Tréfadolog – ez is lehetne a kis kötet címe, ha nem baloldaliságról, zsidóságról, ruszofíliáról, ha nem az emberarcát nem lelő államszocializmusról vagy perifériás kapitalizmusról szólna. Persze, nem tudományosan, hanem egy bizonyos Hirsch Jenő élményeinek kavalkádjából elő-előbukkanva. Személyes történetek laza füzére ez, amely hol méla búval, hol kültelki vagánysággal, néhol harapós, máshol megértő iróniával, de kellő távolságtartással idézi fel az utolsó fél évszázad történéseit – alulnézetből, ahogy azokat egy kőbányai srác, egykori Fazekas-diák, majd egyetemi tanár megélte.
Tréflidolog 3 csillagozás
Enciklopédia 17
Helyszínek népszerűség szerint
Kedvencelte 1
Várólistára tette 2
Kiemelt értékelések
Névnapra szánt ajándékkönyv a férjemnek. Írója ugyanabba a nyóckerületi elitgimnáziumba járt, mint ő, bár éppen elkerülték egymást.
Megtetszett a címe, meg a hátoldalon „fülszövegként” olvasható mentegetőző magyarázkodás is. (http://moly.hu/konyvek/kvasz-ivan-treflidolog/fulszovegek)
A szerző vezetékneve felidézte első egyetemi éveimet, az először csak hathetes, majd a vége fele négy és fél hónapos külföldi részképzést is. (Bár én magam soha nem kóstoltam meg ezt az erjesztett italt – vagy legalábbis azt hiszem.) A keresztnév pedig elég gyakori, sőt nálunk még szinonimája is az orosz embernek.
A 21 rövid történet, életnovella fejlődéstörténetet is ad, és természetesen nem pusztán a narrátor személyiségéről – kisiskolás korától kezdve a középiskolai, egyetemi tanulmányokon át a fiatal, majd felnőtt, tapasztalt egyetemi tanári pályáig, stb… –, hanem a környezetéről, a fiatalsága/unk zenei világáról: http://moly.hu/karcok/612027, http://moly.hu/karcok/612127, a társadalmakról, meg például világraszóló sporteseményekről is: http://moly.hu/karcok/612516, http://moly.hu/karcok/612540.
A nyitó írásban még csak 1944-nél tartunk, és bár a kis kötet utolsó néhány darabjához már egyértelműen a kétezerakárhányas évek adják a hátteret, az az érzésem, hogy szinte keretes szerkezetű a történetfüzér. (http://moly.hu/idezetek/560713)
Volt egy különös érzésem, miközben olvastam ezeket a rövid Hirsch Jenő-elbeszéléseket: mintha Bächer Iván alakjai, helyzetei jelentek volna meg a lapokon. Emiatt egyik szemem sírt, a másik nevetett. Szeretem azt a stílust, amit már lassan két éve nem folytathat-bővíthet Gold Jenő figurájának megalkotója. http://moly.hu/idezetek/560720 (De megdöbbentő, hogy még mindig nincs új a nap alatt.)
Aztán, amikor a könyvecske végéhez értem, ráakadtam az író valóságos személyére is, leleplezte magát. Az Utóhangban ugyanis elárulja, hogy ki is ő: történész:
„Olykor azt is be kell látnunk, hogy a történettudomány legitim módszereivel bizonyos problémákat soha nem lehet megoldani vagy akárcsak érzékeltetni.
Néha talán jobb helyette egyszerűen történeteket mesélni. Például olyanokat, amilyeneket Kvász Iván nevű alteregóm megélt.”
2014 nyara
Szvák Gyula
Ehhez már csak annyi a hozzáfűznivalóm: köszönöm.
