Kékszakáll 280 csillagozás

Kurt Vonnegut: Kékszakáll Kurt Vonnegut: Kékszakáll Kurt Vonnegut: Kékszakáll Kurt Vonnegut: Kékszakáll

A Kékszakállú Herceg mesebeli várában, a lezárt ajtajú szobát nem nyithatja ki senki emberfia. A legfrissebb Vonnegut-regény (1987) főszereplője – örmény származású amerikai festőművész-a pajtáját lakatolta le hetvenhét lakattal. Mit rejteget ott? Kinyitja-e maga, vagy a kíváncsi Circe Berman egyedül fejti meg a titkot? Vonnegut könyve hírnevéhez méltó: izgalmas, kacagtató, megható.

Eredeti megjelenés éve: 1987

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Vonnegut-életműkiadás

>!
Helikon, Budapest, 2017
384 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789632278537 · Fordította: Szántó György Tibor
>!
Helikon, Budapest, 2017
382 oldal · ISBN: 9789632279220 · Fordította: Szántó György Tibor
>!
Maecenas, Budapest, 2004
274 oldal · keménytáblás · ISBN: 9632030990 · Fordította: Kappanyos András

2 további kiadás


Enciklopédia 6

Szereplők népszerűség szerint

Rabo Karabekian


Kedvencelte 77

Most olvassa 18

Várólistára tette 168

Kívánságlistára tette 102

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

>!
mezei P
Kurt Vonnegut: Kékszakáll

Már egy hete befejeztem a könyv olvasását, és még mindig nem tudom, mit írjak, hogyan írjak róla. Először az jut eszembe, hogy szórakoztató volt. De ez a kifejezés, hogy „szórakoztató”, meglehetősen morbidnak, nem oda illőnek tűnik egy olyan könyv kapcsán, amelyben népirtásról, az elesettek kihasználásáról, gazdasági válságról, a nők kiszolgáltatottságáról, a háborúról, barátok öngyilkosságáról, családok széthullásáról, egyéb emberi veszteségekről van szó. Többek között. Ezen témák bármelyikétől a kardomba tudnék dőlni, és szép csendben elvérezni, de Vonnegut el tudja érni, hogy csak szép csendben mosolygok. Így érezhetjük magunkat kisgyermekként, amikor a bajok elől menekülve édesanyánk ölébe bújunk, és onnan már nem is tűnik annyira borzasztónak a világ. Vagy amikor kint hatalmas éjszakai vihar dúl, amit bentről a kandalló fényénél egy pokrócba bújva, biztonságban nézel. Vonnegut valahogy úgy ír, hogy minden borzalmat el tudsz fogadni, és még mosolyogni is tudsz rajta. Még mindig keresem a titkát. Valaki azt mondta, hogy a távolságtartás. Való igaz, E./1. személy ide vagy oda, Rabo Karabekian, és persze Vonnegut, kellő távolságból tudja nézni az évszázad viharait. Ezt a távolságtartást a zseniális humorával biztosítja. Másrészről meg hihetetlenül elfogadó. Igen, talán ez a legjobb kifejezés. Elfogad. És nem ítélkezik. Nem tör pálcát senki, semmi fölött. Mert a világ ilyen, az emberek ilyenek, lehetne jobb is, rosszabb is, de ez van.
Így megy ez.

>!
SteelCurtain
Kurt Vonnegut: Kékszakáll

Tetszett – ugyan melyik Vonnegut nem? – de fenntartásaim vannak. Nemcsak keserűbb, mint korábbi írásai, de menet közben mintha lendületet is veszített volna a mester! S míg korábban megszoktam, hogy mindent képes volt sajátos, vonneguti szemszögből nézni, ezúttal jó néhányszor készen kapott panelokkal operált. A humora ugyan töretlen, de a zseniális megoldások mellett gyakoriak voltak az öncélú poénok is, melyek korábban nem jellemezték írásait. Nem tartom a vonneguti életmű dobogóesélyes darabjának, de ettől még bőven irigység tárgya lehet a kortárs írók többségének körében.

