Második ​Édenkert 77% 73 csillagozás

Csak türelem. Mosolyogj. Légy magabiztos. Végül minden jóra fordul valahogy.

A messze a legnagyobb megrendülést kiváltó gazság, ugyancsak a National Geographicból kölcsönvett, meséje azonban olyan emberekről szólt, akik fókabébiket vettek a karjukba, és úgy dajkálgatták őket, mintha emberi csecsemők lettek volna – néhány amatőrfelvétel kedvéért. Amikor a fókabébit visszatették az anyja mellé, mondta keserűen a bankár, az többé nem volt hajlandó szoptatni, mert idegennek érezte a szagát. – Szóval mi történik az édes kis fókakölyökkel, amelyet az a megtiszteltetés ért, hogy egy nemeslelkű természetbarát karjaiban ringatózhatott? – tette fel a kérdést MacIntosh. – Nyomorultul éhen pusztul – s mindez egy fénykép kedvéért.

Akkoriban még a kutyáknak is adtak nevet. Donald volt a kutya. Robert a férfi. És Donald teljesen ártalmatlan volt. Soha nem harapott meg senkit…

Amit *Andrew MacIntosh ezután mondott Jesús Ortiznak, az olyan sértő, és – figyelembe véve az országszerte terjedő éhséglázadást – olyan veszélyes volt, hogy azt kell gondolnunk, a bankár hatalmas agyvelejét nyilván valami egészen súlyos kór támadta meg – már amennyiben az épelméjűség jelének vesszük, ha valakit nem hagy hidegen cselekedeteinek következménye. És a felháborító inzultus, amit egy pillanat múlva a barátságos és jólelkű pincér arcába vágott, még csak nem is volt szándékos.
A bankár közepes termetű, erős testalkatú férfi volt, feje és törzse, mint két egymásra helyezett téglatest, karjai, lábai vaskosak. Ugyanolyan élettől duzzadó, ügyes természetjáró volt, mint Mary Hepburn férje, Roy, ő azonban alkalomadtán szívesen vállalt nagy kockázatot is, ami Roytól teljesen idegen volt. *MacIntosh fogai olyan nagyok és porcelánfehérek voltak, és Ortiznak alkalma nyílt olyan jól megszemlélni őket, hogy önkéntelenül is egy hangversenyzongora billentyűi jutottak az eszébe.
*MacIntosh a következőt mondta neki spanyolul: – Vegye le a fedőt a bifsztekről, tegye a tányért a kutya elé, aztán tűnjön el.

79

Midőn elcsitult az orkán, a spanyolok rádöbbentek, hogy püspöküket olyan helyre hozták, amitől minden tengerész a legjobban rettegett. A földdarabkák szinte csúfolódtak rajtuk. Sehol egy öböl, ahol biztonságosan horgonyt vethettek volna. Sehol egy árnyék, egy cseppecske ivóvíz, ágról lecsüngő gyümölcs, sehol egy lélek, még pogány se.

27-28. oldal

Van még egy emberi tökéletlenség, amelyet a természetes kiválogatódás ezidáig nem orvosolt. Amikor a mai embereknek teli a hasuk, pontosan ugyanúgy viselkednek, mint egymillió évvel ezelőtt élt őseik: csak igen lassan veszik észre a rájuk leselkedő veszélyt. Ilyenkor van az, hogy megfeledkeznek a kardszárnyú bálnákról és a cápákról.
Ez a tulajdonság különösen végzetes volt egymillió évvel ezelőtt, hiszen akkoriban a bolygó állapotáról legjobban informált emberek, akik *Andrew MacIntosh-hoz hasonlóan elég gazdagok és befolyásosak voltak, hogy lelassítsák a vég nélküli pazarlást, egytől egyig jól tápláltnak minősültek.
Úgyhogy az ő szemszögükből, mindig minden a legnagyobb rendben volt.
Mert annak ellenére, hogy komputerek és mérőműszerek és hírfigyelők és kiértékelők és adatbankok és könyvtárak és ilyen meg olyan szakértők álltak a rendelkezésükre, végül mindig süket és vak pocakjuk döntötte el, hogy mennyire is sürgős valójában ez vagy az a probléma, mint például a savas esők okozta pusztulás az észak-amerikai vagy az európai erdőségekben.

128. oldal

Nincsenek ellenségei, úgyhogy csak ül egy helyben, és mered maga elé. Tekintetét a semmibe függeszti, és nem akar semmit, és nem aggasztja semmi, egészen addig, míg meg nem éhezik. Akkor letotyog az óceán partjára, és lassan, meglehetősen ügyefogyottan úszni kezd, néhány méterre eltávolodik a víz szélétől. Aztán alámerül, mint valami tengeralattjáró, és telezabálja magát moszattal, ami ekkor teljességgel emészthetetlen. A moszatot meg kell főzni, hogy emészthető legyen.
Szóval a sárkánygyík feljön a víz felszínére, kiúszik a partra, és újfent elfoglalja helyét a napon. Saját testét használja kuktafazékként, melynek tartalma egyre forróbb és forróbb lesz, ahogy a nap melege megfőzi a moszatot. Az állat továbbra is maga elé mered, és tekintetét a semmire függeszti, mint korábban, csak a következő különbséggel: Most időről időre egyre forróbb tengervíz buggyan ki a száján.

Összes szóból, mit toll ír, vagy nyelv mond ma a legszomorúbbak ezek: „lehetett volna!

Ez a kép az idő tájt készült, amikor barátainak és rokonainak végül is sikerült Darwint rávenniük, vesse papírra elképzeléseit, amelyekben az élővilág összes létezési formájával kapcsolatban (beleértve saját magát, barátait, rokonait, sőt még a királynőt is) kifejti, hogyan is nyerték el a tizenkilencedik században megfigyelhető tulajdonságaikat. Ezt követően a természettudós tollából megszületett a csodálatos nagy agyvelők korának legnagyobb hatású műve. Ez a könyv bármely más vaskos kötetnél nagyobb szerepet játszott a siker és a kudarc meghatározását célzó illékony emberi elméletek stabilizálásában. Csak gondoljanak bele! És a könyv címe a következőképpen foglalta össze a könyv könyörtelen mondanivalóját:
A fajok eredete természetes kiválogatódás útján vagy a létért való küzdelemben előnyhöz jutott fajták fennmaradása"

14. oldal

Előbb a has jön, aztán a morál. Bertolt Brecht