Népszerű idézetek
Szerencsés nemzedék az övé. Kimaradt a háborúból, volt kisdobos, úttörő és KISZ-tag, de a pártba már nem kellett belépnie. Németh Lehelt és Kovács Erzsit nem erőltették rá, tűrték, hogy az Illés, az Omega és a Metró, vagy akár Bajtala legyen számára az isten. 68-ban még kicsi volt, hogy tiltakozzék, 84-ben már nem bántották, ha elégedetlenkedett a Los Angeles-i olimpia bojkottja miatt. A „nagy generáció” terheit nem viselte a vállán, de élvezte a 60-as évek felszabadító beat-forradalmának minden előnyét. A rendszerváltásba már érett felnőttként, legfeljebb ha mérsékelten kompromittálódva érkezett, és megkapta az újrakezdés egzisztenciális esélyét. De főleg a hitet, hogy gyermekkori álmai mind megvalósulnak, és szép új világ jövend.
36. oldal, Kőbánya blues (Scolar, 2015)
A gimiben hívták így a matektagozatosok, akikkel együtt fociztak a tornaórán. Pedig nem is ezt számította a legjobb korszakának, függetlenül attól, hogy az iskolaudvaron számolatlanul szórta a gólokat, volt, hogy a félpályáról, háttal a kapunak, sarokkal. A híres gimnáziumban azonban ennyi is elég volt, Hirsch Jenő hamar felmérte, hogy a számtanolimpikonokkal csak a saját pályáján van esélye: matekzseniből akadt egy csomó, brazilból azonban egyedül csak ő.
42. oldal, A Brazil (Scolar, 2015)
Talán egy válogatott ellen nem ment soha a játék, és ez a Szovjetunió volt, amely ugyan korántsem vonultatott fel labdazsonglőröket, de minket rendszerint megvert. Mert lefeküdtünk nekik. Hogyan is másképp? Alternatív magyarázat komolyan fel sem merült. Hogy erősek voltak, lendületesek és gyorsak? Mi meg nyápicak, lassúk és igen gyakran csípőre tett kézzel, mint egy sült galambot, vártuk a labdát? Ez akkor senkinek nem tűnt fel, mert a legendás magyar virtus, finesz és driblizés mindent elhomályosított. A túlerő ugyan legyűrhetett bennünket, de a játék szépsége mi magunk voltunk.
43-44. oldal, A Brazil (Scolar, 2015)
Az egész focimúltja lepergett Hirsch Jenő lelki szemei előtt, amikor az ezer sebből vérző Brazíliát 7--1-re legázolta a diadalmas Németország. Történelmi pillanat tanúja lehetett: a gazdag iparosok ellentmondást nem tűrő módon tolták le a térképről a szegény labdaművészeket.
És Hirsch Jenő még így és ekkor is büszke volt a brazilságára. Soha életében nem akart ugyanis német lenni. S mivel esendő volt maga is, a kivégzés 69. percében kikapcsolta az adást.
46. oldal, A Brazil (Scolar, 2015)
A legenda szerint 1917 előtt kupleráj volt, a szovjet időkben egyetemi kollégium, amikor legutóbb látta a távolból, akkor egy óriási papírdobozra hajazott, már évek óta üresen állt, és leszakadozó hirdetésekkel felékesítve várta, hogy sorsa beteljesüljön. Ronda egy ház volt, annyi szent: zegzugos, keskeny, ám hosszú folyosóiról kétoldalt sűrű egymásutánban nyíltak a szobák, egyformán megfelelve a forradalom előtti és forradalom utáni funkcióinknak. Csak lakni nem lehetett benne.
47. oldal, A rakparti ház (Scolar, 2015)
Azon vette észre magát, hogy szabad óráiban egyre többször megy vissza a Pozsonyi útra, találkozóit igyekszik ott megszervezni, és akárcsak Gold Jenő, a saját helyeit meglelni. Megáll egy-egy csillagos ház előtt, elolvassa az itt-ott felhelyezett emléktáblákat, újból betér Éva könyvesboltjába, mert ott biztos megtalálja a neki való könyvet, beszél emberekkel, akiket régtől fogva ismer, de akikkel rég nem váltott szót. Lassacskán felfedezi benne a szépet, az emberit is. Megérinti a sajátos, csak rá jellemző atmoszférája, állandó lüktetése. Hogy valóságos emberek lakják, akik igyekeznek élni normális életüket, akármi is történik a kinti világban. Itt eszi a legjobb Jókai-bablevest és túrógombócot, az itteni postán adja fel a leveleit, és újból idehozza a nadrágját tisztíttatni. Várja az Újlipóciai Napot, hogy együtt nyüzsögjön a tömeggel, hogy eggyé váljon vele.