>!
sebzek
Kurt Vonnegut: Kékszakáll

A könyv le sem tagadhatná a szerzőjét. Vonnegut mesterien játssza a saját kis játékait. Felfest egy örmény fiút, aki dúsgazdag –és csúnya (khm Börleszk khm)-öregemberként írja a memoárját. Mellé beereszt – mit ereszt, hajít- egy kiállhatatlan nőszemélyt. Az események a szokott úton haladnak, spoiler

A szöveg egyértelműen kiemelkedő. Az olvasás során a történet az idegesítő vissza-visszatérő vázból, egy gyönyörű kupolává kezd alakulni. Mindig egy kicsit hozzáad a meglévő ismeretekhez, mesterien árnyalja a múltat. Olyan, mintha egy partin beszélgetnénk régi ismerőseink életéről. Rabo Karabekian világa teljesen beszippantott, annyira ritmusosan építi fel a jelen-múlt váltakozását. A beleolvasások ötletesek voltak az elején, pl. amikor Mrs. Bermann kendőzetlenül beleles a szövegbe, majd ez inspirált párbeszédeket Rabo és közte. A rengeteg őrültség üdítően hat. Mivel már olvastam tőle egyet s mást kicsit kiszámíthatóvá vált spoiler

Így az elejétől a végéig átrágva, és az utószót elolvasva kicsit jobban kikerekedett a kép. Ez egy olyan regény, aminek nem annyira erős a fókusza, mint az eddig olvasottaknak (Macskabölcső, Titán szirénjei, Börleszk, Éj anyánk). Ez bizonyos szinten az előnyére válik, főleg, hogy amit el akar mondani vele, nem lehet határok közé szorítani. A történetszilánkokban viszont teljesen elborul. Annyira sziporkázóan ír, hogy ilyen szempontból felülmúlja az eddigi regényeit. Rabo Karabekjan élettörténete egy húsos egésszé áll össze, festői motívumokkal kikövezve. spoiler
Érdekes élmény volt olvasni, ugyanis egyeltalán nem vártam mi lesz a krumplitároló hodályban, ezért nagyon élveztem a visszaemlékezést, és Rabo flúgos festőhaverjainak életét.
Aki egy kékszakáll történetet szeretne megnézni, az hallgasson inkább egy jó Bartókot, itt ez csak egy állca, ami alatt Vonnegut a lelkét nyújtja.

2 hozzászólás
>!
gabona MP
Kurt Vonnegut: Kékszakáll

CSAK NEM BARTÓK

Lelkesen olvasom egymás után a Vonnegut-könyveket, de eddig nem igazán volt olyan, ami a rögtön betonbiztos kedvenc, az Éj anyánk nyomába érhetett volna. Eddig, ugyanis a Kékszakáll már-már súrolja azt a mércét, igaz, letaszítani nem tudta számomra. Maradjunk egy megosztott első helyben e két kötettel kapcsolatban, no meg abban, hogy ha már Vonnegut, akkor ezt IS el kell olvasnia annak, aki szeretné megismerni a Mestert. Igaz, a címválasztás lehetett volna egy fokkal frappánsabb: a Kékszakáll-motívum csupán halványan bukkan fel ebben az inkább szerelmes regényben. Még az Áldja meg az Isten, Rabo Karabekian is jobb lenne, maradva egy jól bevált vonalon – mindez azonban nem csorbítja a könyv érdemeit. Részemről kötelező darabnak kikiáltva, kedvenccé avatva.

>!
Maecenas, Budapest, 1998
274 oldal · ISBN: 9639025798 · Fordította: Kappanyos András
>!
gyurmapok
Kurt Vonnegut: Kékszakáll

Hetvenhét lakattal a kedvencek közé zárva, zseniális.

>!
gb_
Kurt Vonnegut: Kékszakáll

huhú, nem is rossz könyv, sőt!
Igazából ott ölik meg Vonnegutot a kiadók, hogy minden egyes könyvére rányomják, hogy a legfeketébb fekete humor… és akkor mindenhol azt várom, hogy hol fogok fetrengeni a röhögéstől. Ennél a könyvnél rájöttem, hogy szó sincs nagy nevetésekről, Vonnegut megmosolyogtat, de ami még fontosabb: tanít is.

