A ​tudomány határai 91% 14 csillagozás

Meggyőződésem, hogy ha ezt a könyvet angolszász szerzők jelentetik meg valami nívós nyugati kiadó égisze alatt, akkor most a tudományos ismeretterjesztés egyik klasszikusaként tekintenénk rá. A Kutrovátz – Láng – Zemplén szerzőtriász megkísérel utánamenni annak, hogy vajon hol vannak leszúrva a tudomány és nem-tudomány közti határcölöpök – aztán arra jut, hogy ezek a cölöpök nem annyira le vannak szúrva valahová, sokkal inkább hurcibálják őket ide-oda.

A tudomány határain elmélkedni manapság tán még aktuálisabb, mint valaha, mert olyannyira specializálódtak a szakterületek, hogy még egy történész sem feltétlenül tud hozzányökögni a középkori Európa hadtörténetéhez, ha az elsődleges profilja mondjuk a Kádár-korszak (és még abból sem volt képes eddigi röpke élete alatt az összes megjelent tanulmányt elolvasni). Másfelől az internetnek köszönhetően belépett az életünkbe a tudomány, illetve a magát tudománynak álcázó izék egész serege. Naponta elolvashatunk félmillió szenzációs tartalmat, az egyikben arról tudósítanak minket, hogy megtalálták Jézus elveszett klumpáját a Holt-tengerben, a másik örömmel értesít, hogy ha megeszem tíz deka kaszáspókot ecetes zuzmóval, akkor megszűnnek a szívritmus-zavaraim, a harmadik meg figyelmeztet a Föld légterébe majd 2020 szeptemberében belépő óriásmeteorról, ami kicsinálja az egész emberi fajt, úgyhogy most vegyek fel hosszú lejáratú hiteleket, mert megéri. Én meg nem vagyok se vallástörténész, se kardiológus, se csillagász – mégis szeretnék valami módszert arra, miképpen lehet pusztán külső jegyek alapján kiszitálni az áradatból a szemetet. És ilyen módszer létezik: vannak tudományos kritériumok, amiket elég ismernünk ahhoz, hogy vallástörténeti, kardiológiai vagy csillagászati szakismeret nélkül is felismerjük a legvadabb hoaxokat. És ebben segítségünkre van ez a könyv is.

De ez a könyv bizony mást is tesz. A szerzők ugyanis nem elégszenek meg azzal, hogy jót röhögnek velünk az UFO-hívők és kreacionisták veretes baromságain, hanem el is bizonytalanítanak bennünket. Bemutatják, hogy bizony a tudomány sem tévedhetetlen, és az, ami egykor annak látszott (például az asztrológia), egyszer elveszítheti betonbiztosnak tűnő státuszát. És vice versa: az, amit ma bődületes baromságnak vélünk, az bizony a körülmények megváltozásával betagozódhat a komolyan vett vizsgálódási területek közé. És akkor még arról a fatális helyzetről nem is beszéltünk, amikor két, egyenlő mértékben kidekorált vallástörténeti szaktekintély közül az egyik azt mondja, hogy biza, az a klumpa Jézusé, a másik meg azt mondja, hogy jól van, menjél te a hülyeségeiddel tudodhova. Ezért fontos az előítéletektől mentes vizsgálódás, és ezért fontos az elbizonytalanodás is: mert ez inspirál minket arra, hogy időről időre felülvizsgáljuk saját, biztosnak hitt szűrési módszereinket. A kritériumok nem örökéletűek – bár azok lennének, mert akkor tényleg nem kéne sokat gondolkodni –, így hát válogatás nélkül ráhúzni mindenre őket dőreség. De azért ne vessük el a bevett szabályrendszereket – egyszerűen minden esetben vegyük figyelembe az adott helyzet egyediségét, legyünk lelkiismeretesek, kíváncsiak és óvakodjunk a szellem renyheségétől. Mert a szellemi renyheség, akár a tudomány, akár az áltudomány felől érkezik, ronda egy dög ám.