Történelmet ismerő emberként persze időnként feltette magának a kérdést: ez a működő kis enkláve a városban vajon nem válhat egyszer a láger „legvidámabb gettó”-jává? És ilyenkor szépen visszament Zuglóba, a kis utcájába, amelyben összesen hat családi ház állt, és egyik lakója sem járt át a másikhoz kicsit szomszédolni.
110. oldal, Újlipótvárosi fiúk - "Mint aki halkan belelépett" (Scolar, 2015)
Ebben az iskolában értesült arról is, úgy 12-13 évesen, hogy az állam: erőszakszervezet. Ezt valamiért megjegyezte magának, pedig nem is saját töritanára mondta, csak a helyettesítő. Hogy ezért kezdett érdeklődni a történelem iránt, vagy a nagyapja képes magyartörténetének lapozgatása volt az első lépés? Ki tudhatná ma már azt? Ami biztos: a marathóni csata évszámán kívül ezt a tömör summázatot is rögzítette a fejében, mégpedig örök életre szólóan. Tanult azonban valami mást, valami többet is a hendikepes kültelki általánosban. Volt abban az osztályban cigány, zsidó, magyar. Még egy fémszerkezettel járó gyerekparalízises is. Mindenki, így vagy úgy, de csóró volt. Ezek a gyerekek lehet, hogy kihasználták tanáraik legapróbb hibáit is, de egyenlően mértek: csak a teljesítmény és a betyárbecsület számított. Ha fél lábára nyomorék társuk volt a legügyesebb kézilabdakapus, akkor őt tették az osztályválogatottba. Ha a cigány Béla tudott a legviccesebben mesélni, akkor ő lett a mókamester. Azt a szót, hogy zsidó, Hirsch Jenő a külvárosi gyerekek között egyszer sem hallotta. Nem érdekelt az senkit. Egy volt a lényeg: tud-e cselezni és tartja-e a pofáját, ha rajzszögeket csempésznek a tanár ülepe alá.
40-41. oldal, Hadnagy uram (Scolar, 2015)
Akkoriban Pelé volt az isten, az 1962-es világbajnok brazil csapat összeállítását úgy fújta minden kamasz, mint a magyar Aranycsapatét. Pedig egyiket sem láthatták. A chilei vébét nem közvetítette a tévé, Puskásékhoz meg túl kicsik voltak: a Ratkó-korszak és a magyar futball legtermékenyítőbb pár éve pont egybeesett (mely tényben ne keressen senki semmiféle rejtett összefüggést). 66-ban azonban már egyenesben élhette meg ez a generáció, ahogy a magyar fiúk 3--1-re lealázzák a világbajnokot, ráadásul mindenki saját szemével bizonyosodhatott meg arról, hogy az a 3--1 valójában 4--1 volt, mert a bíró elcsalta Farkas szabályos gólját. (A legendás Gilmar még csak mozdulni sem tudott rá, ezen a meccsen amúgy is csak a hálóból szedte a labdát a magyar 10-es szédületes kapásgólja vagy Bene cselsorozata után.)
42-43. oldal, A Brazil (Scolar, 2015)
Hasonló könyvek címkék alapján
- Czakó Zsófia: Nagypénteken nem illik kertészkedni 86% ·
Összehasonlítás - Palotás Petra: A kastélykert álma 95% ·
Összehasonlítás - Nina Collins: Örökre szól 95% ·
Összehasonlítás - Kellerwessel Klaus: A 77 fejű herceg éneke 99% ·
Összehasonlítás - Lontai Léna: Magányos cédrus 93% ·
Összehasonlítás - Tapodi Brigitta: A hajtű 94% ·
Összehasonlítás - Sándor Iván: Szakadékjátszma 93% ·
Összehasonlítás - Krasznahorkai László: Nem kérdez, nem válaszol 95% ·
Összehasonlítás - Sándor Erzsi: Szegény anyám, ha látnám 93% ·
Összehasonlítás - Gabriel Russ: Ha tudtam volna… 94% ·
Összehasonlítás