>!
legrin P
Kurt Vonnegut: Kékszakáll

Furcsa, de ennél a regénynél nagyon sok időnek kellett eltelnie, mire értékelni tudtam, annyira a szemembe köpte az igazságot. Ezt az elején kicsit nehezebben viseltem, de most már visszatekintve látom, mennyire jó is volt ez a regény, főleg a múlt, az önéletrajz.

>!
Rea P
Kurt Vonnegut: Kékszakáll

Az utolsó harminc oldalig az gondoltam, hogy ez egy piszkosul jó könyv. A legvégén azt, hogy ez a legjobb Vonneguttól. A hatása alatt vagyok még, és azt hiszem végérvényesen megszerettem nemcsak az írásait,hanem magát az írót is. Amikor ez a kettő együtt jár,(mert ez viszonylag kevés íróval szemben alakul ki bennem), akkor érzem azt, hogy ezért érdemes olvasni.

6 hozzászólás
>!
Rachel_A
Kurt Vonnegut: Kékszakáll

Most olvastam másodjára a könyvet, és a véleményem változatlan: a legjobb Vonnegut mű.Számomra biztosan. A tehetséges örmény származású festő, Rabo története, aki megjárja a háborút, és élete végéig hordozza annak fájdalmait. Gallyra ment házasságok, kudarcba fulladt apaság, és a vágy, hogy valamilyen úton kiadja magából a harci sérüléseket…hm? Ismerősen cseng, nem? A mű tele van életrajzi utalásokkal, a Mester lénye egy részét Rabora ruházta.
Több kritika leírja, hogy nincs igazi történet, cselekmény a könyvben…nos, én a meglévőn kívül semmi többet nem hiányoltam. A Mester gondolatait olvasni számomra mindig öröm, a legjelentéktelenebbnek hitt oldalakon lelhetjük fel a klasszikus, sokak által szeretett Vonnegut idézeteket.
Véleményem szerint a Kékszakáll a legszebb Vonnegut történet, amely igazán és úgy rendesen befészkeli magát az ember szívébe. A krumplitároló hodály titka egyrészt rejtély, másrészt azért számítottunk rá, de amikor feltárult teljes valójában, valahogy mégis elállt a szavunk..

>!
Szilvi_F
Kurt Vonnegut: Kékszakáll

Egy ideje felhagytam azzal, hogy rangsorolni próbáljam Vonnegut könyveit. Mindegyik dobogós, és amit éppen olvasok, az a második helyezett.


Népszerű idézetek

>!
Oriente P

– Épp egy mondat közepén vagyok – mondtam.
– Ki nem? – mondta.

84. oldal

2 hozzászólás
>!
tasiorsi

– Ez a titka annak, hogy az ember élvezze az írást, és hogy amit ír, az a legmagasabb elvárásoknak is megfeleljen – mondta Mrs. Berman. – Nem szabad az egész világnak írni, és nem szabad tíz embernek írni, vagy kettőnek. Csak egyetlen embernek kell írni.

68. oldal (Maecenas)

>!
tasiorsi

– Hogyan lehet megkülönböztetni egy jó képet egy rossztól? – kérdezte Solomon, akinek az apja magyar lóidomár volt, a bajsza is gyönyörűen pödrött, mokány.
– Annyi az egész, drágám – mondta Syd Solomon –, hogy meg kell nézni tízmillió festményt, aztán már soha nem téved az ember.
Így igaz! Így igaz!

147. oldal (Maecenas Könyvkiadó)

5 hozzászólás
>!
Oriente P

Circe Berman épp most kérdezte meg, hogyan lehet egy jó képet megkülönböztetni egy rossztól.
Azt mondtam, hogy a legjobb, bár nem tökéletes választ erre a kérdésre egy Syd Solomon nevű festőtől hallottam (…) akinek az apja magyar lóidomár volt, a bajsza is gyönyörűen pödrött, mokány.
– Annyi az egész, drágám – mondta Syd Solomon –, hogy meg kell nézni tízmillió festményt, aztán már soha nem téved az ember.