Már többször megfogadtam, nem eresztek úgy neki a vakvilágnak egy értékelést, hogy „ezt a könyvet kötelezővé kéne tenni”. Ez ugyanis igazán kontraproduktív eljárás. Pedig hát ez a mű megérdemelné, mert nemcsak egy tárgyilagos, üdítően nyitott gondolkodás lenyomata, hanem még fenemód szórakoztató is. Úgyhogy most kénytelen vagyok körmönfontabban fogalmazni. Szóval. Ha egyszer, nagy sokára megjelenünk a Mennyek Kapujában, akkor lesz, akitől Szent Péter megkérdezi majd: „Fiam, ugyan miért nem olvastad el Kutrovátz – Láng – Zemplén könyvét a tudomány határairól? Legalább azt a fejezetet, amiben a kreacionizmusról van szó! Akkor nem írogattál volna annyi hülyeséget össze a főnökről a facebookon.”

Tudomány, vagy nem tudomány? Mi az az áltudomány? Egyszerűnek és ártatlannak tűnő kérdés, amit szerencsére úgy sikerül három igen képzett szerzőtársnak következetesen nem megválaszolnia, hogy körbejárják a tudománytörténet problematikáit, ami hát valljuk be, hogy nem hangzik valami érdekesnek. (Pedig!)
Ez nem egy tudományos ismeretterjesztő mű, hanem a tudomány (régi és mai) történetével foglalkozó tanulmánykötet. Nagyon sokáig olvasgattam ezt a viszonylag hosszú szöveget, amit monográfiának nem neveznék bár egységes tematikájú, de annyira sokféle területére tér ki, jó okkal, a tudománynak (a tudomány médiaszereplése és fogyasztásától elkezdve a koponyadudortan vagy éppen a flogiszton elmélet hitelvesztésének körülményein át a tudományos munka hierarchikus viszonyainak és presztizsének elemzéséig bezárólag, kábé minden irányba) hogy az már maga is szétfeszít mindenféle monó-jelleget. És borzasztóan érdekes, akár rajongunk a tudományért, akár szkeptikus távolságtartással fintorgunk az elefáncsonttoronylakó fehérköpenyes „brittudósok” kasztjára, jól fogunk szórakozni. És bár definitív választ nem ad, és bőséggel alátámasztja miért is nem adhat lényegében senki, arra a kérdésre hogy pontosan mi a tudomány és honnantól áltudomány, azért erről mégiscsak rengeteg (számomra) új megközelítést mutat be, ráadásul kifejezetten olvasmányosan.
Hogy mennyivel bonyolultabb megvizsgálni egy megválaszolhatatlan kérdést mint meggyőző választ fabrikálni rá, az egyik legszebb tanulság számomra ebből az alapos és szórakoztató könyvből.

A nyest.hu-n és a tényleg.com-on (lásd: linkek) megjelent részletek nagyon felkeltették a figyelmemet. Azt hittem, hogy majd sorra fogja venni az összes népszerű áltudományt és megcáfolja őket. Ennek ellenére inkább arról szól, hogy mit lehet tudománynak nevezni, mit áltudománynak, és hogy ez a kérdés miért olyan bonyolult (és egyben fontos), hogy egy egész könyvet kell róla írni.
Viszont nem tudom, kinek íródott, mert a tudomány egyeduralmába és egyértelműségbe vetett hitet szétoszlatja, sőt, néha nagyon jó érveket ad a tudomány és racionalitás elleneseknek. Az viszont, aki csak a racionalitásban hisz, elfogultan, szinte vakon, mint ahogy én is, még mindig úgy gondolom, hogy messziről megmondom, mi az áltudomány, és ami ezzel együtt elvetendő. Na jó, ez inkább az én szűklátókörűségemre utal, mert a könyv remek munkát végez abban, hogy körüljárja mind a tudományról, mind az áltudományokról alkotott előfeltevéseket, és hogy megmutassa, nem szabad mindent biztosra venni.. Vagyis a végére kiderül, hogy a tudomány és a tudósok sem halál biztosak mindenben, nem feltétlenül dolgoznak mindig elfogulatlanul és racionálisan, és persze az áltudományokat sem szabad gondolkodás nélkül elvetni.
És ha már tudományok. Ugyan a „puha”, vagyis a humán tudományokról is szó esik, sajnos azonban keveset. Pedig az ún. tudományháborúk pont a reál és a humán tudományok szembenállásáról szólt, vagyis egy tudományon belüli komoly vitáról, ami az egyes ágak jogosultságát kérdőjelezte meg, ahogyan azt is, hogy kinek van megmondani, hogy mi tudomány és mi nem.
Meg másban is hiányt éreztem. Ugyan elég részletesen tárgyal sok témát, így asztrológiát, kreacionizmust, holokauszttagadást, akupunktúrát, Dan Brownt, kitalált középkort, ókori földönkívülieket, parapszichológiát, stb., azt már csak érinti, hogy miért olyan népszerűek és az emberek miért olyan fogékonyak ezekre, a tudománnyal szemben.
Ha a tagolás és az olvasóközönség megszólítása nincs is mindig eltalálva, a könyv maga remek munka, nagyon tanulságos, és fontos lehet mindenkinek, akit kicsit is érdekelnek ezek a kérdések.

