, aranyos, törékeny kiscsaj), de ezek az előnyére válnak.
Mi az, amit kiemelnék?
– Noriko lehet, hogy törékeny, és nem tud harcolni, de nem megy fejjel a falnak, nem cselekszik gondolkodás nélkül, sőt aktívan keresi, hogy miben tud és képes segíteni, hogyan tudja hasznossá tenni magát. (Azért regények is vehetnének ebből leckéket. spoiler)
– Izark kilép a „sötét és misztikus hős” rákényszerített szerepéből, fejlődik, nem egy bunkó rosszfiú, akiért bomolni kell, hanem egy jószívű, törődő férfi.
– Noriko nyelvet tanul. Egyrészt ez hoz egy humorfaktort a mangába, másrészt NYELVET TANUL! Ez nem a Fushigi Yuugi, ahol megérkezünk egy másik világba, és minden értelmet nyer! spoiler
– Nincs szerelmi háromszög. Jó, akkor ezt most megint: NINCS szerelmi háromszög. Persze van egy teljes kötetnyi vergődés, de nem túl idegesítő, és mire elege lenne az embernek belőle, vége is van.
– Az előzőből következik, hogy hőseink összejönnek (jaj, ezt nem spoiler tag-elem be, shoujo manga, ugyan mi mást várna az ember!) és a manga kb felétől együtt vannak, társai és támaszai egymásnak, és ez annyira szép.
– Bár így több, mint 25 évvel a manga fogantatása után már azt mondanám, hogy a történet lehet, hogy egy kicsit talán elcsépelt, de engem még úgy is lekötött, hogy szerintem most olvastam ötödjére. Persze, vannak benne klisés karakterek, persze, klisés jelenetek is, de összességében üdítően kalandos, akciódús, megindító, romantikus. Voltak alkalmak, amikor arcomra tapadt az awwwwwwww egy hülye vigyor kíséretében.
– Nő Noriko haja. Kontinuitás, én téged ilyennek szeretlek.
Pár szó a rajzokról, hiszen mégiscsak manga, fontos a külcsín is. A shoujo mangakák gyógyszere nagyon sűrűn el szokott gurulni, a rajzaik vagy csili-vili giccses tintahalmazok, vagy összecsapott, torz csúfságok. Hikawa Kyoko nem egy mai csirke, stílusa így a „hagyományos” vonalat követi, az egyszeri magyar gyerek a kilencvenes évekből emlékezhet hasonlóra a Sailor Moonból vagy a Candy-ből (bár tény, hogy az első mangái inkább hasonlítanak a Galaxy Express-re). A karakterein elsőre látszik, hogy ki a gonosz, ki milyen szerepet tölt be. Ők a főhősök, ő átáll a jó oldalra, ő itt manipulatív, amaz erőszakos, van itt egy törtető, egy bölcs, egy jóságos… sorolhatnám. A design persze szokatlan lehet, az arányok igencsak el vannak torzítva a bishounen/bishoujo irányába, de ha az ember megtanulja értékelni, akkor gyönyörködni fog benne.
Most pedig megyek, és választok valamit a hölgy többi művéből. Már csak azt kell eldöntenem, hogy melyiket…