Isten ​hozott a majomházban! 88% 133 csillagozás

Egyenlőtlen színvonalú elbeszélések. Vonnegut korai korszakának termései, melyeken erősen érződik az írói hangvétel keresése. Még csak elvétve érzékelhető a későbbi gyilkos, tipikusan vonneguti humor. Néhány remek írás mellett a többi egy megbízhatóan jó szintet hoz, bár akad benne néhány kifejezetten gyenge is. Sőt! Olyannal is találkoztam, melyben tőle teljesen szokatlan módon teljesen idomul a mainstream politikai irányvonalhoz. És nem feltétlenül a leggyengébb elbeszéléseiben. Az egészen együttvéve azért már érződik a szunnyadó zseni, még megkérdőjelezhető írásain is érezhető a töretlen humanizmus. Összességében még egyes hümmögős darabok ellenére is tetszett, és az író továbbra is kedvenceim közé tartozik.

Szeretem Vonnegutot. Három könyv (Utópia, Az ötös számú vágóhíd, Isten hozott a majomházban!) elolvasása után nem mondhatnám magam Vonnegut-szakértőnek, de…. szeretem. Vonnegutot, mint írót. És Vonnegutot, mint embert. Csupán három könyv után is érezhető, hogy mennyire szereti az embereket. És mennyire szereti az életet. És hogy egyáltalán nem ítélkezik. A humora pedig…., nem is tudom. Talán szarkasztikus. Talán nem. Talán abszurd. Talán nem. Mindenesetre élő, érthető, találó, de semmi esetre sem bántó.

Az Isten hozott a majomházban! c. novellaválogatás már az Előszóval megfogott. És nem is nagyon eresztett. Nálam a végső lökést a Hosszú út az örökkévalóságba c. novella adta meg. Akkor döntöttem el (nem volt nehéz), hogy ez a könyv öt csillagot fog kapni, függetlenül a folytatástól, amikor azt a novellát olvastam. Ez egy egyszerű szerelmi történet. (Már amennyiben elfogadjuk, hogy létezik egyszerű szerelem.) És szent meggyőződésem, hogy akármelyik másik író sima egyszerűséggel a drámai hatás kedvéért egy tragikus véget írt volna befejezésül. De nem Vonnegut. Ő nem félt romantikusnak lenni, ő simán bevállalta a boldog véget. És így lett tökéletes a novella. És rá is térnék még arra, hogy miért is tetszettek annyira ezek az írások. Mert abszolút tükrözik az író pozitív életszemléletét. A legtöbbnek igenis jó befejezése lett. Amelyiknek mégsem, akkor is olyan katarzist élünk át elolvasásuk után, ami inkább felemel, mint letaszít.

Nem szeretném elemezni ezeket a novellákat. Nem is értek hozzá, de – és ez a kötet egyik erőssége, – ezt megteszi helyettem Szántó György Tibor az Utószóban. És ahogy ő is mondja: „A világirodalom egyik legkiválóbb mesélője tanít, oktat és nevel bennünket. Továbbá nevettet, vigasztal, szórakoztat, gondolkodásra, önvizsgálatra kényszerít.” A legkülönbözőbb történetekkel találkozunk: vannak viccesek, szomorúak, elgondolkodtatóak, meghatóak, izgalmasak. És Vonnegut tényleg nagy mesélő. El tudom képzelni, ahogy ül a széken, a cigarettafüstben alig látszódik, csak a szeme mosolyog, és mesél. És én hallgatom a különös történeteit, csak hallgatom, és várom, hogy jöjjenek értem, és elvigyenek végre a Tralfamadorra.