Közvetlen stílus, élvezetes, pörgős. Igaz, hogy én egy hónapig olvastam. A szerzők nekiveselkednek, hogy bemutassák, mi tudomány és mi nem az. Aztán önkritikusan visszakoznak, hogy hát ez nem olyan egyszerű, noha már korábban mások megpróbáltak éles határokat húzni, isten igazából senkinek sem sikerült. Ha a tudomány népes és sokszínű képviselői mégis konszenzusra jutottak, akkor meg a tudománytalanság csapdájába estek maguk is. A szerzőtrió is három lépés távolságban marad a határvonal meghúzásától, bölcsen tartózkodnak az értékítéletektől. Nem intézik el egy legyintéssel az áltudományokat, nem rontanak nekik vérben forgó szemmel (noha némely esetben megtehetnék). Foggal-körömmel ragaszkodnak a korrektség megtartásához, ugyanakkor érezni az enyhe provokatív hangvételt.
Tehát nem akarnak az olvasó helyett dönteni, hogy az mit fogadjon el, csupán útmutatást próbálnak adni a helyes döntésekhez.

Andorai Péter vallomása rémlett fel a Csinibabából: „Tudja, én megdobáltam gyerekként Horthyt, aztán ifjú koromban Szálasit, aztán megdobáltam Rákosit és most ezt a Kádárt készülök…”
És másik archaikus kifejezéssel: a három ifjú tudós önkritikát gyakorol.
Na persze annyira nem, mert mégiscsak tudósok. De átgondolják a tudományos élet mechanizmusait, amik között van szép számmal kényszerű és kellemetlen is. Az elítélendő vagy el nem fogadható elméletek képviselői felé megértéssel (és nem leereszkedéssel) közelítenek. De így aztán nem hízelegnek saját elöljáróiknak (jövőben saját maguknak), sem a partvonalon kívül kepesztőknek sem. Mert a tudomány pénz (is), meg hatalom (is). A tudósok meg nem hiúk, így nem hordanak maguknál tükröt, így aztán meglepő lehet a saját arcképüket így látni.
Tehát aki összeesküvéseket akar kreálni, nagyon jól kiforgathatja a szavaikat. A tudomány lovagkeresztes védelmezői is hivatkozhatnak rá, hogy a szennyest nem kellene kiteregetni. De az olvasó meg jól szórakozik, mert kiderül, hogy nem fekete-fehér a világ, hanem tiritarka, és még vicces flitterek is hullanak néha az égből.