147. oldal

>!
tasiorsi

Olyan boldogtalan volt mellettem, hogy egyfajta humorérzéket is kifejlesztett, pedig amikor feleségül vettem, bizonyosan nem rendelkezett ilyesmivel.

224. oldal (Maecenas)

>!
Katja

Én már minden tőlem telhetőt megtettem, hogy ne kelljen magam komolyan venni.

1 hozzászólás
>!
janetonic

Nyilvánvalóan arra születtem, hogy a legtöbb embernél jobban rajzoljak, mint ahogy özvegy Bermanné és Paul Slazinger nyilvánvalóan arra született, hogy a legtöbb embernél jobban tudjon történeteket elmondani. Más emberek nyilvánvalóan arra születtek, hogy énekeljenek és táncoljanak, vagy az ég csillagait magyarázzák, vagy bámulatos trükköket csináljanak, vagy kiváló vezetők legyenek, vagy sportolók és így tovább.
Úgy gondolom, ennek az okát azokban az időkben kell keresnünk, amikor az embereknek kis, rokoni közösségekben kellett élniük, talán ötvenes vagy legfeljebb százas csoportokban. És az evolúció vagy Isten vagy valami egyéb úgy rendezte genetikailag a dolgokat, hogy a kis családok működjenek, hogy felviduljanak, hogy mindegyikben lehetett valaki, aki történeteket tudott mesélni a tábortűznél, és valaki más, aki képeket festett a barlangok falára és így tovább.
Ezt gondolom én. És egy ilyen rendszernek ma már nincs értelme, mert a mérsékelt tehetséget egyszerűen értéktelenné tette a nyomtatott sajtó és a rádió és a televízió és a műholdak és hasonlók. Egy mérsékelten tehetséges személynek, aki ezer évvel ezelőtt a közösség féltett kincse lett volna, ma másfajta munkát kell keresnie, mert a modern tömegkommunikáció révén eleve világbajnokokkal kénytelen naponta versenyre kelni.
Az egész bolygó nagyon jól elvan azzal a kábé tucatnyi bajnoki teljesítménnyel az emberi szaktudás különböző területein. A mérsékelten tehetséges személynek persze palackba zárva kell tartania a tehetségét, egészen addig, míg, hogy úgy mondjam, berúg egy esküvőn, és sztepptáncot jár a dohányzóasztalon, mint Fred Astaire vagy Ginger Rogers. Nevünk is van az ilyen emberekre. Úgy hívjuk őket: „feltűnősködő”.
Vajon hogyan dícsérjük meg az ilyen „feltűnősködőt”? Azt mondjuk neki másnap reggel: „Hej! Te aztán jól bepiáltál tegnap este!”

81-82. oldal (Maecenas, 1991)

>!
Dora

Viszonyunkban nincs semmi erotikus. Huszonnyolc évvel vagyok öregebb Mrs. Bermannál, és úgy elcsúnyultam, hogy kutyánál magasabb rendű lény nem képes megszeretni. Valóban úgy nézek ki, mint egy gutaütött iguána, és ráadásul félszemű vagyok. Ami sok, az sok.

1. fejezet - 24-25. oldal

>!
Bernadett_Bodor

Sose bízz meg egy túlélőben (…) amíg meg nem tudod, mit tett az életben maradásért.


Hasonló könyvek címkék alapján

Bret Easton Ellis: Amerikai psycho
Mario Puzo: A Keresztapa
Mark Twain: Puddingfejű Wilson
Flann O'Brien: A fába szorult féreg
Chuck Palahniuk: Túlélő
Chuck Palahniuk: Halálkultusz
Witold Gombrowicz: Transz-atlantik / Pornográfia
Jonathan Swift: Gulliver utazásai
Szathmári Sándor: Kazohinia
Gabriel Chevallier: Botrány Clochemerle-ben