Szerencsére a fejemben az összes Vonnegut-novella egy nagy salátástálban pihen, aminek következtében totál nem emlékszem, melyik válogatáskötet melyiket tartalmazza, és így néha az őszinte meglepetés erejével hat, hogy „jéé, az esélykiegyenlítős novella* is ebben van, de jó!”. A salátástál ezen szegletében vannak igazi roppanós-édeskés bébispenya-levelek, mint a Hosszú út az örökkévalóságba és a Kísértés kisasszony, és földes zamatú mángold, pl. a Holnap, holnap, holnap vagy a Viselésre alkalmatlan. Találtam benne rukollát is, ami pedig nem egy közönségkedvenc, de én nagyon szeretem (Előkelőbb házak), és oké, az alján ott van egy-két elfonnyadt bébi-kelkáposztalevél (A hazugság), de valahova az ilyeneket is el kell szórni. Elfér. Ha hamar elkapja az ember, és nincs belőle túl sok, nem fog levet ereszteni és összekulimászozni a többit.
Ugyanakkor a tálalással ismét problémáim voltak, pedig nem is ugyanaz a Szántó György Tibor szolgálta fel mindet, aki néha elfelejt lefordítani dolgokat, hanem pl. M. Nagy Miklós, aki meg pont kölcsönadta az Oxford szótárt, amikor a fordítás készült, bár 2007-ben már a Google-t is megkérdezhette volna. Úgyhogy ezentúl törekedni fogok rá, hogy a salátámat magam szervírozzam, a pincérek meg biztos nem kapnak borravalót.

*Mert a címeikre sem feltétlen emlékszem.

A 26 novellát tartalmazó könyv igen vegyesre sikeredett. Mint az Előszóban utal rá maga Vonnegut, ezeket pénzért, magazinokba írta, amivel regényírása költségeit fedezhette. Az, hogy pénzt kapott az írásaiért, önmagában nem von le azok értékéből, inkább az érezhető a köteten spoiler, hogy nincs tematikai összetartozás az itt összerendezett novellákban.

Első olvasásom a szerzőtől és érdekes volt, mennyire könnyen olvashatók, gördülékenyek az írásai. Tetszik az az optimizmus, és az a fajta humor, amivel a világra és önmagára tekint. „Úszás közben gyönyörű vagyok” – írja fontos önéletrajzi elemként az Előszóban, amivel rögtön levett a lábamról. Ez a személyes hangvétel eltűnik a könyvből, de kapunk helyette mást. Mély empátiájáról tesz tanúbizonyságot az Előkelőbb házak c írásában, vagy megtudhatjuk enyhén blőd történetéből, hogy a kutyák valójában mennyire intelligens lények, és maga az izzószál felfedezése is csak közvetve köthető Edisonhoz (Tom Edison loncsos kutyája). Remek kis szösszenet az amerikai elit piti politikai csatározásáról A Hyannis Port-i eset, életbölcsességeket is magában rejtő novellája a házasságról (Menj vissza a drágalátos feleségedhez és fiadhoz!) igencsak megszívlelendő, de szíven üti az embert annak az Amerikába menekült német zsidó párnak a története, akik gyerekük születésekor egy rokont se tudnak felhívni, hogy osztozzanak az örömhírben (Ádám c. novella), vagy a háború után egy német faluban az apját kereső néger kisfiú szívszorító esete (A hontalan) és akkor még minden kedvencemet nem is említettem (A Foster-vagyon, Kísértés kisasszony, A szomszéd lakás).

Összességében jó írásokat tartalmaz a könyv, egyedül a sci-fiszerű novelláival nem tudtam mit kezdeni, ezért van csupán a négy csillag.