Nem minden felvetésével értek egyet a könyvnek, nem mintha én meggyőződésem szerint képes lennék ennél biztosabban meghúzni a tudomány határait, inkább azért, mert az ezt bizonygató filozófiai eszmefuttatások nem egészen meggyőzőek. Ennek persze az is oka lehet, hogy nem volt lehetőség ezeket teljes terjedelmükben, pontosan bemutatni.
spoiler
Mindennek ellenére érdekes és elgondolkodtató olvasmány; számomra az egyik legfontosabb tanulság az volt, hogy feltételezhetően hibás, tarthatatlan elméleteket is vizsgálnak tisztességes, elhivatott tudósok. Így aztán a választóvonal nem is annyira tudomány és áltudomány, sokkal inkább tudós és áltudós közt húzódhat – ahol utóbbiak maguk is tisztában vannak módszerbeli hiányosságaikkal.
És bizony akadnak olyan esetek is, amikor Richard Dawkinssal vagyok kénytelen egyetérteni: nem az a baj az áltudományokkal, hogy egyes emberek hisznek bennük – ehhez mindenkinek joga van. A baj ott kezdődik, amikor mások, haszonszerzésből vagy hatalomvágyból, visszaélnek embertársaik hiszékenységével vagy kiszolgáltatottságával, és a lelkiismereti szabadsággal takarózva hárítják el a csalás vádját, holott maguk valószínűleg nem hisznek mindabban, amit felhasználnak.

Rendkívül érdekes, stílusában élvezetes, témaválasztásában aktuális munka, mely ráadásul elektronikusan is beszerezhető. Hol találjuk a határt tudomány és áltudomány között? Miért pont ott? Ki dönti el mit hova sorolunk? Pontosan milyen ismérvek alapján húzódik demarkációs vonal a legitim tudományok és a tudománynak látszó, sokszor szakkifejezésekkel operáló próbálkozások között?

A könyv 350 oldalas terjedelme három nagy témakört igyekszik áttekintő jelleggel bemutatni. Az első a tudományos paradigmák fejlődésével foglalkozik, a Bécsi Körtől kezdve Popper falszifikációs elképzelésén át Feuerabend szinte mindennel szembeszálló kísérletéig. A második szakasz konkrét esettanulmányokat elemez, olyan példákat hozva, melyekkel mind találkozhatunk, s amelyeket egyfajta társadalmi konszenzus keretében áltudományként kezelünk: bemutatásra kerül az asztrológia (mely egyébként régen még igazi tudománynak számított), a kreacionizmus (mely ugyancsak régen a mainstream tudomány részét képezte), az akupunktúra (mely néhol az orvostudomány elismerését élvezi, míg máshol vitatják), a holokauszttagadás vagy éppen a parajelenségek, mint amelyek kifejezetten a tudományos közösség kegyeinek elnyeréséért küzdenek. A könyv utolsó szakasza a tudomány belső működését, a publikációs mechanizmusokat, a tudomány és a nyilvánosság kapcsolatát elemzi, s ezen keresztül jut el a végső konklúzióhoz… melyet nem árulok el, inkább olvassátok a könyvet!

Nagyon szimpatikus volt számomra, hogy a szerzők a józanság hangján szólaltak meg, s még az áltudományosnak tartott elképzeléseket is korrekt módon mutatták be, sőt ahol kellett, védelmezték, miközben nem féltek a hivatalos tudomány gyenge pontjaira, adott esetben dogmatikus merevségére rámutatni – mindamellett, hogy alapvetően a legfontosabb emberi vállalkozásként tekintenek rá. A kérdést pedig, hogy melyek a megbízható tudásformák a XXI. századi ember számára, s hogy azok a hivatalos tudományon belül vagy esetleg azon kívül is találhatók, mindenki egyébként is maga válaszolja meg önmagának.

Nagyon érdekes téma, azt boncolgatja, hogy hogyan különíthető el egymástól a tudomány és az áltudomány (egy laikus számára). Helyesebben: milyen harcot is vívnak egymással a különböző területek azért, hogy tudománynak nevezhessék magukat vagy hogy egy másik területet NE nevezhessenek annak (pl. asztronómia/asztrológia; nyugati orvoslás/természetgyógyászat stb.)

Jó kis könyv! Nagyon jól van megírva, egyáltalán nem száraz. :)