Visszatérő családi sztori nálunk, hogy évekkel ezelőtt Férj elment egy háromoldalas kívánságlistával a születésnapom előtt a könyvesboltba, majd ott megakadt a szeme valamin, amiről azt hitte, hogy valami más, és így lett nekem három olyan Vonnegut könyvem, amik közül egyik sem szerepelt a listán, de még csak Vonnegut másik műve sem. És bár akkor is nagyon örültem nekik off, most, hogy elolvastam ezt a csodás novella válogatást, végérvényesen beleszerettem off. Egyszer már elkezdtem egyébként az egyik regényét (A Titán szirénjei), és tetszett is, de valamiért mégsem rántott be, félretettem; de hát ez elképesztően jó volt! Nagyon változatos műfajokat hozott, humoros, abszurd, mégis hihető, és olyan témákat feszegetett, amikről alig tudom elhinni, hogy az 1960-as években már foglalkoztatták – globális felmelegedés, technikai fejlődés, stb. Mindenképpen fogok még tőle olvasni, a legnagyobb történetei hátra vannak, és muszáj megemlítenem milyen csodálatos ez az új életmű kiadás, annyira szépek a borítók.

Ez az ember súlyos függőséget okozott nálam. Elvarázsol és megmosolyogtat; rádöbbent, hogy mennyire szép az élet. Minden novellája mestermunka.

Akartam én kevesebb csillagot adni, becsszó.. Mert mégiscsak ide-oda írogatott írasok, magazinokba, pénzért, és tényleg vannak köztük olyanok, amik tényleg inkább csak oda valók, de..
Nem tehetek róla, nem sikerült. Egyik-másik írás annyira jó, annyira érthetően, szórakoztatóan világít rá „korunk problémáira” (pl sose olyan fellengzős, hogy ezt a két szót leírja, de nekem nem jut jobb az eszembe) és abszurditására, hogy egyszerűen nem tudom rosszabbra értékelni.
Vonnegut nekem nem csak író, hanem ikon. Bárcsak többen gondolkodnának így, bárcsak több emberen látnam azt a gunyoros kis félmosolyt együtt azzal a jóindulatú tekintettel, ami ott van az összes Vonnegut-fényképen. Valahogy mindig sikerül beleírnia a kritikát és az emberszeretetet az írásaiba egyszerre, én pedig nem tudom nem szeretni. Maradok elfogult, és marad az öt csillag.

Hát hogy is lehetne másképp értékelni a Mestert, mint zseniális? 25 novella + egy érdekes szakmai utószó. Nagyon jó könyv volt. Mindegyik műből magával visz valamit az ember, van amelyiknek pont az értelmetlensége adja az értelmét – tipikus vonneguti csavar. Az író életszemlélete ebből a kötetből is visszaköszön, maga a címválasztás is tökéletes; hiszen mi az élet, ha nem egy nagy majomház? Isten hozott mindenkit! :-)

Hihetetlen, hogy valaki ennyire különböző műfajokban is képes ennyire jókat írni! Nem akarok külön-külön írni a novellákról, mert magukért beszélnek, volt ami kedvenc lett, és volt, amit valószínűleg nem értettem meg (kevésbé tetszett).
Ez a kötet valahogy kicsiben összefoglalja, ahogyan én olvasok, egy-két sci-fi és utána valami teljesen más :)

Vonnegutot nem lehet megunni. Ebben a kötetben 26 jobbnál jobb novella kapott helyet, és tényleg nehéz eldönteni, melyik is a jobb. Ugyanis mindegyik nagyon jó, bár személyes kedvencem így is lett pár.
„A Foster-vagyon”, az „Adj, király, katonát!” és „A hontalan” egyszerűen tökéletes. De találunk még a könyvben remek sci-fit, elgondolkodtató korrajzot, és még számos jó novellát különböző műfajokban.
Amikor azt olvassuk, Vonnegut eme kis remekműveket pénzért írta magazinokba, és hogy nem is találta őket olyan extraklasszisnak, akkor különösen felértékelődnek ezek a kis gyöngyszemek. Nem látszik, egyáltalán nem látszik, hogy csak úgy mellékesen íródtak volna, egy kis mellékesért.
Megkapjuk a vonneguti humort, csak kicsit kisebb dózisban, mint ahogy azt megszokhattuk regényeiből. Olykor komolyabb a hangvétel, és ez így is van jól. Vonnegut így is, úgy is egy Isten.